Mivel én valóban nem vagyok konzervatív liberális, még egy kicsit sem, valóban nem értek egyet azzal, hogy az utca mocskában fetrengő ember feltétlenül szabad akaratából és saját döntése folytán került oda (bár persze akad ilyen is), ezért őt ott békén kell hagyni és átlépni fölötte, nem kell vele foglalkozni, nem kell egészségügyi ellátásban sem részesíteni, mert hiszen sosem fizetett adót.

 

Ez az utca mocskában fetrengő emberen átlépő konzervatív liberális valójában nem is konzervatív liberális, hanem szalmabáb, az ilyesmi szerepeltetése pedig az álláspont kimunkálatlanságának elég jó mutatója szokott lenni, noha persze a korreláció nem szükségszerű - csak szignifikáns.

 

Nem az az állítás, hogy az utca mocskában fetrengő emberen át kell lépni (sőt, pozitíve,  nem kell átlépni), hanem az, hogy helyes és elsődlegesen vizsgálandó szempont az, hogy ki személyesen mit tehet a maga helyzetéért, mik azok a mégoly minimális és tétova lépések is, amelyek tőle annak fejében elvárhatók, hogy a közösség erőforrásaiból anélkül kíván meríteni, hogy azokhoz érdemben eleget hozzátett volna.

 

Ennek előfeltétele, hogy a "társadalommal" szemben ne pusztán a léte, és pláne ne a "gazdagok bűntudata" jogán őt megillető szolgáltatásokat várjon és az is, hogy általánosságban elismerje az ő általa is fogyasztott értékeket teremtő közösség és a rá nem kényszerített, de az ő számára és a világ számára a szabadságból és a vele járó felelősségből levezethető előnyöket nyújtó társadalmi rend alapvető létjogosultságát és eredményeit, elismerje az értékteremtő polgár jogát tulajdonának morálisan és fizikailag háborítatlan élvezetére, és hajlékonyan keresse a lehetőséget arra, hogy mit tehet a maga körében azért, hogy ennek a közösségnek és így magának hasznára váljék.

 

A társadalmi érintkezés, az emberi konverzáció kérdésében sem értünk egyet. Egészen kiváló emberek olykor mérhetetlenül gorombák, kötekedők, kotnyeleskedők, fölényeskedők, ledorongolók és kioktatók, udvariatlanok, lenézők és más véleményét semmibe vevők  tudnak lenni. Ezer példa van erre. Van, aki emiatt nem kapott Nobel-díjat. Ez a magatartás bizony sokszor sértő, gyakran nem is érthető, ezáltal az illető szellemi teljesítménye háttérbe szorul, és helyét a róla alkotott kép, vagy társadalmi konszenzus veszi át.

 

Az a terrénum, amelyen Gyurica úr mondatai tenyésznek, nem természettudományos jellegű, hanem társadalmi interakciók közege. Nem arról van szó tehát, hogy egy bogaras, tüskés, netán szociopata fizikaprofesszor felfedezi a higgs-bozont, de a konformista társadalom elhallgattatja, mert nem hajlandó egyszínű zoknit húzni. Az én megítélésem szerint Gyurica úr szövegei alkalmatlanok a közlésre és szelleme összességében nem értékes, a mondataiban felvillanó egy-egy megfontolandó gondolat és bizonyos összeszedettség ellenére sem. Hogy miért, ezt többször kifejtettem: a dolog lényege az, hogy a kényszerű, többnyire hibás előfeltevéseken és értékeléseken, kifejezett hazudozáson és abszurd torzításokon alapuló leprázás nem egyszerűen rossz modor, hanem  a kifejtést, az állítások megvitathatóságát és a társadalmi közlésfolyamatba illeszkedést akadályozó szakadt manír, amely alighanem  József Attila szabódezsős publicisztikai korszakának a szerkesztési jegyeiből táplálkozva süllyedt annak élvezhetetlenül rossz epigonjává. Minden szövege pontosan ugyanarra a szerkezetre épül: kipécéz valakinek egy szavát vagy állítását, majd ezt többnyire teljesen alaptalan iskolamesteres pedantériával, sehol vissza nem igazolt ad hoc morális kifogásokkal (morálisan megvetendő az, aki a Babarczy Eszter combívéről beszél, holott csak a seggét tette be a rovatba, és a többi) vagy az alapvető nyelvészeti tudatlanságára visszavezethető nyelvhelyességi babonákkal támasztja alá, azaz a kritikájában nemhogy bármilyen koherens értékrend nem mutatkozik meg, hanem éppenséggel ő az, aki többnyire valamilyen bornírt konformitást kér számon másokon. Ezen felül ismeretelméleti alapok tekintetében is komolyan vehetetlenek azok a tézisek, amelyekre látszólag a szentenciáit építi (az abszolút igazság, hogy József Attila hol és mikor született - és ebből az általános ítéletek lehetséges abszolút igazságának a levezetése stb.). Egyszóval, alapvetően elégtelen, hibás, torz, epigonszerű, önismétlő, és ezt nem mentik a kétségtelen ismeretei és olykor értékes vagy hogy mondjam, jópofa, helyenként jól előadott megérzései.

 

Aki meg ilyen módon, öncsonkítóan és másokat alaptalanul és azt indokolttá tevő teljesítmény nélkül leprázva antikonformista, azzal szemben teljesen jogszerű, hogy a társadalmi közeg elzárkózzék. A "társadalomnak" nem az a dolga, hogy áhítattal lefeküdjön mindenkinek, aki a nyakába hány, hanem joga van követelményeinek az érvényesítésére, amennyiben azok megiondokolhatók.  Én sem közölném az írásait, a fentiek miatt, nem pedig azért, mert nem felel meg az illedelmes konverzációról alkotott posztbiedermeier eszményeimnek.

 

Ami meg az Élet és Irodalomból kipécézett seggfejséget illeti, az jottányit sem menti a Gyurica úr fent vázolt dolgait, az egyik így élvezhetetlen, a másik úgy rossz. Azt a szöveget sem lett volna szabad közölni az ÉS-ben, de nem azért, hogy a helyébe a gyurica úr kerüljön, noha ezt az igen alacsony mércét intellektuálisan kétségkívül megugorja. A megoldás az, hogy a kétféle elégtelenséget ne állítsuk egymással szembe, hanem állítsuk ugyanarra az oldalra, a különféle módon elégtelen, hibás, torz teljesítmények oldalára, és a jó teljesítményekkel szembeni követelményeinket mindkettővel szemben kíséreljük meg érvényesíteni.

 

Na megyek dolgozni, a másik hozzászólásodra később.