Igen, mindezt tudom. De mégis maradnak kérdőjelek; sajnos (?) túl erős bennem a szkepszis... Meglehetősen ambivalens a viszonyom a buddhizmussal; a dilemmámon képtelen vagyok felülkerekedni. Mert egyfelől ha mint vallásra, egyfajta filozófiára gondolok, azt hiszem, talán a buddhisták jutottak el a legmesszibbre a bölcsesség útján. (Leszámítva pár nyugati filozófust, misztikust.) Készséggel hajlandó vagyok elfogadni, megérteni a tanításaikat, annál is inkább, mert már a kiindulásuk is őszinte, nem önáltató, emberi projekció, mint hagyományosan a monoteista vallásoknál. A buddhizmus a világból, a valóságból indul ki és erre kínál egyfajta üdvözülést megoldást. Kétségtelenül hihető, impozáns megoldást. A buddhizmussal teoretikusan képes vagyok azonosulni, a praxist illetően már vannak kétségeim. Néha úgy gondolom, hogy a buddhizmus sem egyéb egy kecsegtető, alaptanításaiban igaz, de praxisát tekintve csak egy "szofisztikált zsákutcánál", mivel amennyiben valaki a buddhista útmutatást követi, akkor azzal éppen emberi valójától fosztja meg önmagát. Attól az emberi valótól, amely kétségtelenül minden szenvedés forrása (vágy, ragaszkodás, nem-tudás), ám amely mégis eleven tartalommal tölti fel az emberi életet. Még akkor is, ha tudom, ezek az eleven tartalmak (érzelmek, gondolatok) alapvetően üresség-természetűek, semmisek, ahogyan a buddhisták tanítják. Mégis, az emberi élet attól nevezhető emberinek (szerintem), ha megtörténnek benne azok a dolgok (mégpedig a maguk idejében!), amelyek egyedileg és együtt is illúziók ugyan, de amelyek olyan illúziók, amelyekért érdemes lehet élni. Élni, érezni és szenvedni. A buddhista praxis ezektől foszt meg. Póriasan fogalmazva "kilúgozza" az embert. A meditáció, a tiszta tudat permanens fenntartása kétségtelenül elvezet(het) egy praktikusan élhető élethez, ám ez számomra mégis valahol önáltatás. Egy aszkéta, vagy egy buddhista Mester az élhető életért cserébe súlyos árat fizet véleményem szerint. Persze ez olyan ár, amit örömmel fizetnek meg, de amit kapnak érte cserébe, az egy "valóságtalanított lét", egy "mintha-élet", egy a létbe csak korlátozottan kapcsolódó élet. A buddhista tanításon belül mindez persze logikus és érthető, megvan a miért-ekre a válasz. Tudom. Én mégis azt gondolom, hogy az ilyen élet minden derűssége ellenére valahol mélyen tragikus és szomorú (még akkor is, ha ezt nyilvánvalóan tagadná az összes megvilágosodott).

Lehet, hogy nem megoldás az öngyilkosság. (Sőt, biztosan nem az.) De hátha nincsen szamszára, nincsen újraszületés - és nincs nirvána sem. Hátha csak a vak, létezni vágyó kozmikus akarat egy kísérlete az ember és a legkevesebb jelentősége sincs egy-egy porszemnyi individuum életének vagy nem-létének. Mert ha így állna a dolog, akkor kétségtelenül hatékony eszköz az öngyilkosság arra, hogy valaki önként függessze fel a kéretlenül kapott lázas tudatát - egy egész Örökkévalóságig...