Hol spicliség van, ott spicliség van
Délelőtt, miután megjelent a szövegem, perceken belül telefonáltak kedves kritikusaim, s ma nemcsak a stiláris, helyesírási, illetve betűhibáimat korrigáltatták velem, hanem egybehangzón állították, sőt mindahányan szinte szó szerint így mondták: Heller levele nem spiclilevél, nem besúgás! Vagyis (kritikusaim szerint) ezúttal inkább Hellernek van igaza: „ezekkel az elvtársi segítséget kérő hülyeségekkel az ember senkinek nem ártott”.
Heller ugyan említ két nevet a levélben, de (kritikusaim szerint) nem közölt róluk semmi olyasmit, amiről a hatalom ne tudott volna. Maga Heller így védekezik: „Az utolsó két és fél bekezdést, összesen egy oldalt írtam abból az ötoldalas szövegből, amelyet közöltek. Ettől függetlenül tudom, hogy mi van benne. Szégyelltem magamat már akkor is miatta, és szégyellem magam most is. A levél megszületése után el is szaladtam Lukács Györgyhöz, és bőgtem nála, és eldöntöttem, hogy el fogok válni a férjemtől”.
Nem tudom, Lukács mit mondott erre (csak sejtem – szintén „zenész” volt), én mindesetre, ha Lukács helyében vagyok, így válaszolok: a levél aláírása előtt kellett volna a válásra gondolni, bogaram, úgy hiteles a bűnbánat.
De nem is ez most a lényeg, hanem a következő (mindenkinek elmondtam a telefonba, ám, mert egyáltalán nem érdektelen morális kérdésről van szó, írásban is rögzítem): a spiclirendszernek éppen nem az a lényege, amit például Heller is állít róla „nagyszerű könyvében”: „írtam az úgynevezett »feed back«-ről (a besúgók rendszeréről, melynek tagjai a megrendelők szája íze szerint jelentenek)…”, hanem épp ellenkezőleg. A hatalmat nem az információ érdekli alapvetően, még kevésbé akarja, hogy a „szája íze szerint jelentsenek” (ilyen hülye felderítő ugyanis csak Heller „nagyszerű könyvében” létezik), hanem korrumpálni igyekszik a hatalom az alattvalókat, például úgy, hogy azok neveket mondjanak, írjanak neki. Akármilyen nevet, bármilyen vonatkozásban.
Aki látta A jónevű senki, avagy a stróman (The Front) című filmet, pontosan tudja, miről beszélek. A film utolsó (szerintem a legfontosabb) jelenetében a hatalom arra igyekszik rábírni Howard Prince-t, hogy együttműködése jeléül, mondjon egy nevet a bizottságnak. Idézem Howard ügyvédjét: „Bárki nevét elfogadják, csak mondjon egy nevet! Lehet az akár Hecky Brown is…”. „Hecky meghalt” – vetette közbe Howard döbbenten. „Éppen azért, neki nem árthat, megelégszenek egyetlen névvel is, csak jelezze, hogy együttműködik velük!” Mire Howard Prince így válaszolt a rettegett McCarthy-rendszer rettegett Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságának: „… egyébként pedig, fiúk, ha úgy tetszik, kinyalhatják a seggem”.
Amerikában. És mi volt Heller kéretlen „válasza” Magyarországon? Nem szó szerint, a lényegét idézem: „engedjék meg nekem, fiúk, hogy kinyalhassam a seggüket!”
Azért, lássuk be, nem egészen ugyanaz!
Ismétlem: a spiclik nem arra kellenek a Gonosz (sátáni, démoni, kafkai stb.) hatalomnak, hogy azok tételesen informálják, hanem arra, hogy kollaboráljanak vele.
A The Front 1976-ban készült. Heller 1977-ben „emigrált”! Ezért a film szerzői, szereplői (Martin Ritt, Michael Chapman, Walter Bernstein, Herschel Bernardi), akik a McCarthy-érában (vagyis éppen akkor, amikor Ágnes asszony levelét megírta) börtönben ültek, feketelistán voltak, szóval, ha ezek az emberek (zsidó és nem zsidó művészek) megtudják (Korom Mihályéktól), hogy Heller ugyan nem par excellence besúgó, „csak” éppen neveket említett a hatalomnak (Mészárosét, Lukácsét), ráadásul kéretlenül, nos, akkor ezek az emberek (zsidók, nem zsidók) úgy rúgják ki Hellert Amerikából, hogy a kvázispicli taknyán csúszik vissza a Központi Bizottság szent kebeléig zokogni tovább. Nagy valószínűséggel.
Egyszerűen arról van szó, hogy harmadik lehetőség nincs. „Heller Ági” vagy tetves ügynök, besúgó volt, a New York-i demokratákra spicliskedett, vagy pedig hamis az az állítás, amely szerint a gonosz hatalom totálisan volt démoni. Ha Biszkuék, Korom Mihályék egy korčulai aláírót kiengedtek a markukból, akkor itt gyakorlatilag senki nem volt veszélyben.
Magyarán: Heller vagy hazudik, vagy pedig mindenki hülye, aki azt állítja, hogy a Gonosz hatalma totális hatalom. És persze a hülyék közt is a leghülyébb maga Illyés Gyula, aki szerint
Hol spicliség van,
ott spicliség van,
[…]
az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves,
az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban,
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,
ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,
nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szómámorban,
mint légydög a borodban,
mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,
mert szépnek csak azt véled,
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,
tányérban és pohárban,
az van az orrba-szájban,
világban és homályban,
szabadban és szobádban,
mintha nyitva az ablak
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,
ha magadban beszélgetsz,
ő, a spicliség kérdez,
képzeletedben
se vagy független,
fönt a tejút is már más,
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,
a nyüzsgő égi sátor
egyetlen munkatábor;
mert spicliség szól
lázból, harangozásból,
a papból, kinek gyónol,
a prédikációkból,
templom, parlament, kínpad,
megannyi színpad;
[…]
a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,
s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;
mint víz a medret,
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből,
ő néz rád a tükörből,
ő les, hiába futnál,
fogoly vagy, s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába
beivódik, evődik
velődig;
töprengenél, de eszmét
tőle fogan csak elméd,
néznél, de csak azt látod,
amit ő eléd varázsolt,
s már körben lángol
erdőtűz gyufaszálból,
mert mikor ledobtad;
el nem tapodtad;
így rád is ő vigyáz már
gyárban, mezőn, a háznál;
s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,
bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
fiad neki nemzed,
hol spicliség van:
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is spicliség vagy;
mert már miattad dermed
dacba a gyermek,
s lesz az öledben ringó
feleség ringyó;
vakondként napsütésben
így járunk vaksötétben
s feszengünk kamarában
futva bár Szaharában;
mert ahol spicliség van,
minden hiában,
e dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,
mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.
Nos, pontosan erről szól a The Front. Ez a spiclihálózaton alapuló hatalomgyakorlás alaptermészete: nem információra van szüksége a hatalomnak igazából, hanem hogy tudd, méghozzá magadról: informátor vagy! Rongyember. Egy senki. Maximum bőgni lehetsz képes a másik rongyember vállán. Sánta regényében azt mondja a civil ruhás a szőke egyetemistának, nem megölni kell őket, hanem megtörni. Ez a főcél: ne maradjon egy szemernyi önbecsülésük sem.
Hát ezt „Heller Ági” esetében szakszerűen elérték.
Ma már tudjuk: miként Balczónál (aki csalással lett egyéni olimpiai bajnok) Hellernél is teljesen elmentek otthonról. Mert csakis ezzel magyarázható, hogy újra és újra visszatér az Ungvári által „nem jó védekezésnek” titulált szánalmas idiotizmusához: „Ezerszer elmondtam és elmondom most is: szégyellem magam és bűntudatot érzek emiatt. A lelkiismeretemmel ellenkezően cselekedtem. Mindenki téved az életében legalább egyszer. Péter apostol háromszor is tévedett, megtagadta Krisztust, mégis rá építették az egyházat”.
1) „Ezt” nem ezerszer kell elmondani. Sőt egyszer sem kell elmondani! Hanem viszont egyszer kell: szégyellnie magát. És kussolni. Most már körülbelül addig, amíg él.
2) A spicliség nem tévedés. Illetve olyan „tévedés”, amelyből éppen nem három lehet. Hanem csak egy. Ám az az egy a spicli egész életére meghatározza az illető emberi minőségét.
