Rigmust költöttek a hetvenes évek nagy bombázója, Váradi Béla biztatására egykoron a Vasas-szurkolók: Béla, Béla, Béluska, úgy lő, mint a géppuska. A volt válogatott futballista jó ideje sehogy nem lő, rokkantnyugdíjas, kijár a Vasas-pályára, és várja, mikor köszönt már a magyar futballra szebb világ.

– Mit csinál, mivel foglalkozik manapság?

– Rokkantnyugdíjas vagyok, a családommal élek, van öt unokám. Jó néhány éve már, hogy leszázalékoltak, a bal térdemet meg kellene operálni, de ameddig csak lehet, halogatom a műtétet.

– Úgy tudtam, hogy teherautósofőrként keresi a kenyerét.

– Valóban így volt. Egy nagy teherautóval dolgoztam, konténerszállítással foglalkoztam majd tíz éven át. Miután kiöregedtem a futballból, el kellett valahogy tartanom a családomat. Nagyon nehéz munka volt, a teherautó üresen tizennégy, megrakva pedig huszonnégy tonnát nyomott. De kedveltem, sőt mondhatnám szerettem is csinálni, ám nem bírta a térdem, leszázalékoltak.

– A labdarúgással van valamilyen kapcsolata?

– Igen. Ha csak tehetem, ott vagyok a Vasas mérkőzésein. Az eredményjelző melletti kanyarban szoktunk a régi barátokkal, játékostársakkal összejönni.

– Amikor Ózdról felkerült a Vasasba, több csapat is szívesen látta volna. Miért döntött mégis a Vasas mellett?

– Tejfölösszájú gyerek voltam, bizonyos mértékig nem is az én döntésem volt. Akkoriban Machos Ferenc volt az ifjúsági válogatott és a Vasas edzője is, leginkább talán ez döntött.

– Megbánta?

– Dehogy bántam meg. Tizenhárom gyönyörű évet töltöttem a klubnál, és szinte minden meccsre úgy emlékszem, mintha csak tegnap játszottuk volna.

– Akkor bizonyára fel tudja idézni azt a Csepel elleni bajnokit, ahol majdnem a félpályáról rúgott gólt.

– Hogyne. Öt-kettőre nyertünk, a félpályánál volt szabadrúgás, és Kiss Laci odaszólt nekem, hogy rúgjam kapura. Nagyon bambán nézhettem rá, mert azt mondta, hogy „akkor meg rúgd fölé”. Na mindegy. Nekimentem, és a labda a felső lécről az egyik kapufára vágódott, majd onnan a hálóba. Hát felejthetetlen gól volt. Annál is inkább, mert a válogatott Kovács Attila volt a csepeliek kapusa.

– Nyilván ezen kívül is sok szép sikeremléke maradt meg.

– Tényleg sok. Például az, hogy tizenkilenc évesen Münchenben olimpiai ezüstérmes lettem, bár akkor nem csak engem bántott, hogy nem lett arany. Aztán 1974-ben a Népstadionban megnyertük a huszonhárom éven aluliak Európa-bajnokságát. Bajnok és kupagyőztes voltam a Vasassal, s ugyanabban az évben átvehettem az európai ezüstcipőt, amelyet az 1976–77-es bajnokságban szerzett harminchat gólomnak köszönhettem.

– Elég korán ünnepelt sztár lett. Jól kerestek már akkor is a futballisták?

– Maradjunk annyiban, hogy nem kerestünk rosszul. Ezerhatszáz forint volt a győztes mérkőzések utáni prémium, a rangadókon a Fradi, a Honvéd és a Dózsa elleni meccseken ennek a duplája.

– És mennyibe került, hogy a katonaságtól való leszerelésekor a cigányzenészek a Balatonban húzták önnek, önöknek?

– Nekem ugyan nem húzták, még akkor sem, ha történetesen Végh Antal azt írta a könyvében. Mindig vállaltam, amit csináltam, de ezt csak rám verték, hogy én küldtem be a zenekart a tóba, és a barátaimmal a parton daloltam. Nos, ez valóban megesett, csak nem velem, hanem a Csepel legendás kapusával, Hajdu Hippivel, így ünnepelte, hogy leszerelt a katonaságtól.

– És az is legenda, hogy egy-egy viharos kimaradás után Biszku Béla, az MSZMP egyik KB-titkára hívatta önöket a szobájába?

– Ez részben igaz, de nem Biszku Béla, hanem Gáspár Sándor SZOT-főtitkár volt. Az edzőnkkel, Illovszky Rudi bácsival kettesben mentünk be hozzá. Nem sokat beszélt. Elmondta, hogy ez volt az utolsó lehetőségem, és ha nem változtatok, huszonhárom évesen búcsút mondhatok a futballnak. Nem volt vita, tudomásul vettem.

– Nem gondolt arra, hogy akkor klubot vált?

– Az nem volt olyan egyszerű. Ha nem enged el a csapatod, akkor egy évig nem futballozhatsz. De ki bírta volna ki egy évig futball nélkül? Az egyik év végén mégis odaálltam a Vasas vezetői elé, hogy szeretnék elmenni. Gyorsan lehűtöttek, azt mondták, majd akkor megyek bárhova is, amikor ők mondják.

– A sok balhé ellenére azért harminchatszor szerepelt a válogatottban, s rúgott tizenhárom gólt. Erre hogy emlékszik?

– A válogatott volt karrierem csúcsa. Komolyan mondom, minden válogatott meccs olyan megtiszteltetés volt számomra, hogy az öltőzőben meghatódtam. Akkor is majdnem elsírtam magam, amikor az 1978-as világbajnokság előtt, a Tunézia elleni reklámmeccsen elszakadt a combizmom, így aztán csak nézője lehettem a vb-nek. Négy évvel később pedig már nem tudtam kijutni.

– Említette, hogy minden Vasas-mérkőzésen ott van. Megismerik, megsüvegelik még a szurkolók?

– Igen. A Fáy utcában mindig megveregetik a vállamat az idősebb szurkolók. És, bár igen meglepő, még mindig nagyon sok levelet kapok, s ezekben általában fényképet és auto­gramot kérnek tőlem.

– Úgy látszik, minden megszépül, mert bizony annak idején már önök is rengeteg kritikát kaptak. Most meg úgy beszélnek a hetvenes–nyolcvanas évek magyar futballjáról, mint aranykorról.

– Bizonyos tekintetben tényleg az volt, mert akkor még nagyon szerették nálunk a futballt az emberek. Istenem, milyen volt a Népstadionban nyolcvanezer néző előtt játszani, a kettős rangadók, a válogatott meccsek, mind-mind csupa futballünnep. Kicsit sajnálom is a mai futballistákat, hogy ez nekik manapság már csak igen ritkán adatik meg. Nálunk még egy sima, hétköznapi bajnokin is szinte tele volt a nézőtér. Ma pedig mi van? Kimegy néhány száz mindenre elszánt szurkoló, de higgyék el, nehéz ilyen langyos hangulatban, alulmotiváltan jó teljesítményt nyújtani.

– Mit szól a válogatott szerep­léséhez?

– Engem is elkapott a láz, amikor reális esélye volt a csapatnak, hogy kijusson a dél-afrikai vb-re. De aztán az élet és az ellenfelek kijózanítottak. Nagyon ránk férne már egy világversenyen való szereplés, nagy kár, hogy a csapat csak ennyire képes. Így aztán jöhet ide a világ legjobb edzője is kapitánynak, ha csak ennyit tudunk. És milyen hülye is az ember? Mint oly sokan, ennek ellenére én is mindig optimista vagyok, s minden vb-t és Eb-t úgy várok, hogy na majd most. És mindig itthon maradunk.

– Ötvenhét éves. Mit szeretne még megélni?

– Hát elsősorban azt szeretném, ha a családom egészségben és ilyen harmóniában élhetne együtt még nagyon sokáig. Ami meg a magyar futballt illeti, úgy hiszem, az eddigiekből egyértelmű, hogy mi a vágyam.

Pályakép

Váradi Béla 1953. április 12-én született Gömörszőlősön. Pályafutását 1970-ben az Ózdi Kohásznál kezdte, majd 1971-től 13 éven át a Vasas játékosa volt. Pályafutása vége felé két évig a francia Tours játékosa volt, majd hazatérve két évet a Váci Izzóban futballozott. 1976–77-ben magyar bajnok a Vasassal, és 36 góljával gólkirály. A magyar válogatottban 1972 és ’82 között 36-szor lépett pályára, 13 gólt szerzett. A müncheni olimpián, 1972-ben az ezüstérmes válogatott tagja volt. Burkovits Ferenc