A hetvenes években Albert Flóriánnal együtt emlegették, mert a mozgásuk szinte a megszólalásig hasonlított egymásra. No meg Branikovits László, Alberthez hasonlóan, nagyon sok örömet szerzett a Fradi híveinek. Visszavonulása óta alig hallani róla, éli a nyugdíjasok szürke életét. Egy zuglói kis presszóban találkoztunk.

– Mi van önnel, eltűnt, mivel foglal-kozik?

– Nyugdíjas vagyok. A hatvanegyedik évemet taposom, és a sporttal alig van kapcsolatom. Amióta abbahagytam a játékot, semmi közöm az aktív sporthoz, a kereskedelemben dolgoztam.

– Mit jelent, hogy a kereskede-lemben?

– Évtizedeken át a Dunavarsányi Petőfi Tsz pesti kirendeltségének a vezetője voltam a Lehel piacon. Ott legfeljebb csak szóban futballoztunk.

– Egykori klubjával, a Ferencvárossal van valamilyen kapcsolata?

– Sokáig semmi, mígnem meghívtak Albert Flóri emlékezetes születésnapi mérkőzésére. Tudja, az a meccs volt, amikor Varga Zolit hosszú kihagyás után először láthatta újra a Fradi-tábor. Aztán ott voltam Szőke Pista ötvenedik születésnapi partiján, majd Rákosi Gyuszi hetvenedik születésnapján is. Sajnos, szomorú eseményként, én is fejet hajtottam Varga Zoli emléke előtt az Üllői úti stadionban. Szörnyen megdöbbentett Zoli halála. Más kapcsolatom nincs sem a Fradival, sem a futballal, bár minden meccset megnézek a televízióban.

– Korábban a Fradi nagy öregjei tiszteletjegyet kaptak a klubtól. Hogy van ez ma?

– Igen, amíg élt a nagy krónikás, Nagy Béla. Ma már sajnos nem, s vele sírba szállt ez a hagyomány is. Pedig, azt hiszem, a szurkolók is örülnének, ha valahol a stadionban kialakítanának egy helyet, ahol a klub legendái foglalnának helyet. De isten ments, hogy utasításokat adjak a mai menedzsmentnek.

– Ha valahol bemutatkozik, tudják, hogy kit tisztelhetnek önben?

– Igen. Főleg az idősebb korosztály még ma is tudja, hogy ki vagyok, illetve ki voltam.

– Hogy került annak idején a Postásból a Ferencvárosba?

– Tősgyökeres zuglói gyerekként a Rákos-patak mellett nőttem fel, és mint a legtöbb hozzám hasonló gyerek, én is eszméletlen nagy fradista voltam. A szüleim kivittek a Népstadionba, és áhítattal néztem a csapat játékát. A grundon pedig én testesítettem meg Albert Flórit, és alig néhány hónappal később, hogy a Postás leigazolt, a Fradi egyik játékosmegfigyelője észrevett, és onnantól szinte minden simán ment. Irtó büszke voltam ott, Zuglóban, hogy én a Ferencváros igazolt játékosa vagyok. Igaz, még serdülőként, tizenhárom évesen.

– Gondolom, ifistaként kezit csó-kolommal köszönt a Fradi felnőtt játékosainak.

– Hát, kétségkívül megvolt a tisztelet. A régi, fatribünös Üllői úti pályán az ifjúsági és a nagycsapat öltözője egy szűk folyosón egymással szemben volt. Lestük a nagyokat, s nem túlzás, istenként tiszteltük Albertékat. Mészáros Dodó bácsi volt akkor a nagyok edzője, Csanádi Feri bácsi pedig a miénk. Mi a homokos pályán edzettünk, a nagyok pedig a füvön. Mészáros rendszeresen megcsinálta, hogy az edzések utolsó fél órájára áthívta az ifit, így a nagyok ellen futballozhattunk, és megmutathattuk, mit is tudunk. Mindenesetre ez meghatározó élmény volt mindannyiunknak.

– Mikor került be a nagyok közé?

– Lakat Károly, akit edzőként, pedagógusként és emberként is a legnagyobbak közé sorolok, Tatán a mexikói olimpiára készült az olimpiai csapattal. Nos, Karcsi bácsi előre közölte velem, hogy ne is álmodozzak arról, hogy elvisz az olimpiára, de biztosított, hogy az ottani edzések erőgyűjtés szempontjából rendkívüli alapot szolgáltatnak majd nekem. Így is lett. Nagyon nagy hasznát vettem az ottani edzéseknek.

– De mikor került sor a bemutat-kozására?

– Az nem egyszerű történet. Ugye, a Fradinak volt a Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi ötös fogata, amibe józan ésszel nem lehetett bekerülni. Úgy volt, hogy tizennyolc évesen Szegedre igazolok, de jött az olimpia, és ugye Varga Zoli disszidált. Aztán kezdődött a bajnokság, és Lakat Karcsi bácsi az első fordulóban a Népstadionban, a Diósgyőr elleni mérkőzésen kezdőként jelölt. Azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e, vagy lány, úgy izgultam, mert több mint ötvenezer néző előtt játszottunk, és nyertünk 2-0-ra. Gólt nem rúgtam ugyan, de a lapok jó véleménnyel voltak rólam. A következő fordulóban pedig a mérkőzésre menet majdnem lezuhantunk.

– Mit csináltak?

– Majdnem lezuhantunk, ugyanis Pécsre repülővel utaztunk, ami komoly kaland volt. Az Il–14-es gépnek leállt a hajtóműve, és visszafordultunk, majd kitoltak a hangárból egy másik gépet, és azzal repültünk. Ha még nem látott falfehér arcokat, hát megnézhetett volna bennünket. De szorított az idő, menni kellett, más kérdés, hogy 2–1-re győztünk. És az egyik gólt, nagy-nagy boldogságomra, én szereztem.

– Volt más különleges kalandja is Fradi-játékosként?

– Igen. Bizonyára tudja, hogy azokban az időkben magyar csapatok télen gyakran túráztak Dél-Amerikában. Így volt ez 1968 telén a Fradival is. Engem is elvittek, pedig a Bánki Donát Gépipari Technikumban érettségire készültem. Szerencsére a tanárok zöme nagy fradista volt, Gáti Zoltán igazgató pedig egysze­rűen megszállott Fradi-rajongó. Megegyezett a magyar-történelem szakos tanárral, Lakat Károllyal, hogy amíg a többiek pihennek, kikapcsolódnak, addig nekem a tanár úr felügyeletével a tankönyveket kell bújnom. Tanultam hát.

– Később nem zavarta, hogy mindig Albert Flórián ikertestvéreként emlegették?

– Nem zavart. Sőt megtisztelő volt, és talán ösztönösen szerettem is volna hasonlítani rá. Hiszen, ahogy már mondtam, a grundon én mindig őt próbáltam utánozni, a cseleit, a menését, szóval mindent. Később aztán nyilván a mozgásomban rögzültek azok a mozdulatok.

– Mit szólt ehhez Albert, milyen viszonyban voltak egymással?

– Nagyon jó volt a kapcsolatunk, s mondanom sem kell, hihetetlenül sokat tanultam tőle. Ha találkozunk, mindig megöleljük egymást, örülünk egymásnak.

– Tényleg tanulhatott tőle, hiszen, megnéztem, Alberthez hasonlóan termelte a gólokat: kétszáz bajnoki mérkőzésen hetvennégy gólt szerzett a Fradi színeiben. Van legkedvesebb gólja?

– Mindegyikre szívesen emlékszem. De talán a legkedvesebb az volt, amelyiket a híres Anfield Roadon szereztem, 1967-ben. Itthon 1–0-ra nyertünk a világhírű Liverpool ellen, nagy meccs volt, és a következő év januárjában, a visszavágó az én gólommal lett szintén 1–0. Hát, azt nem lehet feledni.

– Miért is távozott 1976-ban olyan hirtelen az Üllői útról?

– Az általam nagyon tisztelt Dalnoki Jenő azt mondta, hogy nem jó a kondícióm, és nem vagyok elég kemény. Ezért úgy gondolta, hogy fiatalít, és az idősebbeknek megköszöni az addigi szereplést. Talán kevesen tudják, hogy a Fradi szocialista együttműködést kötött a Csepellel, és a Csepel Vas- és Fémművek készítette el a Fradi-stadion világítóoszlopait és berendezését. Így kerültem – ma úgy mondják, barterben – Csepelre.

– Pályafutása alatt mindössze hatszor volt válogatott. Nem kevés ez?

– Nézet kérdése. Akkoriban volt egy szuper Újpesti Dózsa, Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai Anti, Zámbó csatársorral. Ellenfélként mondom, hogy felülmúlhatatlanok voltak. Dunai például már kétszeres gólkirály volt, de még nem volt válogatott, csak később hívták meg. Hát akkor lázadozhattam?

– Sikerként vagy kudarcként élte meg az 1972-es müncheni olimpia ezüstérmét.

– Az elődöntőben 4-3-ra nyertünk az NSZK ellen. A csapatnak viszonylag állandó összeállítása volt, a döntőre viszont ez az összeállítás öt helyen változott. És nem Lakat Karcsi bácsi forszírozta a változtatásokat. Így utólag persze már az ezüstnek is nagyon örülök.

– Elégedett ember benyomását kelti, ahogy beszélgetünk. Vagy ez csak a látszat?

– Tény, hogy szerettem volna szebben befejezni a Ferencvárosban a pályafutásomat, de aztán az Építőkben hagytam abba. És van még egy nagy bánatom: amikor Varga Zoli emléke előtt tisztelegtem a Springer-szobornál, és elindultam hazafelé a Fradi- pályáról, akkor egy hatvan év körüli házaspár férfi tagja megállított, és azt mondta nekem: „Nézd, Brani, mi lett ebből a Fradiból?” Mondta ezt, és könnyezett, majd kocsiba ült, és elhajtott. Hát igen. Amíg a mi időnkben a Fradi egy nagy család volt, ma olyan az Üllői úti stadion, mintha egy karámba lépnék be, hiszen minde­nütt rácsok, kordonok vesznek körül. És az sem boldogító számomra, hogy bár az angol tulajdonos úton-útfélen harsogja, ismét nagy csapatot épít, de ehhez olyan futballistákat igazol, akik még Kínában sem férnek be a kezdőbe. Félek tőle, hogy itt üzletről van szó, és nem futballról.

– Mi jelent még örömöt önnek?

– Van egy harmincéves fiam és egy szintén harmincéves lányom. A fiam révén egyszeres nagypapa vagyok. Szeretném őket és a családomat egészségben tudni. Ez persze nem zárja ki, hogy azt is szeretném, ha a magyar válogatott végre ismét kijutna valami világversenyre, és ha a Fradi, csupa-csupa saját nevelésű játékossal bajnok lenne.

Pályakép

Branikovits László

Született: 1949. december 18., Budapest

Posztja: csatár

Klubjai: Ferencváros (1967-1976), Csepel (1976-1978, Építők (1978-1979). 1972 és 1975 között hatszor szerepelt a válogatottban, két gólt szerzett. Háromszoros MNK-győztes. Nemzetközi sikerei: 1968-ban VVK-döntős, 1972-ben UEFA-kupa-elődöntős, 1975-ben KEK-döntős