Emblematikus alakja a sportágnak Bálint László, a Ferencváros hajdan Bárónak becézett sokszoros válogatott futballistája: ő volt a magyar játékosok közül az első, akinek – 1979-ben – engedélyezte az állam, hogy profi szerződéssel külföldre szerződjön. Egy ideig volt a válogatott szövetségi kapitánya, majd a Honvéd vezetője, ám jó ideje kivonult a futballból. Ma, 62 évesen üzletemberként dolgozik, s azt mondja, elégedett az életével.

– Mi van önnel, mit csinál, mivel foglalkozik?
– Lassan húsz éve, hogy van egy cégem, azt vezetem. Az üzleti szférába kerültem, ma már oda tartozom. Nincs bennem hiányérzet, elégedett vagyok az életemmel, mert mindig azt csinálhattam, amit szerettem, ami a kedvemre való volt.

– Jár meccsekre?
– Nem túl gyakran. A válogatottra és a Fradi egy-egy kiemelt mérkőzésére azért kimegyek az Üllői útra. A tévében viszont követem az eseményeket.

– Milyen a kapcsolata a Ferenc-várossal?
– Sajnos vagy nem, nincs napi kapcsolatom velük, de az egykori játékostársakkal, ha nem is rendszeresen, azért találkozom. Martos Győzővel például hetente, Nyilasi Tibivel pedig leginkább nyaranta, vele ugyanis a Balatonon telekszomszédok vagyunk. Ha az emlékeim nem csalnak, évekkel ezelőtt, Magyar Zoli ötlete alapján, a korábbi válogatottakat évente egyszer összehívták. Jó kezdeményezés volt, s érdemes lenne feltámasztani.

– Ha üzletemberként valahová elmegy tárgyalni, a partnerek tudják, ki is az a Bálint László?
– Ez érdekes, mert mondjuk a nálam húsz évvel fiatalabbak még tudják, ki vagyok, sőt olykor még a tárgyalások mellett élménybeszámolót is kell tartanom. A fiatalabbaknak már semmit sem mond a nevem.

– Annak idején hogyan került a Ferencvároshoz?
– Tízéves voltam, amikor az édesapám megfogta a kezem, és elvitt a Fradi toborzójára. Annyi gyerek volt, hogy alig fértünk el a pályán. Egymás között játszottunk, és kiválasztottak. Boldog és büszke voltam, amikor megkaptam az első igazolásomat. 1967-ben, tizenkilenc évesen pedig még boldogabb, amikor a Lakat Karcsi bácsi irányította Fradi felnőttcsapatának öltözőjébe kerültem. Sosem felejtem el, mukkanni sem mertem. De nem is csoda, mert olyan extraklasszisok voltak ott, mint Albert Flóri, Varga Zoli, Szűcs Lajos vagy Géczi Pista. Tudja, akkor még az öltözőben megvolt a hierarchia, volt tisztelet az idősebb játékosok iránt. Ma ez is hiányzik a labdarúgásunkból.

– Sok sikert értek el klub- és válogatottszinten is. Melyik a legkedvesebb, a legemlékezetesebb?
– Sosem rangsoroltam az eredményeket, minden sikerre büszke voltam és vagyok, s szeretném, hogy a maiak­nak is legalább a mieinkhez hasonló örömökben lehetne részük. Mi tömött lelátók előtt játszottunk szinte mindig, remélem, egyszer még ők is.

– Játékoskorából melyik a legemlékezetesebb sztori?
– Az új Fradi-pálya építésének idején a Népstadionban játszottuk a bajnokikat, s nagyon vártuk már, hogy végre otthon, az Üllői úton futballozhassunk. Egy rangadó, a Vasas-meccs volt a nyitány. Jóban voltunk a Vasas-játékosokkal, s a legendás kapusuk, Mészáros Bubu vetette fel, hogy legyen döntetlen, mert az mindenkinek jó. Mondtam neki, meg vagy őrülve, megverünk benneteket, mint szódás a lovát. Aztán Müller Sanyi góljával legyőzött bennünket a Vasas...

– Játszott klasszikus bundamér-kőzést?
– Úgy nem, hogy pénz mozgott volna, de azt nem tagadom, előfordult, hogy megbeszéltük a döntetlent, mondjuk egy rangadón, mert az mindkét csapatnak jó volt. De még a számszerűségben sem volt egyezség, csak a pontosztozkodásban.

– Kik voltak a kedvenc edzői?
– A Fradiban Csanádi Feri bácsi, a válogatottban pedig Illovszky Rudolf.

– Úgy emlékszem, önt irigyelte 1979 nyarán az egész magyar futballtársadalom, hiszen az első hazai focista volt, akinek engedélyezték a külföldi szerződést, kiengedték Belgiumba az FC Bruges-höz.
– No ez érdekes történet… Nekem már aláírt szerződésem volt a holland Ajaxszal, onnan ugyanis a sokszoros válogatott középhátvéd, Krol Nápolyba szerződött, és pótolniuk kellett. Minden el volt intézve, de csak nem jött a munkavállalási engedély. A Fradi közben az Üllői úton barátságos meccset játszott a Bruges-zsel, és a klubvezető megkérdezték, hogy miért nem játszom. Mondtam, azért nem, mert én már az Ajax játékosa vagyok, s csak a papírokra várok. Legyintett a belga elnök, és azt mondta, hogy ők is megadják azt a pénzt, amit az Ajax. Látatlanban aláírtam, és már velük utaztam Belgiumba. Teszem hozzá, hét évvel később Kiprich Józsi volt az első kelet-európai focista, aki idejében megkapta a munkavállalási engedélyt Hollandiában. Két szép évet töltöttem a Bruges-nél, majd azt követően még hármat Franciaországban a Toulouse-nál.

– Hazatérve a válogatott szövetségi kapitánya lett. Gondolom, az ön számára is emlékezetes a kínos, négygólos vereség Ausztriától, amely után még az öltözőben lemondott…
– Hát hogyne lenne emlékezetes. Pedig szépen indult, mert előtte nyolc meccsen ültem a kispadon, és az angoloktól s a dánoktól sem kaptunk ki. Majd jött az osztrákok elleni előkészületi meccs. Igen, utána rögtön lemondtam, mert éreztem, nem vagyok alkalmas arra, hogy válogatottat irányítsak. Befolyásolható voltam, nem a saját fejem után mentem, hallgatam különféle bácsikra és elvtársakra, vevő voltam a súgásokra.

– Úgy tudom, azóta sem edzős-ködött. Viszont volt vezető a Honvédnál. Hogyan került egy fradista Kispestre?
– Bár próbáltam segíteni a Fradinak, de minden ok és indok nélkül elhajtottak.

– Igen, emlékszem, a támadások kereszttüzében állt, mert egykori Fradi-játékosként a Honvédhoz vitte a külföldi befektetőt.
– Ezt azért tisztázzuk! Az igazság az, hogy volt egy belga befektetői kör, amely mindenképpen a Ferencvárosba akart pénzt tenni. Kész volt a szerződés, ők idejöttek, hogy aláírják, ám akkor azt a választ kapták, hogy a Ferencváros nem eladó, a Fradi nemzeti kincs, az országé, s miközben majdnem lesült a bőr a képemről, megkeresett Kozma Misi, a Honvéd klubigazgatója, hogy ők örülnének, ha támogatóra lelnének a belga befektetőben. Hát így került a pénz Kispestre, és hogy nem eredménytelenül, azt bizonyítja, hogy bajnokságot és kupát is nyert a csapat, a lelátókra pedig visszatért a nép.

– Ma nem tudna segíteni csapatok tulajdonlásában, legalább az ötletei­vel, tanácsaival?
– Szerintem a legmegfelelőbb megoldás az lenne, ha négy-öt csapat megjelenne a tőzsdén. Tudom, ennek többek között az a hátulütője, hogy minden nyilvános, mindent ki kell tenni az asztalra. Még azt is, hogy mondjuk mennyi a portás fizetése. Ez pedig, a mai magyar futballviszonyokat ismerve sokaknak nemigen tetszene. Nem is akarok okoskodni, nehogy azt mondják, hogy a Bálint a partvonalon kívülről bekiabál. Maradok az íróasztalnál, a családomnál.

–Tényleg, ha már szóba hozta, mit érdemes tudni a családjáról?
– Boldog vagyok, a második feleségemmel huszonnégy éve élünk remek házasságban. Még az első házasságomból van egy lányom, Ivett, aki három éve megajándékozott egy fiúunokával. Öt éve kiköltöztünk a városból a Szentendrei-szigetre, ahol lovastanyát csinálunk, és ott élünk. Megerősíthetem, hogy a kutya mellett a ló az ember legjobb barátja.

– Sok mindent elért a pályája során. Van-e még valami, amit szeretne megélni?
– Nincs semmi. Mindent elértem, amit szerettem volna, és azzal elégedett vagyok. Egészség legyen, s akkor mindene megvan az embernek. Legfeljebb valamivel jobb magyar focit szeretnék, mert annak sok-sok ember örülne.

Pályakép

Bálint László a Ferencváros labdarúgója volt. 1948. február 1-jén született Budapesten. 11 évesen kezdett játszani a Fradiban, ahol 316 meccset vett részt és 37 gólt szerzett. Kétszeres magyar, egyszeres belga bajnok (FC Bruges), négyszeres Magyar Kupa-győztes. A válogatottban 76-szor játszott, s négy gólt lőtt.
A visszavonulása után a Budapesti Volán SC pályaedzője, majd vezetőedzője lett. 1988 márciusában a magyar válogatott szövetségi kapitányának nevezték ki.
1992-ben a Kispest-Honvéd ügyvezető igazgatója és az NB I-es Liga elnökhelyettese volt. Az FTC örökös bajnoka.

Burkovits Ferenc