Tizenhat évesen lett az Újpesti Dózsa labdarúgója, de a nagycsapatban „csak” tizenkilenc évesen mutatkozott be. A lilák aranykorában volt az együttes egyik meghatározó játékosa Tóth András, aki – mint elárulta – BM-es állásakor titkos aktákba is bele tudott pillantani. Bár még ma is százados, munkája változatlanul imádott klubjához, az Újpesthez köti, a Megyeri úti stadion létesítményvezetője.

– Mindenki újpestinek ismeri. Gyerekkorában is a Dózsának szurkolt?

– A pályától két sarokra laktunk, egyszerűen fel sem merülhetett, hogy más csapatnak drukkoljak. Meg hát a család. Otthon, ha a sport került szóba, csak az Újpest volt a téma. Az apám jogtanácsos volt a Balatoni Halgazdaságnál, majd az Állami Erdőgazdaságnál dolgozott, ám 1953-ban kirúgták, mert a korábbi rendszerben katonatiszt volt. Újpestre került cipészinasnak, nem az álmok munkája, de az öt gyereket el kellett tartani. Hamar kiderült, mi a szakmája, és mindig mentek hozzá jogi tanácsért a kocsmába a környékbeliek. A fizetség egy kisfröccs volt, így aztán sok mindenkivel összeakadt, többek között a Dózsa alkalmazottaival is. Olykor aztán otthon is dicsekedett, hogy milyen híres futballistának adott tanácsot.

– Amúgy minek készült?

– A középiskolában még nem gondolkoztam ezen, ám utána leült velem beszélni az apám. Nem sokszor fordult ez elő az életben, de ekkor úgy látta, mindenképpen meg kell tárgyalnia velem a jövőmet. Azt mondta, döntsem el, hogy foci vagy egyetem. Ő azt javasolta, tekintsem ugródeszkának a labdarúgást, s inkább tanuljak. Fél évig jártam a Bláthy Ottó Erősáramú Felsőfokú Technikumba, de aztán beláttam, nem megy a kettő együtt, és a foci nyert.

– Miért pont ezt a szakmát akarta megtanulni?

– Oda vettek föl. A Dózsát annak idején a BM mellett a Budapesti Rádiótechnikai Gyár támogatta. Aki nem akart rendőr lenni, az mehetett dolgozni a BRG-be, amely szoros kapcsolatban állt a techikummal, és így kerültem én az iskolába.

– Később mégis rendőr lett. Ennyire szerette azt a rendszert?

– Dehogy is! Csak hát így alakult. Az Újpestben, mint ahogy a többi csapatnál is, mindenkinek volt hivatalos állása. A labdarúgás, és amúgy a sport, akkor nem számított annak. 1969. március 1-jén lettem rendőr szakaszvezető, aztán őrmester, törzsőrmester, és miután elvégeztem a Rendőrtiszti Főiskolát, hadnagy. S ebben a státusban hagytam abba futballista-pályafutásomat.

– Ezek szerint a hetvenes évek zseniális Újpestében hadnagyok meg őrmesterek nyertek sorra bajnokságot, játszottak BEK-elődöntőt?

– Pontosan, legalábbis papíron, mert igazából csak a futballhoz értettünk. De tény, többünk például a BM Központi Klubja könyvtárában dolgozott. Reggel nyolctól délig Nagy Lacival, Dunai Edével és Juhász Petivel a belvárosba kellett járnom. Ez 1973-tól egy évig tartott.

– Izgalmas munkájuk lehetett.

– Először mi is úgy voltunk vele, majd jól eldumálgatunk nagy unalmunkban. De aztán a ház tetején találtunk több aktát is, amelyre az volt írva: „Szigorúan titkos!”. Máris sokkal izgalmasabb lett az életünk, faltuk ezeket az aktákat. 1953-as, ’54-es, ’56-os keltezésűek voltak, s így hamar elröppent az idő.

– Mi derült ki belőlük?

– Semmi lényeges, mert hát a fontos anyagokat azért nem itt tartották szem előtt, azokhoz mi nem férhettünk hozzá. De érdekes volt olvasni, hogy ki, milyen összeesküvésre készült, milyen államellenes tevékenységet folytatott, és a nyelvezet is vicces volt. Aztán nem feleltünk meg könyvtárosnak, ezért visszakerültünk a klubhoz, s csak a focival foglalkoztunk.

– És fantasztikus sorozatot produkáltak, hétszer nyertek zsinórban bajnokságot. A hetvenes évek elején, közepén az volt a kérdés, kinek sikerül megszereznie az ezüstöt, mert az arany már a rajt előtt elkelt. A sajtó azonban akkor is kritikus volt. Megjelent a Magyar Ifjúságban egy cikk az edzésükről, ha jól tudom, azzal a címmel: Lötyögés a semmibe. Mennyi igazságalapja volt az írásnak?

– El kell ismerni, sok, bár az írás az újpesti aranykor vége felé született. Már csak az eredmények tartották össze a csapatot. Széthúzás, klikkesedés volt az öltözőben. Mindenki elkezdett kacsingatni külföldre, a futballal, a Dózsával már kevesebbet foglalkoztunk, igyekeztünk a saját karrierünket építeni. Ezerhatszáz forint volt egy győztes meccs, ami nem volt rossz, de össze sem lehetett hasonlítani a kinti pénzekkel. Nyugaton egy-két évben megkeresett annyi pénzt az ember, mint itthon tíz év alatt.

– Ön is nagyon vágyott ki?

– Hát persze. Már nem voltam fia­tal, s azzal megalapozhattam volna a jövőmet. Fazekas után én voltam a második, akit elengedtek. Százezer dollárt kapott értem az egyesület, és én is ennyit. Szép évek voltak a belga Lierse-ben, bár a vége felé egy sérülés miatt már keveset játszottam. A szerződésem lejárta után mehettem volna Amerikába, a Cosmos teremcsapatához. Évi negyvenezer dollárt ígértek, de a magyar vezetés azt mondta, annyira Nyugatra nem mehetek. Így hát hazajöttem az MTK-hoz.

– Miért éppen oda?

– Újpesten már fiatalítottak, az MTK-nál nem, s ők hívtak, még két évet ott fociztam.

– Azután mihez kezdett?

–  Az MTK-nál fejeztem be 1985 nyarán, s szeptember 1-jétől felvettek a BM titkárságára. Fergeteges karrier állt előttem, legalábbis mi másra lehet következtetni abból, hogy a hó végén, szeptember 29-én, a fegyveres erők napján előléptettek. Az akkori belügyminiszter, Horváth István titkárnője mondta, hogy legyen belőlem százados. Én ugyan nem beszéltem vele, de nem ellenkeztem, járt vele pénz és előjog is. Bár a pénznek csak a fele maradt meg, mert a Duna-palotába meg kellett hívnom egy ebédre a kollégákat. Voltunk vagy húszan.

– Meddig ment ott a munka?

– Nagyjából egy évig, amikor a volt újpesti középhátvéd, Rajna Károly lett a Dózsa labdarúgó-szakosztályának elnöke. Ő kérdezte meg, nem lenne-e kedvem visszajönni technikai vezetőnek. Hogyne lett volna. Göröcs volt az edző, a játékosok többségét jól ismertem, és hát a legjobb helyre, haza hívtak. Sportvezetői pályafutásom legszebb négy éve volt. Ez ment nagyjából a rendszerváltásig, majd a BM kiszállt, a foci magára maradt. Gedővári Imre lett az elnök, de a labdarúgással nem foglalkozott senki. Nehéz, zűrös idők voltak. Kéregetésről szólt az életünk, majdnem tíz évig én voltam a szakosztályelnök. Aztán a Lukács Ferenc-féle tulajdonosi csoport megvette a focicsapatot, s innentől már sokkal komolyabban mentek a dolgok.

– Mégis eljött a csapat mellől.

– Igen, mert jött Kisteleki István, akivel jó viszonyban voltam ugyan, de nem beszéltem vele egy nyelvet a munka területén. Éppen kapóra jött a stadionigazgatói munka, akkor újították föl a Megyeri úti pályát. Úgy voltam vele, ha már megkerestek, lépek.

– Mennyi munkával jár ez?

– Eleinte az energiám nagy részét az építkezés vitte el. Aztán, persze az üzemeltetés következett, ami nem egyszerű feladat. Itt nem csak kéthetente, a focimeccsel kell foglalkozni, hanem le kell nyírni a füvet, locsolni a pályát, takarítani a lelátót. Meg persze a többi létesítmény is hozzám tartozik. Volt már itt Domingo-koncert, filmforgatás, meg nyaranta európai Jehova-kongresszus. Ők a legjobb vendégek, három napon át napi tizenkétezer ember ül be a stadionba, s utánuk habtisztára takarítják a létesítményt. Sőt még a hibákat is kijavítják. Előfordult már, hogy a csöpögő csapot megszerelték, és a székeket is pótolták. Örülök, amikor jönnek.

– Talán már be is lépett közéjük?

– Nem. Azért azt nem, de ettől még nagyra tartom őket.

– A klubbal, az Újpesttel milyen manapság a viszonya?

– A napi edzéseket látom, a meccseket pedig munkaköri kötelességből megtekintem. De ha pontosan akarom megfogalmazni az állapotomat, akkor azt mondom: szurkoló vagyok és ütközőpont.

– Ezt hogy érti?

– Úgy, hogy a klubtól mindig engem találnak meg, ha valami baj van, és a tulajdonostól, a NUSI-tól (Nemzeti Utánpótlás-nevelési és Sportszolgáltató Intézet – a szerk.) is állandóan nekem szólnak, ha valami hibádzik, mondjuk a klub hónapokat csúszik a bérleti díjjal.

– Sok pénzzel tartoznak? És egyáltalán, kinek van igaza?

– Nehéz eldönteni, mert ha valaki fizet valamiért, joggal várja el, hogy megfelelő szolgáltatást kapjon.
A munkáltató meg azt mondja, előbb fizessék ki a tartozást, aztán kijavítjuk, megcsináljuk amit kérnek. Na, ilyenkor legyen okos az ember.

– A látvány hogy tetszik, ami a pályán folyik?

– Én mint egyszerű szurkoló látom a meccseket, nem szeretek szakmázni. Sajnos, sokszor elkeserítő amit a csapat előad. De ettől én még ugyanúgy szurkolok nekik. Persze, minden bajnokság előtt bizakodom, aztán mindig már valahol a sorozat közepén belátom: a mostani csapattól többet nem lehet elvárni, mint a középmezőnyt. Három-négy rutinos játékos még kellene. Baróti Lajos bácsi azt mondta, nem megy azonnal a fiatal focisták beépítése a csapatba, pláne nem öt-hat, mint ami most nyáron történt Újpesten. Ráadásul az is lényeges, hogy nekünk volt kitől tanulnunk, és fokozatosan építettek be bennünket a csapatba. Persze, tudom jól, kár szépíteni, a kényszer szülte ezt az állapotot, ami most Újpesten van. Az anyagiakból fakad ez a fene nagy fiatalítás.

– Pedig ön is fiatalon került be a nagy Újpestbe.

– Igen. De csak ketten-hárman voltunk, nem pedig ennyien és ilyen hirtelen. Számunkra az álom kategóriába tartozott, hogy odavettek a kerethez, amikor meg már együtt edzettünk Göröcsékkel, az maga volt a mennyország. Az első mérkőzésem egy Közép-európai Kupa-meccs volt a Wiener SC ellen. Az első bajnokim Diósgyőrben volt: Göröcs Titi megsérült a bemelegítésnél, így én kezdtem helyette. Aztán már be-becserélgettek, de csak fokozatosan kerültem be. Kovács Imre bácsi azt tervezte, hogy én fogom pótolni Titit, de hát ez lehetetlen volt. Nemcsak nekem, senkinek sem sikerült volna helyettesíteni, ő igazi zseni volt. Én játszottam a magam játékát, és a Bene Feri meg a Dunai Anti igazából hozzám igazították az övéket. Fantasztikus futballisták voltak.

– Ki volt a kedvenc edzője?

–  Minden edzőmet tiszteltem, és valamennyiüktől tanultam. De a csúcs Kovács Imre volt. Még a bántásaiban is benne volt a jó szándék, hogy jobb legyél, még többet hozzál ki magadból. Ma már nincsenek ilyen szakik.

– Ballal be tudná még nyesni a szabadrúgást a jobb felsőbe?

– Á, legfeljebb úgy, hogy rábeszélném a labdát, hogy menjen oda.

Pályakép

Tóth András (1949. 09. 05.)

Klubjai: – Újpesti Dózsa (1969-1981), 320 mérkőzés/78 gól
- SK Lierse (1981-1983, Belgium)
- MTK-VM (1983-1985) 33/2
- Válogatott mérkőzéseinek száma: 17/1

Eredményei: – Magyar bajnok: 1968-69, 1969-70, 1970-71, 1971-72, 1972-73, 1973-74, 1974-75, 1977-78, 1978-79.
- Magyar Népköztársasági Kupa (MNK) győztes: 1969, 1970, 1975
- BEK-elődöntős: 1973-74 Kiss B. László