Valamit nagyon tudhatott Szojka Ferenc, ha vidéki játékosként be tudta verekedni magát az aranycsapatba. Márpedig a salgótarjáni fedezet évekig tagja volt a legendás világverő együttesnek. Ahogy zseniális csapattársai, ő is megjárta a mennyet (1952, Helsinki) és a poklot (1954, svájci vb). Már jó ideje nyugdíjas, s szülővárosá­tól, Tarjántól sosem szakadt el. 

– Még boldog futballidőben született, akkoriban hemzsegtek a focicsapatok. Tősgyökeres tarjáni gyerekként hogyan élte meg az SKSE és az SBTC rivalizálását?

– A két klub szurkolói nem szerették egymást, de igazából nagy rivalizálás nem volt, mert amikor az egyik volt első osztályú, akkor a másik NB II.-es, és ugyanez volt fordítva is. Emlékeim szerint talán, ha egyszer összefutottak egymással, de a végét ne kérdezze.

– Ön kinek szurkolt kiskorában?

– Az SKSE-nek. Ott laktam a pálya mellett, és a Kohásznál kezdtem dolgozni is. Aztán 1950-ben leigazolt az SBTC. Pesten kerestek meg egy ifitornán, lenne-e kedvem hozzájuk igazolni. Hogyne lett volna.

– Pedig a másik csapatnak szurkolt. Sokat gondolkozott a váltáson?

– Nem igazán. Az volt a nagyobb és a jobb csapat, én pedig előrébb akartam lépni. Így hát nem kellett különösebben rimánkodniuk a vezetőknek, mentem én örömmel.

– Ki volt a példaképe?

– A stécés Laczkó Sándor, akivel aztán 1950-ben még játszhattam is egy csapatban.

– Nem Zsengellér? Tényleg, vele futballozott még együtt?

– Nem, akkor ő már Olaszországban játszott, amikor én bemutatkoztam a Stécében. Emlékeim szerint 1936-ban igazolt tőlünk Újpestre, s onnan ment az AS Romába. Életemben csupán egyszer találkoztam vele. Egyiptomban voltunk túrázni a válogatottal, s Puskásék szóltak neki, jöjjön át Ciprusról, látogasson meg bennünket. Akkor bemutattak Zsengellérnek mint földijét, salgótarjánit. De aztán nem találkoztam vele többé.

– A foci mellett akkoriban dolgoztak is a labdarúgók. Ön mi volt, bányász?

– Nem. Eleinte az Acélgyárban dolgoztam, majd amikor leigazolt az Stécé, le kellett számolnom, majd három hetet várni, míg átkerültem a bányához. Műszaki szerkesztő-rajzoló lettem.

– Ez csak „fal” állás volt, vagy tényleg dolgozott?

– Reggel nyolcra jártam, és tizenkettőig bent kellett lennem. Muszáj volt bemenni, csak igazolással lehetett távol maradni. És ezt nagyon komolyan vették, még szombaton is dolgoztunk. A meccseket akkor vasárnap rendezték.

– Mi volt, amikor a válogatottba hívták, mondjuk edzésre?

– Az MLSZ küldött kikérőt a bányának. Persze, engedélyezték a hiányzást, de higgye el, nem vették félvállról ezt sem. Nem lehetett lébecolni, ellógni a munkát. Aztán délutánonként edzés volt. Ez így ment egészen pályafutásom végéig, 1966-ig.

– Bányát látott egyáltalán?

– Háromszor is voltam lent. Meg kellett nézni, hogy amit rajzolok, nem nagy butaság-e. Persze drukkerek voltak a vájárok, jó helyre vittek, nem a sáros és szűk vágatokba.

– Milyen volt akkoriban, az ötvenes években Tarjánban futballistának lenni?

– Nagyon jó, de akkor az egész ország imádta a futballt meg persze a játékosokat is. Annyit ugyan nem kerestem, hogy autót tudjak venni, de mi az átlagnál jobban éltünk. Ennek ellenére némiképp jelzi az akkori viszonyokat, már ami az anyagiakat illeti, hogy csak pályafutásom után, 1967-ben lett autóm, egy Trabant. De ettől még nem voltam szomorú. Sokan szerettek itt, én pedig azt tehettem, amit imádok: futballoztam. A meccsek után mindig rengetegen megállítottak az utcán, volt, hogy órákba telt, míg hazaértem, de nem voltak tolakodók a szurkolók. Többnyire még a vesztes meccsek után is barátságosak voltak az emberek, bár meglehet, hogy a távolság, az idő szépít meg mindent.

– A vidéki játékosok közül, Buzánszky Jenő mellett ön volt az, aki a leggyakrabban szóhoz jutott az aranycsapatban. Mit jelentett akkoriban vidékről bekerülni ebbe a zsenikkel teletűzdelt válogatottba?

– Természetesen rengeteget. Könnyebb volt ott játszani, mint a klubcsapatomban, mert ott káprázatos játékosok voltak. Nekem szerelnem kellett, és kész, illetve passzolni Bozsiknak, Hidegkutinak, Puskásnak, Czibornak vagy Kocsisnak. Az ellenfelek mindig azt mondták rólam, sohasem tudják, hova nyomom a labdát, de mindig jó helyre megy. Gondolom, a csapattársak is ezért szerettek.

– Egy palócos beszédű, vidéki fia­talember egyszer csak a pesti vagányok, Puskásék között találta magát. Hogyan fogadták?

– Sokat futottam, és jól szereltem, márpedig aki labdát szerez, azt hamar elfogadják a többiek. Pontosan ez történt velem is. Nem játszottam olyan színesen, mint Bozsik, de megbízható voltam. Már 1952-ben Helsinkiben, az olimpián jól összecsiszolódtam a többiekkel.

– Igaz, hogy Puskás csak Bá­golynak hívta?

– Igen, igaz.

– És miért?

– Éppen az olimpián ragadt rám a név. Csak úgy beszélgettünk, és szóba kerültek a fehér éjszakák, hogy itt ilyenkor nem megy le a nap. Én meg rákérdeztem, persze palócosan: akkor itt bagoly sincs? Ez annyira tetszett Puskásnak, hogy amikor nyolcvanegyben, évtizedek után először hazajött, és meglátott, már messziről, meghatottan kiabált: „Bágoly, te is itt vagy?” Ő ragasztotta rám a nevet.

– A többiek is így becézték?

– Áh, nem. Csak ő tisztelt meg vele.

– Amúgy az olimpia után hogyan fogadták Tarjánban?

– Azt mindenki tudja, gondolom, hogy milyen népünnepély volt a Keletiben. Én mint vidéki srác ott maradtam Pesten egy éjszakára, csak másnap reggel indultam Salgótarjánba. Jött be a vonat a pályaudvarra, és néztem, micsoda tömeg van az állomáson. Kérdeztem is a vezetőket, akik eljöttek értem Pestre, hogy milyen fejes jön ide, hogy ennyi az ember. Azt válaszolták: hát te, te vagy a fejes, miattad vannak itt ilyen sokan. Ott volt az egész csapat, klubvezetők, a rokonság, a városi hatalmasságok meg persze rengeteg szurkoló. „Nem úsztam meg” szimpla vállveregetéssel és gratulációval, a játékostársak mondtak köszönetet, hogy dicsőséget hoztam a városra, a klubra meg hát rájuk is. És valamelyik párttitkár is előadott valami monológot, de arra már nemigen emlékszem. Aztán a bányászzenekar kísért hazáig, és rengeteg szurkoló. Szinte a fél város. Zeneszóra vonultunk, mint valami bányászünnepélyen.

– És mi volt az elvesztett 1954-es világbajnoki döntő után?

– Mindennek az ellenkezője. A csapat még Budapest előtt, Tatán leszállt a vonatról. Hallottuk mi is, hogy Pesten autókat, villamosokat, telefonfülkéket borogat a felbőszült tömeg. A vezetők jobbnak látták, ha nem megyünk a Keletiig. Tatán, az edzőtáborban Rákosi Mátyás köszöntött bennünket, és biztatott, hogy a második hely is jó. Minden játékosért kocsi jött, úgy mentünk haza. Engem a bányászszakszervezet autójával hoztak, s biztonsági okokból este nyolc körül indultunk.

– Utána nem bántották a városban?

– Nem, csak még évekig sopánkodtak, mint mi, játékosok is – senki sem tudta megemészteni, hogy elvesztettük a döntőt. Ezzel együtt azért a szurkolók szeretete megmaradt.

– Mit gondol, hányan akartak a tarjáni gyerekek közül Szojkák lenni?

– Tudtommal elég sokan. Földi Attilának pédául, aki aztán a hetvenes évek végén a Vasasban és a Stécében is az NB I.-ben futballozott, a gombfocicsapatában is én voltam a kedvenc.

– Mihez kezdett a futball után?

– Szakosztályvezető lettem, és edzősködtem, valamint a második csapatban néha még játszottam egy kicsit. 1988-ban a bányától mentem nyugdíjba. Végigdolgoztam becsülettel az életemet.

– Ma hogyan él?

– Öregesen. Azért próbálom magam tartani, bár a városba már nem járok ki.

– Két éve az ön nevét vette fel a város stadionja. Oda sem szokott kijárni?

– Az avatáson ott voltam, de azóta nem mentem arra. Állítólag nagyon lerobbant, nem foglalkoznak vele, senki sem használja. Ez nagyon fáj, pláne úgy, hogy az én nevemet viseli a stadion. Jólesik ugyan, hogy gondoltak rám, de inkább felejtettek volna el, csak lenne jó futball a városban.

– Miért haldoklik Tarjánban a játék?

– A megroggyant háttér, azaz a pénztelenség miatt. Megszűnt a bánya, nincsenek már gyárak, sem erős vállalkozók. Mint ahogy az egész ország, leépült minden. Mifelénk negyvenszázalékos a munkanélküliség, így pedig nehéz komoly csapatot építeni. A futballt még csak-csak szereti a nép, de áldozni már nem tud rá. Be kell látni, hogy másra kell a pénz, az ilyenfajta szórakozás manapság nem fér bele a családok költségvetésébe.

– Lesz még valaha jó a tarjáni foci?

– Olyan, mint volt, már nem. Az üzletemberek és a város összefogása kellene ehhez, meg az életszínvonal emelkedése. De, mint mondtam, pénz nélkül nem megy. Sajnos a pálya is tönkrement, azt is fel kellene újítani. Pedig nagy sportélet volt itt évtizedekkel ezelőtt. Boksz, foci, atlétika, sífutás, kosárlabda. Ma már semmi sincs, csak az ugrógála Somoskőn. Ennél azért többre vágynak a tarjániak.

Pályakép

Szojka Ferenc

Születési idő és hely: 1931. április 7., Salgótarján

Posztja: fedezet

Klubja/mérkőzések száma/gólok: Salgótarjáni BTC (1950–1966)/324/16

Válogatottság: Magyarország (1954–1960), 28/1

Eredményei, sikerei: olimpiai bajnok (1952 - Helsinki, bár az utolsó meccsen nem játszott, így nem kapott aranyérmet)

Világbajnoki ezüstérem (1954 – Svájc)

1956-ban Az év labdarúgójának választották

Nevét viseli a salgótarjáni városi stadion

Örökös elnökségi tagjává választotta az SBTC.