A hetvenes évek asztaliteniszének meghatározó alakja volt. Olyan, akit Ázsiában is elismertek, akinek villámgyors csuklóját félték a japánok, rettegték a kínaiak. Joggal tartottak tőle, mert négy világbajnoki aranyérme is jelezte: klasszis. A hatvanadik születésnapját nemrégiben ünneplő Jónyer Istvánnal régi nagy sikerei egyik színhelyén, a Nemzeti Sportcsarnokban beszélgettünk.  

– Hová üljünk?

– Mivel töküres, oda, ahová gondolja, nekem mindegy. Viszonylag ritkán láttam innen a küzdőteret, inkább lent vitézkedtem.

– Amikor még telt házas meccsek voltak. Emlékszem, előre meg kellett váltani a jegyet, akár még az országos bajnokságra is, a Szuperliga-találkozókról nem is beszélve.

– Ha nem volt legalább két-háromezer ember, s nem ültek a lépcsőn is, nem éreztük jól magunkat. Emlékszem, volt ezek között a falak között egy Magyarország–Szovjetunió, amelyet 7–0-ra megnyertünk. Már ez is szinte hihetetlen volt, de az sem volt akármi, amikor a következő napokban a közértben, a presszóban, meg az utcán is gratuláltak, s azt kérdezgették: le mertétek győzni az oroszokat? Mivel nem volt parancsba adva az ellenkezője, nyertünk.

– Hogyan sikerült a diósgyőri asztalosmester fiának eljutnia sok-sok vb-re, s feljutnia a csúcsra?

– Ha az édesapámat említette, kellett az ő keze is, mert az első ütőt, mahagóniból, ő csinálta nekem. Az gyorsan elkészült, de nem tudtuk mivel lefedni a fát. Végül hungarocellel borítottuk be.

– Emlékszik az első meccsére?

– Arra nem igazán, a fene tudja már, mikor volt, de arra nagyon is, hogy hogyan csábítottak el. Kosárlabdaedzésekre jártam ugyan, de elmentem egy iskolai toborzóra, ott ütögettem. A játék után elsétált előttünk az edző, s leejtett egy pingponglabdát. Én ugrottam érte elsőként, visszaadtam neki. Odafordult hozzám, s már másnapra elhívott edzeni a DVTK-ba. Később elmondta, nem véletlenül ejtette le a labdát. Kíváncsi volt rá, ki hogyan, milyen gyorsan reagál. Ez volt az első poénom… Otthon azt mondták a szüleim, igazad van, inkább pingpongozz, a kosárlabda miatt már úgyis tele vagy kék-zöld foltokkal. Így kezdődött, de persze meg kellett szenvedni a sikerért. Az első otthoni asztalomhoz úgy jutottam, hogy végig kellett tolnom a városon. Egy nagy taligára tettem, aztán át Diósgyőrön. Volt vagy öt-hat kilométer, de vittem boldogan, mert tán éreztem, hogy ebben a sportban elérhetek valamit.

– Jól érezte, mert aztán már Pesten a Spartacusnak annyi sikert szerzett, mint a többi szakosztály összesen.

– Ez azért túlzás, jó volt akkoriban a Szpari, mindent megkaptunk. Igaz, jószerivel csak a válogatottkeretben edzettem, itt, a Nemzeti Sportcsarnok alagsorában lévő teremben. Egy gyorsszolgáltató szövetkezetben volt sportállásom, be se kellett járnom, sőt, a végén már megkértek, ne is menjek. Ott ugyanis mindig mesélnem kellett, milyen volt ez, meg az a verseny, hogyan sikerült nyernem. Olyankor leállt a meló… Egyik nap aztán láttam, kivitték a szobából a székemet. Tényleg nem hiányozhattam.

– Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy magyar pingpongosok végigverjék az ázsiaiakat. Különösen nem úgy, hogy a saját pályájukon. Hogyan csinálták, mert ez ma, harmincöt-negyven év távlatából oly valószerűtlen.

– Nagy titkok nem voltak. Rengeteget kellett edzeni, de tényleg rengeteget. Kellett néhány jó kezű, valamit akaró fiatalember, aki hitt magában. Klampár Tibivel meg Gergely Gabival elhittük, hogy tudunk győzni, ez volt mindennek az alapja. Meg Berczik Zoli szeme. Tudta, hogy az ázsiaiak tollszárfogással játszanak, ami magával hozta, hogy nehezebben fogadták a fonák oldalukra küldött labdákat. Különösen akkor, ha előtte kicsit megmozgattuk őket. Tenyeres, fonák, tenyeres, fonák… Elérték ugyan valamennyit, de a nagy rohanás végén már nem tudták kellően kifordítani a csuklójukat. Berczik nagy gondolata volt az is, hogy a mellükre, a testükre üssük vissza a labdát, mert tollszárral azt is nehezen tudják visszaütni. Nem is tudták mindig.

– Azt mondja, rengeteget edzettek. Mégis, mennyit?

– Napi tíz órát egészen biztosan. Én különösen bele voltam őrülve ebbe, az edzések után még futottam is. Ma már tudom, nagyon kellett, mert mondjuk egy ötjátszmás meccs alatt sok-sok kilométert kellett futni, ugrálni, tempót váltani. Tudtam, kell a meló, bár azért amikor már kezdett nagyon elegem lenni, odamormoltam magam elé, hogy nincs még egy ilyen állat, aki ennyit edz…

– De visszakapta a sporttól a befektetett munkát. Amit elért, az – túlzás nélkül – szinte utánozhatatlan, s elsősorban nem a harminchat magyar bajnoki címére gondolok.

– Nem panaszkodom, mindent megkaptam a pingpongtól. Még olyan a kalandot is, amilyenre álmomban sem gondoltam volna. A visszavonulásom után előbb Ausztriában játszottam, utána meg Szicíliában. Ez kalandos, sőt, kissé szürreális is. Röviden csak annyit, a maffia adta a pénzt a versenyeinkre, mert az az olasz pasas, aki szerződtetett engem, csak azt a pénzt fizette ki, amit hivatalból haza kellett adnom Magyarországra… Az enyémet nem. Soha. Hetvenezer márkával maradt adósom, ez sok pénz volt akkoriban, s ha lenne még márka, az lenne ma is. A csapattársammal, egy olasz sráccal – s ez szó szerint értendő – elmentünk a maffiához pénzt kérni a versenyeinkhez. Mint a filmekben, olyan volt. Sok emelet, sötét, szűk folyosó, aminek a végén egy szoba, abban a főnök, a „keresztapa”. Nem
siettem, előreengedtem az olaszt…Nem kellett tíz perc sem, már szólt, hogy hozzanak százezer márkát. Megkaptuk, játszhattunk.

– Ez tényleg szürreális… Emellett szinte nem is „poén”, hogy ma, hatvanévesen is játszik, mégpedig külföldön.

– Németországban állok asztalhoz, mit csináljak, még ma is élvezem.

– Tudja követni a felgyorsult játékot, s azokat a trükköket, amelyek láthatatlanok maradnak a néző számára, mert annyira gyorsak?

– Nem kell mindig az a nagy rohanás. Ma már inkább az okos helyezkedésen van a hangsúly, s nem a sok futáson. A csuklóm, bár érzem, már a rozsda marja, nem lassult le, így oda tudom pöttyinteni a labdát, ahová akarom. Reflex, helyzetfelismerés kérdése az egész. Érdekes, hogy a mi triumvirátusunkban mindenki másban volt jó. Klampárnak olyan volt a reflexe, mint egy párducé, Gergely meg úgy helyezkedett, hogy nem ment el mellette a labda, s mindig vissza tudta ütni, ráadásul jó helyre.

– A régi időket emlegeti, de még mindig játszik. Ma is teljes életet él?

– Igen, mert azért nem olyan sok ám az a hatvan! Ha az egészségem engedi, akkor akár még tíz évet is elütögetek, aztán pedig végiglátogatom azokat a városokat, ahol oly sokat jártam, de végül is nem láttam belőlük semmit. Repülőtér, szálloda, verseny, repülőtér, haza… Ennyi volt a világból, pedig ott is megfordultam, ahol a madár se. Hetven után végre mindent alaposan megnézek.

– Ismerőse, barátja biztosan mindenütt akad százszámra. Tartja a kapcsolatot a régiekkel?

– Egyikkel-másikkal igen. Li Csen-si volt például az egyik ellenfelünk az 1979-es vébédöntőn. Nemrégiben beszéltem is vele, ráadásul San Franciscóban élő István fiam felfedezte, hogy a lakásától egy ugrásnyira van egy pingpongterem, amely az övé. Megkereste, elmondta neki, ki a papája. Azóta ingyenbérlete van. Nagojában, párban Klampár Tibivel, a kínai páros egyik tagja egy bizonyos Cu Ce-tung volt. Mondogatták, hogy amikor a másik sráccal otthon játszik, mindig ő nyer, mert ő a párttag. Lehet, hogy nem volt igaz, de jót mulattunk ezen.

– Végighallgatva az útját Diósgyőrtől Szicíliáig, az az ember érzése, hogy az élete a fehér, pattogó labda körül forgott és forog.

– Azért nem egészen, mert voltam már tíz-tizenkettő is, amikor elkaptam azt a pattogó pingponglabdát. 

Pályakép

Jónyer István (Miskolc, 1950., 08. 04.)

Eredményei

Világbajnokságok: 1971., Nagoja, arany párosban Klampár Tiborral. 1973., Szarajevó, ezüst párosban Klampárral. 1975., Kalkutta, arany egyéniben, arany párosban Gergely Gáborral. 1979., Phenjan, ezüst párosban Klampárral, arany csapatban. 1981., Újvidék, ezüst csapatban. 1983. Tokió, bronz csapatban.

Európa-bajnokságok: 1968., Lyon, bronz párosban Beleznay Mátyással. 1970., Moszkva, bronz párosban Klampárral. 1972., Rotterdam, ezüst egyéniben, arany párosban Rózsás Péterrel.

1974., Újvidék, arany párosban Klampárral, ezüst csapatban. 1978. Duisburg, ezüst egyéniben, arany csapatban. 1980., Bern, bronz párosban Klampárral, bronz vegyes párosban Szabó
Gabriellával. 1982., Budapest, ezüst párosban Gergellyel, arany csapatban.

36-szoros magyar bajnok.

Elvált. Gyermekei: István (32), Mária (30) és Erzsébet (25).