A hetvenen túl is igazán sportos Gelei József megjelenése. Az MTK, a Vasas és a Tatabánya tizenegyszeres válogatott futballkapusa hetente négy-öt alkalommal nyolc-tíz kilométert gyalogol, uszodába jár, és a konditeremben kerékpározik. És nagyon szeretné, ha a fia után az unokája is követné őt a válogatott kapujában.

– Valamikor olvastam, hogy nem mindennapi nehézségek között nevelkedett. Milyen volt a gyerek­kora?

– Nehéz. Borzasztóan nehéz. Kétéves voltam, amikor meghalt az édesapám, az édesanyám meg Kunmadarasról Pestre és Pest környékére járt dolgozni, egyebek között a fóti gyermekvárosba. Mivel szűkösek voltak a lehetőségeink, félárvaként intézetbe rakott, de két évvel később, amikor újra férjhez ment, első dolga volt, hogy kivett onnan, és hozzájuk költözhettem. A Rottenbiller utcai általános iskolában kezdtem tanulni, és ez meghatározta az életemet.

– Milyen értelemben?

– Minden téren. Szerencsém volt, mert ott tanított Lakat Károly magyart, történelmet és testnevelést. A kiváló edző hamar észrevette, hogy mocorog bennem némi tehetség. Érdekes, hogy mezőnyjátékosként kezdtem, de a kapusunk több potya gólt beszedett, és mivel magas srác voltam, engem állítottak be a kapuba. Aztán ott is ragadtam.

– Hogyan került az MTK-hoz?

– Nagy Fradi-szurkoló voltam, a nevelőapám és a nagybátyám is sokszor elvitt az Üllői úti meccsekre. Lakat tanár úr is fradista volt, nem csoda, hogy a Fradihoz irányított. El is mentem, de annyi gyerek nyüzsgött ott, hogy nekem nem jutott szerelés. Aztán valaki ajánlotta, hogy menjek három trolimegállóval arrébb, az MTK-hoz. Ott tényleg örömmel fogadtak, és nem utolsósorban leigazoltak.

– Aztán ifistaként miként került a Beloianniszhoz?

– Hát úgy, hogy lakatos ipari tanuló lettem, és az inaséveimet ott töltöttem. Mondhatom, nagyszerű iskola volt az a három év. Szerencsére az MTK-nál nem felejtettek el, és 1957-ben visszaigazoltam.

– Volt valami disszidálásos története is, ha jól emlékszem.

– Igen. Mégpedig az történt, hogy 1956 decemberében az ifiválogatottal kint túráztunk, és az itthoni hírek hamar eljutottak hozzánk. Én is aláírtam a svájci Union Genfhez, ám amikor az édesanyámat felhívtam telefonon, és elmondtam neki, hogy Svájcban maradok, ő elsírta magát. Az anyai sírás hangja olyan hatással volt rám, hogy se szó, se beszéd, felültem az első vonatra, és csak Budapesten szálltam le róla.

– Nem kérdezték meg, hogy hol volt, mit csinált, nem vonták felelősségre?

– Nem. Szerencsére semmilyen hivatalos idézést nem kaptam. Hazajöttem, és a következő évtől már az MTK-ban védtem.

– Akkorra már elmúlt a nagy Fradi-imádata?

– Száger Misi bácsi, a gyerekek legendás edzője állandóan hívott, hogy menjek a Fradiba, de én akkor már az MTK-é voltam, és nem akartam az adott szavamat megváltoztatni. Nem bántam meg az MTK-nál töltött éveket, világklasszisok között játszhattam. Ragyogó közösség volt, és egészen más hangulat, mint manapság.

– Mi a legszembetűnőbb változás az akkori viszonyokhoz képest?

– Egyszerűen más volt a miliő. Természetesen mi is játszottunk rosszul, kaptam én is potya gólt, ám akkor a nagyok, Sándor Csikar, Kovács Feri, Hidegkuti Nándi vigasztaltak. Nem kerestünk sokat, de azt a keveset biztosan megkaptuk.

– Ha olyan jól érezte magát az MTK-ban, miért igazolt mégis a Vasashoz?

– Azért, mert amikor Hidegkuti Nándor volt az MTK edzője, nála biztos csapattag voltam. Ám Nándi Olaszországba szerződött, és jött Szűcs Gyula, s hozta magával Kovalik Ferit a Vasasból. Meg is kérdeztem Gyula bácsit, hogy mi az elképzelése velem. Őszintén elmondta, hogy Kovaliknak megígérte, hogy ő lesz az első számú kapus, én legfeljebb tartalék lehetek. Barátsággal váltunk el, és így kerültem a Vasashoz, ahol nagyon balszerencsés évet töltöttem: az egyik edzésen eltört a térdkalácsom, ezért csak tavasszal számíthattak rám. Ám az nem akármilyen tavasz volt, mert egyebek között az én közreműködésemmel megnyertük a Közép-Európa-kupát.

– Egy év elteltével hogyan került Tatabányára?

– Tatabányán Lakat Karcsi bácsi volt az edző, Grosics Gyula pedig éppen visszavonult, abbahagyta az aktív játékot. Jól döntöttem, hiszen Tatabányán értem el legnagyobb sikereimet. Onnan kerültem be az 1964-es, tokiói olimpián győztes csapatba, majd egy évvel később a felnőttválogatottba.

– Hogyan emlékszik az olimpiai aranyéremre?

– Nagyon sokat köszönhetünk Lakat Károlynak, aki tudatosan, másfél évvel az olimpia előtt kialakította a csapat gerincét, és ötvenkilenc felkészülési meccset játszottunk. Aztán sikerült, óriási élmény volt a győzelem. Még akkor is, ha én már az olimpiára utazás előtt mondtam a családomnak, hogy nagyon csalódott lennék, ha nem aranyéremmel jönnék haza. Nagy csapatunk volt, remek játékosokkal.

– Mit szólt akkor, amikor a remek társak közül éppen az akkori csapatkapitányról, Novák Dezsőről kiderült, hogy jelentett?

– Talán furcsa, amit válaszolok, de meggyőződésem, hogy Dezső nem jelentett fel senkit, aki csapattársa volt a válogatottban vagy a klubban.

– Gyanítom, válogatottként a liverpooli brazil–magyar a legemlékezetesebb mérkőzése.

– Kétségkívül, azt a meccset, aki a pályán volt, soha nem felejti el, s egyébként is, az 1966-os világbajnokság minden mozzanatára emlékszem. Bene Feri góljára, Farkas góljára, Mészöly tizenegyesére, no meg a védéseimre és Tostao egyenlítésére. És a válogatottbeli bemutatkozásomat sem felejtem, amely 1965. május 5-én Londonban, a Wembley stadionban esett meg, zsúfolt ház előtt. Angliától 1-0-ás vereséget szenvedtünk, de a szakemberek azt mondták, azon a meccsen védtem be igazán magam a válogatottba.

– Visszatérve az 1966-os ang­liai vb-re: a brazilok elleni meccs után nem sokkal a Szovjetuniótól szenvedtünk 2-1-es vereséget. Akkor született egy vicc, s úgy szólt, hogy a magyar játékosok a meccs előtt imádkoztak az öltözőben, hiszen lefekvés előtt imádkozni kell. Tényleg „le kellett feküdni a szovjeteknek”, el kellett veszíteni a meccset?

– Ennek éppen az ellenkezője igaz. A mérkőzés előtt bejött az öltözőbe Csanádi Árpi bácsi, akkor talán a MOB főtitkára, és azt mondta, ha nyerünk, dupla pénzt kapunk. Komolyan mondom, én nem tudok arról, hogy a Szovjetunió ellen hatalmilag meg lett volna tiltva a győzelem.

– Egyik fia, Karcsi továbbvitte az apai hagyományt, ő is válogatott kapus lett. Büszke a gyerek eredményeire?

– Hát nagyon büszke vagyok, mert amit Karcsi elért, azt önerőből érte el, soha egy szót sem szóltam az érdekében. Ausztráliában edzősködtem, s Karcsi ott kezdett védeni. Gazdag pályafutás az övé, hiszen külföldön is járt, igaz, ott a szerencse elpártolt tőle. Egyszer a válogatottban is szerepelt. Ma pedig, talán köztudott, hogy az MLSZ technikai igazgatója, emellett menedzserként is tevékenykedik.

– Egzotikus országokban edzősködött. Hol érezte a legjobban magát?

– Ománban, ahol két időszakot is töltöttem. Később Egyiptomban dolgoztam, és ott fejeztem be edzői pályafutásomat. Úgy érzem, sokat tettem az afrikai futballért, fontos fejlesztési munkákat végeztem.

– Család, unokák?

– Ugye két fiam van, Józsi és Karcsi, és mindketten megajándékoztak három-három unokával. Józsinak három lánya van, Karcsinak pedig két lánya és egy fia. A fiú unokámról tudni kell, hogy tizenhat éves, százkilencvenegy centi magas, a Fradi utánpótláscsapatának a kapusa, és Vince keresztnévre hallgat.

– Mit gondol, Vincéből is válogatott lesz?

– Jó lenne. Mondanom sem kell, mennyire boldog lennék.

– És önnek mennyi boldogság jut a hétköznapjaira?

– Mondjam azt, hogy élvezem a nyugdíjasnapokat? Mindenesetre nem vagyok boldogtalan. Hetente négy-öt alkalommal nyolc-tíz kilométert gyalogolok intenzíven, aztán uszodába járok, és a konditeremben kerékpározom.

– És a futball?

– Ami a focit illeti, gyerekmeccsekre járok, bár Vince mérkőzé­seit kerülöm, nehogy azt higgyék, hogy elvtelenül menedzselem. A tévében leginkább a külföldi mérkőzéseket nézem meg, a hazai bajnokikról pedig az összefoglalót. Úgy érzem, ami a mai magyar futballt körülveszi, az infra­struktúra, a szélhámosság és a huliganizmus, rossz irányba viszi a sportágat. De remélem, az MLSZ képes lesz új irányt szabni a folyamatoknak. Pályakép

Gelei József 1938. június 29-én született Kunmadarason. Olimpiai bajnok. Labdarúgókapus, edző, 1957 és 1961 között az MTK, 1961 és 1962 között a Vasas, 1962 és 1967 között a Tatabánya játékosa. 1971-ben szakedzői diplomát szerzett a Testnevelési Főiskolán, és négy évvel később a Tatabánya vezetőedzője lett. Közmegelégedésre dolgozott a Szolnok, a Vasas és a Csepel edzőjeként, valamint külföldi klubcsapatoknál is.