2010–2011. Orbán Viktor álomvilágban élt kilenc hónapig. Majd valahol valakik elkészítettek és a kormány közreadott három eltérő vázlatot, a Széll Kálmán tervet, illetve a konvergenciaprogram magyar és angol változatát. E vázlatok vaktérképén annyi már látható, hogy nem Keletet, hanem Nyugatot célozták meg a készítők. Élhettek volna a nyolcvanas években felhalmozott közgazdasági tudással és az előző stabilizációs programok tapasztalataival. Nem tették. Párbeszédbe kezdhettek volna a közgazdasági szakmával. Nem tették. Megfizethettek volna egy vagy több nemzetközi szakértő intézményt, amely a stabilizációs csomagokra szakosodott. Nem tették. Felhasználhatták volna az elmúlt három hónapban a közigazgatók tudását, modellezési, háttérszámítási, operatív végrehajtási képességeit. Nem tették. Együttműködhettek volna a „visszahívott” valutaalappal. Nem tették. Egyeztethettek, sőt, kiegyezhettek volna gazdasági és társadalmi szereplőkkel. Nem tették.

Most megismétlik rosszabbul és erőszakosabban Gyurcsány 2006-os és 2007-es „reggel ezt találtam ki, délben az ellenkezőjét, este a mit is találtam ki” népboldogító és népfenyegető politikáját. Megint van egy miniszterelnökünk, aki napóleoni pózban Magyarország térképe előtt áll, és személyesen zár be iskolákat, húz ki kórházi ágyakat, vet ki adókat, nevel a helyes életmódra. Bejelentenek és kijelentenek. Mindenki retteg és dühös, pedig még nem történt semmi. De történhet.

Az újdonság, hogy valamennyi intézményt összeroppantják, működésképtelenné teszik. Az újdonság, hogy minden képzettség és tudás nélkül, merészen operálnak. Az újdonság, hogy rideg következetességgel nyomorítják meg a gyengébbet, a nyomorultabbat. Az újdonság, hogy nem volt még ennek az országnak ennyire tudatlan, szellemileg tompa vezetése. A tanár legyint: nem elég, hogy rossz szándékú, de még ostoba is. Hiába minden segítő kérdés. De legalább egy értelmes mondatot... Nem megy. Nem megy.

Lengyel László új írása.