Ős frusztrány terjeszt kórt

  

 

Ungvári Tamás a tévében: „Heller Ági írt 40 könyvet”, mely könyvekben „szakított kommunista múltjával”, és lett „nagyszerű antikommunista filozófus… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni… Aki Heller Ágnest kommunista múlttal vádolja, az nem tudja, mit beszél”, ugyanis Heller „írt 40 könyvet (többek között ötvenhatról), amelyek csillagos jegyei a nagyszerű tiltakozásnak az elnyomás ellen”.

 

Jó, akkor olvassuk, mit ír Heller „Ági” az ő „csodálatos könyvében” az ő „csillagos jegyéről”, „többek között ötvenhatról”, olvassuk, mit ír „nagyszerű tiltakozásáról az elnyomás ellen”; ezt írja: Ausztráliában senki semmit nem tudott az 1956-os „forradalomról”, „ezért döntöttük el, hogy írunk egy könyvet ’56-ról, legalábbis így indokoltuk meg magunk előtt. Alapjában azonban magunk miatt tettük. Újra akartuk élni azokat a napokat, s talán ki is akartuk írni magunkból a frusztrációnkat”.

 

Kérdezem: mi ebben a csodálatos? Mennyiben csodálatos az a könyv, melynek szerzői nem akarnak a művükkel közölni semmit? Tulajdonképpen még önmaguknak sem vallják be, mi a céljuk az alkotással: „talán ki akartuk írni magunkból a frusztrációnkat”.

Jó, de miért kell ehhez könyvet írni? Milyen értelmiségi, egyáltalán: értelmiségi-e az, aki frusztrált? Még művész esetében is problémás a dolog, a műalkotás megjeleníthet frusztrációt (mint emberi jelenséget), ám aligha lehet frusztráltság terméke. Heller kínos kudarcosságában nem akar (mert nem tud) közölni senkivel semmit, privát pszichoterápiának tekinti a könyvírást. Ami persze lehet indokolt, tanulságos (pszichiátriailag), ám aminek a filozófiához nincs köze, legföljebb a csodálatosan frusztrált (értsd: intellektuálisan kudarcos) „antikommunista filozófiához”. József Attila nem akarta megjelentetni a Szabad ötletek jegyzékét, noha a költő egyetlen „szabad ötletében” több gondolat van, mint az összes Lukács-iskolás bölcselő óvodásan liberális őspatkánykodásában együttvéve.

A frusztrált Hellerék perszonálisan két seggel (így nyilván kétszer két ülésben) kevergetve-kavarva megkotyvasztották, majd előtálalták, kiporciózták az iszonyodó kis szegények üres levesét; hogy aztán Ungváriék is boldogan kanalazgassanak, hörpölgessenek belőle; dicsérgessék a kosztosok a háziasszony „nagyszerű”, „csodálatos” főztjét; tudniillik „hal” is van ám a „tortán” (erről bővebben később); mármost én elhiszem, hogy ez ízlik mindenkinek, s mivel Ungváriék nyilvánosan csámcsognak rajta, indokolt a nyilvános kérdés: mi a csodálatos Heller frusztrációjában?  Miért nagyszerűebb, csodálatosabb Heller kudarcossága, mint bárki másé (mondjuk, Bőndörös elvtársé)? Ráadásul (Ungvári professzor szerint) olyannyira csodálatos a „40 könyv”, hogy a szerző bevallott őspatkányságán túl (rattus philosophi), a korábbi, Heller által tagadott, de nyilvánvaló patkánysága (rattus moris) is meg van bocsátva. Sőt az egekig (nominálisan Szent Péterig) van magasztalva, ti. Ungvári erkölcsi ítéletében is példaként szolgál az ifjúság (a harcos antikommunista ifjúsereg) számára Heller Ágnes antikommunista megvilágosodása. Vagyis Ungvári szerint nem Heller az undor és métely, hanem az, aki Heller árulásáról, spicliségéről beszél. Merthogy az „Ági nem tudott jól tiltakozni”, és mert az „Ági írt egy csodálatos könyvet ötvenhatról”.

 

Rendben van, de konkrétan mit írt az „Ági” ötvenhatról?

Konkrétan semmit. Maga vallja meg később, lényegileg semmit nem tudott ötvenhatról (gyanítom, ma sincs ez másként): „alapjában magunk miatt írtuk”.

Értem én, csakhogy ez nulla! Illetve még annál is kevesebb, ti. – nem csalás, nem ámítás! – Heller a csodálatos („szent”) forradalomról írt csodálatos könyvéről alkotott másik csodálatos könyvében (bonyolult a mondat, noha egyszerű az élet: Hellerék az ötvenhatról szóló könyvüket önmaguknak írták, így hát azon se csodálkozzunk, ha a Filozófiám története is Helleről – nem a filozófiájáról –  szól), szóval, ez olvasható a csodálatos műben: „A megtorlásokról írottakban ugyan a valóságosnál magasabbra tettük a kivégzések számát, de mivel semmiféle statisztika nem állt rendelkezésünkre, ezt nem tekintem hibának. Minden forradalomnak vannak legendái, s amíg a történetírás nem léphet színpadra, addig a legendáknak megvan a maguk jogosultsága” (140).

 

Csodálatos szöveg. Csodálatos ótvar. Ősfrusztráltan őspatkány-kórság, amelyet a csodálatos Heller Ági terjeszt most miköztünk.

 

Hogy mi bizonyítja a kemény állítást? Erről írok legközelebb.

 

Előtte még annyit: nem olvasok el minden szarságot. A műveltséget nem a mennyiséggel azonosítom (az okosságot még kevésbé), így Hellert (mint komplex trutymót) egyáltalán nem olvasom. Csak, ha fölszólítanak rá. A Bicikliző majom elolvasására Faragó Vilmos szólított föl, sőt a saját példányát is kölcsönadta (majd amelynek elemzése nyomán közölte Faragóval P. Szűcs Julianna, hogy „szélsőbalos” vagyok; merthogy P. Szűcs nénit se az eszéért szeretjük), míg a Filozófiám története elolvasására maga Ungvári professzor szólított föl a tévében. És mivel e fölszólító emberek nemigen látnak a hatalmas arcuknál messzebbre egyetlen centiméterrel sem, Ungvári professzor még arra is fölszólított, hogy „kössek bele” a könyvbe (Faragó ilyet nem mondott). Ungvári azért oly magabiztos, mert az hiszi a jámbor (Lendön of univesziti súl), valami attól lesz abszolúte kikezdhetetlen, hogy ő nem ért belőle egy kukkot sem (Nyjork of súl); egyébiránt Hellerék sem igen értik, mit írtak le annakidején (of Melbörn) – erről beszélek legközelebb.