„Természetesen nem mondott Kis semmi olyat, hogy a korona (akár Szent, akár "sima") = svájci sapka.  Feltehetően nem is gondolta úgy, mert annál okosabb ember. Rosszul fogalmazott, vagy talán ironikus akart lenni egy olyan közegben, amely nem vevő az iróniára.”

 

 

Ha „nem gondolta úgy”, akkor miért mondta „úgy”?

Szerinted azért, mert „okos ember”, csak „rosszul fogalmazott”.

Hidd el: nem is a szimplán korlátolt, hanem a kifejezetten buta ember (egyik) főjellemzője, hogy jókora „okosságot” gondol, „csak” hát éppen marhaságokat beszél, szinte mindig!

Föltételezem, hűen tolmácsoltad Kis János mondandójának lényegét, s épp ezért kérdezem, mi az okosság ebben: „nekem most már mindegy, hogy koronát tesznek a Kossuth-címerre, svájci sapkát vagy semmit, csak fejezzék már be és lehessen tovább lépni”?

 

Ez részint közhely (a banalitás lehet igazság, de semmiképpen sem okosság!), részint közhelynek is szar, mert ha Kis Jánosnak mindegy, mi kerül a címerre, akkor Kis János fogja be a száját, kérlek alázattal, és foglalkozzék olyasmivel, ami nem mindegy számára! Beszéljen olyasmiről, ami érdekli!

Mit képzel magáról ez az ember?! Neki mindegy, svájcisapka vagy nem svájcisapka, ám azért erősen piszkoskodik azokkal, akik – eléggé el nem ítélhető módon – a koronán valahogy nem akarnának ironizálni.

Nekem, személy szerint, semmi közöm a koronához, Magyarországon élek, a hazát (kis h!) Arany Jánossal, József Attilával, Kosztolányival, Mikszáthtal, Bartókkal, Sebővel, Sebestyén Mártával, Jordán Tamással… (s a legkevésbé sem Puskással, Teller Edével, Szent Istvánnal, Kossuthtal, Széchenyivel, Varga Mikivel…) azonosítom, miközben tudomásul veszem, hogy az ország címere koronás. Na de, pontosan ezért nem foglalkozom a koronával, nem minősítgetem, sem ironikusan, sem másként! Nekem valóban mindegy, milyen a címer, csak formálisan, hivatalosan van közöm hozzá, ám pontosan ezért értem meg azoknak, akinek viszont nem mindegy, akik a végtelenségig képesek vitázni rajta. Mint ahogyan én is a végtelenségig vagyok képes vitázni olyasmin, ami viszont nekem nem mindegy, míg Babarczy Eszternek, szegénykémnek, már régen mindegy volna ugyebár.

 

Te Kis Jánost okos embernek tartod, míg én meglehetősen korlátolt fazonnak vélem, és nem is elsősorban azért, mert egyszerűen nem látta át, amit pl. Horn Gyula simán átlátott annakidején, hanem azért, mert Kis János azt nem érte föl ésszel, hogy Horn szükségképpen ért jobban a politikához. Úgy tűnik, elég masszív a memóriád, talán erre is emlékszel: Horn nem forszírozta, hogy lépjünk be a NATO-ba, hanem azt mondta (fenomenologikusan), hogy az adott világpolitikai, világtörténelmi konstellációban a semlegesség, a „finnlandizáció” nem realitás Magyarország számára, a Varsói Szerződés sem nyilván, marad tehát a NATO. Mire az „okos” Kis János (képletesen szólva) „lesvájcisapkázta” Horn Gyulát. (Erre viszont már pontosan emlékszem, a saját fülemmel hallottam, kartávolságnyira ültem a Nagy Ironikustól.) És miért is tette? Mert Kis az ő korlátoltan „okos” agyával nem volt képes fölfogni minimum három dolgot: (1) a politikában nem dogmák, doktrínák révén tájékozódunk (legyen a semlegesség amúgy bármily rokonszenves), (2) Horn Gyulának igaza volt, olyannyira, hogy legalább elgondolkodni érdemes lett volna azon, amit mondott, míg Kis János kapásból és hülyén gúnyolódva utasította el Horn elemzését, illetve (3) az értelmes (okos) ember nem kezdi el hevesen gúnyolni a másikat, legalább addig, még mielőtt be nem bizonyosodnék, hogy ő állít abszolút igazságot. Ha viszont még az is kiderül: nem pusztán arról van szó, hogy mindketten tévedtek, hanem éppen a „kigúnyolt” embernek volt abszolúte igaza, akkor bizony teljes a leégés, márpedig az okos embert nem az jellemzi, hogy gyakorta pofára zuhan.

 

Egyébként gondolj csak bele stiláris vonatkozásban is: az irónia, mint olyan, abszolút igazság nélkül egyszerűen értelmezhetetlen, mintha nem is léteznék! Mármost, ha Kis János szerint (miként Heller és a többi neofita szerint) nincs abszolút igazság („mindenkinek megvan a maga jogos igazsága” stb.), akkor vajon milyen alapon ironizálnak, gúnyolódnak ugyanezek az emberek? Nincs abszolút igazság (filozófiailag), csak akkor, ha ők mondják (gyakorlatilag)? Vagy hogyan van ez?

 

Ha Kis Jánosék szerint mindenkinek meg lehet a maga igasága, vagy ahogyan Vajda Mihály fogalmazza: „igazságod mellett rengeteg egyéb igazság is létezik; próbálj meg úgy gondolkodni, úgy cselekedni és általában úgy élni, hogy ezt szem előtt tartod”, akkor Kis Jánosék milyen alapon ítélkeznek például a címer milyenségén hosszan vitázók igazsága felett, milyen alapon ironizálnak rajtuk?

 

Végezetül pedig, nem basztatásképp, de ha már eddig eljutottunk, csak megkérdezem: milyen alapon állítod, hogy okos ember az, aki, idézlek: „ironikus akart lenni egy olyan közegben, amely nem vevő az iróniára”? Mintha azt mondanád, az az okos ember, aki mindenáron ott akarna okos lenni, ahol csak szép lehet. Maximum.

Kis János akár még erős is lehetne a szumók „közegében”. Már amilyen okos ember ő. Vagy nem?

Költői kérdésnek szánom, de ha válaszolsz rá, szívesen elolvasom.