Miben létezik a történelem?

 

 

„A történelem csak a történetírásban létezik" – állítja Heller Ágnes, s amire én azt mondom: oké. Rendben van! Filozófiai zsargonban fogalmazva: Heller „szubjektív idealista”. Sőt! Tovább is fejleszti Berkeley-t, vagyishogy amíg az anglikán idealista szerint a filozófusi gondolat csak Istenhez, addig Heller szerint az idealista „önkritika” egyenesen Szent Péterhez, pontosabban: a feminin önfelszentesüléshez vezet! Tudományosan dokumentált tény! Viszont. Valahogy kínálja magát a kaján következtetés: ha nincs objektív történelem, ha „a történelem csak a történetírásban létezik”, akkor Heller vagy mégis objektív történelmet alkot, amikor „filozófiájának” történetét írja (hiszen a történelem a történetírásban létezik), vagy pedig a „történetírás” sem létezik, amennyiben immár az is történelem. Ami nem létezik. Csak a történetírásban. Ami viszont szintén nem létezik, mint történelem, hiszen a történelem sem létezik. Csak a történetírásban…

Szóval. Ami a döntő e súlyos kérdést tekintve: Heller Ágnes az ő létező nem létezőjében (illetve nem létező létezőjében) végre valahára megcáfolja Lenint, e „zseniális Gonoszt”. Azt írja a „nagyszerű filozófus” és „okos ember” (©Hankiss), hogy az ő roppant női agyvelejét (miként „Vajda Misu” gigászi férfiagyvelejét) egyik pillanatról a másikra kattintotta át a filozófiai jótündér, s aki pedig nagy valószínűséggel maga a nagy Misu. Illetve még nagyobb valósszínűséggel Hermann István, ám aki ebbéli alakzatában egyáltalán nem jótündér. Hanem egy rossztündér. Nagyon rossz tündér! De talán mindegy is, ki milyen tündér itt perszonálisan, a lényeg, hogy átkattant a filozófiai gondolkodás, és a marxi-lenini-lukácsi terminológia helyett pikk-pakk „Max Weber nyelvhasználatát” tette magáévá a nagyszerű „Heller Ági”, plusz „Vajda Misu” és nyilván a „Feri” is, a „Gyuri” is, miután persze a „Misut” jól fölpofozták a lakásban. Mint tudjuk, Lenin pamfletet írt arról, „Hogyan csinált Kautsky Marxból tucatliberálist”, míg Hellerék (ilyen értelemben továbbfejlesztve Lenint) inkább pofán vágták a renegát „Misut” (miként Sztálin a gaz Ordzsonikidzét), miközben Heller – sajnos – kissé túlhajtotta a liberalizmust: „én azt mondtam magamban, nem kell valakit pofon vágni azért, mert kimondta, hogy nincs Isten”.

A könyörületesség a liberalizmus gyermekbetegsége.

 

Kérem, én nem hamísítok, mint Hermann a postaajtóban, nem rágalmazok, mint Hankiss a Magyar Hírlapban, én szöveghűn, a valóságnak megfelelően idézem a „nagyszerű Heller Ági” antileninista, „Max Weber-i szóhasználatát”: „A kommunista párt maga totalitárius szerkezetű. A párt totalizálja az államot, majd az állam a társadalmat. (Az utóbbi nem mindenhol történik meg.)”.

 

Javaslom, itt álljunk meg egy pillanatra, gondolkozzunk el a „világhírű filozófus” szavain! Mert a zárójeles közbeszúrás azt jelzi (csak hát a szerző ezúttal sem érti, miről locsog), hogy mégiscsak van történelem, már amennyiben nem „a párt” totalizálja az államot, majd a társadalmat, hanem valamely történelmileg konkrét párt totalizál (már persze Heller szerint); ugyanis, ha „a párt”, az absztrakt párt totalizálna, akkor szükségképpen és mindenütt totalizálna. Vagyishogy itt a „nagyszerű filozófus” nem halogatja a dolgot, nem vár odalakat a nagyszerű fejtegetésben (mint egyebütt), hanem már a rákövetkező mondattal cáfolja saját állítását: „de nem mindenütt”. Hogy miért öncáfolat ez? Mert, mondom, a „totális” épp azt jelenti, hogy mindenütt! Ha „nem mindenütt”, akkor nincs totalizálás értelemszerűen. De nézzük tovább, miről írt még annakidején Heller Ágnes (a totalizálás könyörtelen kritikáján kívül)? „Írtam az úgynevezett ťfeed backŤ-ről (a besúgók rendszeréről, melynek tagjai a megrendelők szája íze szerint jelentenek), a hatalom nyelvéről, továbbá a kikényszerített konszenzusról”.

És itt megint álljunk meg egy pillanatra, szögezzük le: ha meg akarunk felelni Ungvári professzor elvárásának, ha „bele” akarunk „kötni” Heller filozófiájába, akkor – sajnos, nem tehetünk mást – bele kell kötnünk abba a levélbe is, amelynek közzétételét mind Radnóti professzor, mind Ungvári professzor „rágalomnak” minősíti, miközben egyikük sem állítja, hogy a levél hamisítvány volna. Márpedig, ha így van, ha a levél valódi, akkor bízvást kijelenthetjük: Heller Ágnesnek „Max Weber szóhasználata” nélkül is bőven volt történelmi tapasztalata a „feed back-ről”, vagyis ha valaki, ő pontosan tudja, milyen az, amikor egy „színes szárnyú pillangó” (még „hernyó” mivoltában, értsd: szőrpuha spicliként) „jelent” barátairól, elvtársairól, mégpedig „a megrendelők szája íze szerint”. S amivel csak azt akarom mondani, hogy Heller Ágnes elemzett könyve hiteles. Berkeley ide, Berkeley oda, valódi történelem. Ezért a szerző immár joggal „térhet a morálra”, mégpedig a következő szavakkal: „Majd [ti. „a pártról” s „az úgynevezett ťfeed backŤ-ről” szóló írás után] rátértem a morálra és a pszichológiára. Itt köszönt vissza a régi kérdés, az én elmaradt írásom Lenin etikájáról. Lenin, írtam, utilitariánus szempontból vonta vissza a felvilágosodást. A terror szükséges, alkalmazni kell, mondta, de nem volt annyira jakobinus, hogy ezt erénynek nevezze”.

 

És itt megint álljunk meg egy elvtársi szóra! Heller utilitariánusnak nevezi Lenin döntését. Nem utilitáriusnak. Hát, nem is tudom, talán ne számolgassuk a betűket, mert, ha gondosan megolvassuk mind, újra világossá válik Heller stiláris dilettantizmusa. Ugyanis az utilitarizmus puszta haszonelvűséget jelent, míg az utilitariánizmus morálisan megalapozott prakticizmust. Ergo az „utilitariánus” Leninről maga Heller mondja ki: a közösség érdekében hozta meg praktikus döntéseit, tehát pontosan ezért nem volt cinikus, noha nem vélte erénynek a terrort. Megjegyzendő: Heller itt sem ura dicső „Max Weber-i szóhasználatának”, ti. a terrort a jakobinusok erénynek nem csupán „nevezték” (miként Heller állítja), hanem annak is tartották. A „Megvesztegethetetlen” sem volt cinikus. Lenin még kevésbé. Dacára annak, hogy Heller így folytatja filozófiájának történetét: „Idézem Lenin mondását, mely szerint ťmi nem ismerjük el a szabadságot, sem az egyenlőséget, sem a munkásdemokráciát, ha az szemben áll a munkának a tőkétől való felszabadulásávalŤ (értsd: velünk)”. És írja mindezt „Heller Ági” az Ungváriék által csodált könyvének 138. oldalán. Míg 100 oldallal korábban egyenesen így fogalmaz: „Annak, hogy a Lenin-könyvet elszabotáltam nem az volt az oka, hogy, mint manapság, Lukács hősét a Rossz géniuszának láttam volna, aki kitalálta a totális diktatúra alapsejtjét, a totális pártot” (38).

 

Nos, én pedig pontosan ezért nem tartom Heller Ágnest értelmiséginek (egyebek közt), sőt még egy közepesen értelmes embernek sem tartom, sőt kifejezetten buta embernek tartom. Hogy milyen részindokok alapján?

Erről írok legközelebb.

De előtte még elmondom: Babarczy Eszter tartozik Ungvári professzornak egy láda sörrel (vagy 40 Heller-kötettel; végül is mindegy, egyformán részegítő mindahány), ugyanis Babarczy könyvét (A ház, a kert, az utca) visszavittem a könyvtárba. Most egy ideig nem nyuvasztom a verebesi „okos nőt”, mégpedig három okból. Először is azért (s ez a legfontosabb!), mert Ungvári professzor nem arra szólított föl, hogy Babarczy könyvébe, hanem arra szólított föl, hogy Heller könyvébe „kössünk bele”. Másodszor: Ungvári imperatívusza nélkül is úgy érzem, az Almási és Esterházy által csodált Babarczy-könyvvel való foglalkozásnál a Széchenyi-, Goethe-, Hannah Arendt-, MSZP- és egyéb valagdíjas, továbbá Habermas, Almási, Sziklai, Radnóti, Faragó, P. Szűcs, Ungvári, Magyar, Gyurcsány, Bánó, Kálmán Olga, Csintalan, Vámos György, Hankiss Ágnes… által libabőrösen (illetve, hogy ne legyen benne antiszemita áthallás, mondjuk így: kacsabőrösen) csodált, az arendt-i Melbourne-New York tudománytengelyre fölspulnizódott „Heller Ági” könyvének kedves cincálgatása komolyabb sportélmény számomra. Értelemszerűen, vagyis a helleri cafrangokból eredően. Ráadásul még így is megmarad a „belekötés” „ontopik” jellege, hiszen ami Hellerre vonatkozóan retrospectivus, az Babarczyt illetően prospectivus. Szerényebben szólva: auspitium. Illetve: recitatio, és talán nem túlzás, ha kimondom: teljes a congruentia. Mert napestig idézhetném azokat a manírokat, szófordulatokat, lelki és egyéb viszonyulási módokat (csak a két említett könyvből!), melyek arra utalnak, hogy a két „okos nő” (© Verebes, illetve Faragó) között totális a megfelelés; korábban ezt így fogalmaztam: ha Babarczy tudni akarja, milyen lesz vénasszonykorában, nézzen most a jövő tükrébe, nézzen Heller Ágnesre, vagyis: minden Heller-elemzés egyszersmind Babarczyról szól. Deszkriptíve is, prediktíve is!

 

(Hát igen, oly bravúros lateiner vagyok immár, hogy magam is kacsabőrös leszek magamtól.)