Az önkritika önkritikája

 

 

Hellernél így hangzik: „Nem tagadom, hogy írtam egy levelet, szégyellem, hogy írtam, nem ezt a levelet, hanem, hogy bármilyen levelet írtam”, továbbá: „elmentem a Máté passiót meghallgatni, és arra gondoltam, Péter háromszor elárulta urát és rá lehetett építeni az egyházat, akkor nekem is van lehetőségem, hogy egyházat építsenek rám”. Továbbá: „ennek ellenére bűnösnek érzem magam, mert egyáltalán nem szabadott volna nekik levelet írni”, továbbá: „nem akarom magam mentegetni, ezt a levelet spéci nem én írtam”.

 

Vagyis Heller önkritikusan megállapítja: „van lehetősége, hogy egyházat építsenek rá”.

És ez nemcsak valami elcseszett paradigma! Ugyanis Heller valóban elhiszi Habermasnak, Almásinak, Sziklainak, Faragónak, P. Szűcsnek, Csintalan Sándornak, de főként Magyar Bálintnak, illetve még inkább ennen magának, hogy ő egy nagy filozófus. Genuin filozófiai megállapításai vannak. Igaz, „háromszor árulta el az urat”, ám épp ezért: egyházat lehetne építeni rá, s aminek egyedül Hermann István állítja az ellenkezőjét. Heller: „Lényegében már a Csernisevszkij-disszertációmról is ezt állította [ti., hogy hülyeség], később meg a helyzet csak rosszabbodott”. No de – mint tudjuk – Hermann „parvenü” és levélhamisító. Sőt féltékeny volt az asszonyra, hiszen: „Hermann észrevette, hogy Lukács engem többre becsül, mint őt, s ezt nem tudta megbocsátani: ingerült lett. Valahányszor írtam valamit, azt mondta, idiotizmus, amit írok, lehülyézte”.

Heller szerint Hermann parvenü, mert Heller szerint kizárt, hogy Hermann-nak meggyőződése (például politikai meggyőződése) lett volna, Heller szerint Hermann pénzért vállalta a behódolást. Merthogy a hatalom lefizette. És persze dafke, hiszen Lukács György is többre becsülte az asszonyt, mint őt. Világos, csakhogy hol a konzekvencia? Tudniillik maga Heller vinnyogta bele a kamerába (nem szó szerint írom, mégis kiteszem az idézőjelet, mert a szöveg lényege biztosan ez volt): „miért gondolják ezek [ti. a Hellert támadó antiszemiták], hogy engem lefizettek a szocialisták, lefizettek Magyar Bálinték, miért nem hiszik el, hogy lehet valakinek meggyőződése is?!”. És amire Kálmán Olga nagyot bólintott, nem a valagával természetesen (mert az, mintha odaragadt volna székhez), hanem viszont a Gerő András-féle vén pöcsök undorító nyálával összecsorgatott médiafejével bólintott a „kemény kérdéseiről” többszörösen agyoncsodált műsorvezető: „na, vajon miért?, miért hiszik azt egyesek, hogy valakinek nem lehet meggyőződése”?

 

Én megmondom. Mindkettőjüknek. Azért, amiért Heller Ágnes hiszi, hogy Hermann „parvenü”, hogy Hermann féltékeny, hogy Hermann hamisító, hogy Hermann befeküdt a hatalomnak. Kérem, ma már minden józan ember tudja: az adott konkrét történelmi-politikai kérdésben nem Nagy Imrééknek (különösen nem abban, hogy „csapataink harcban állnak”), hanem Kádárnak volt igaza (és ezt nem hitből állítom, bizonyítékaim vannak rá). Kérdés: miért ne foghatta volna föl Hermann is az eszével (s nem a pénztárcájával) Kádár döntésének történelmi-politikai relevanciáját? Azért, mert Heller jobbára a bukszájával gondolkodik? Nyilván nem anyagi (merthogy ő „egy fillért sem tett el” ugyebár), hanem „a férfiak vonatkozásában”, na de hát mégiscsak a bukszájával tájékozódik az a nő, aki a „férfiak vonatkozásában” „hülye nő”. Vagy nem? Tessék nekem elhinni, mert ebben a kérdésben vagyok annyira Lux Elvira: Hermann nem a lába között hordta a bukszáját!

Ismerem a szövegeit, tanúsíthatom: Hermann nem ostoba ember, pontosan tudta, mi forradalom, mi ellenforradalom, így azt is pontosan tudta, hogy ötvenhat nem volt sem forradalom, sem ellenforradalom. Ötvenhat azért nem volt ellenforradalom, mert nem volt forradalom. Ugyanis az ellenforradalom is forradalom. Teccik tudni?! Heller forradalomnak tekinti ötvenhatot, ti. Heller a Wittner Máriák, Pongrácz Gergelyek, Gyurcsány Ferencek filozófiai nívóján leledzik. Jó, de mi a bizonyíték arra, hogy Hermann parvenüségből, pénzért nem volt hülye? Bizonyítani fogom: Hermann egyetértett azzal a Heller-szöveggel, amellyel – mint most kiderült – Heller nem értett egyet. Hermann 1959-es álláspontja szerint: ha adott történelmi szituációban, konkrét világhatalmi-politikai okból ellenforradalomnak kell nevezni azt a felkelést, amely nem volt se forradalom, se ellenforradalom, akkor nevezzük annak; ennyit bőven megér a dolog; ne feledjük: a németek, a kínaiak százezrek kivégzését követelték! Vagyis az „ellenforradalom” szó elfogadása az adott helyzetben nem árulás, megtöretés, behódolás, köpönyegforgatás volt (Kádárnál, Hermannál), hanem politika. Sőt filozófia!

Politikáról beszélek, nem „reálpolitikáról”, merthogy a „reálpolitika” kifejezés tautológia. Ezt Hermann politizáló filozófusként is tudta, méghozzá meggyőződéssel tudta. Például A történelmünk sorsproblémái és az újabb magyar irodalom című dolgozatában arról beszél (Benjámin László Vérző zászlók alatt című versére utalva), hogy nemcsak a politika, de még a filozófia sem a történelem fölött lebegő valami. Nota bene a filozófus-Hermann nem Benjámin László 1957-es önkritikájára („önkritikai hangvételű nyílt levelére”), hanem a benjámini műalkotásra hivatkozik. Vagyis az inkriminált Heller-levélben megfogalmazott szöveg paradox módon nem Heller önkritikája (Heller nemcsak ma, akkor sem értett az egészből semmit), hanem Benjámin önkritikája, illetve Hermann Heller-kritikája. Például Heller „írja” a levélben: „Ez a politikai alapmagatartás volt az oka, hogy nem vettem aktivan részt a párt megszervezésének nehéz napjaiban s az objektiv felülállás pózát [kiemelés – Gy. úr] öltöttem magamra olyan időben, mikor minden emberre szükség volt. Március lett, mire eljutottam odáig, hogy lássam, a párt lényegében helyes politikát folytat és a pártban van a helyem. Ez a felismerés és a pártba való belépésem azonban koránt sem jelentette minden hibám felszámolását”.

Kérem, ez nem egyéb, mint Heller filozófiafölfogásának éles hermanni kritikája, természetesen a helyzet praktikumának megfelelően: posztsztálinista zsargonban fogalmazva (a közvetlen praktikus cél az volt, hogy Heller visszakerüljön az „értelmiségi elitbe”, oda, ahol egyébként soha nem volt helye). Vagyis Hermann 1977-ben (Heller „emigrációjának” évében) ugyanazt írja, amit Hellerrel 1959-ben leíratott, csak immáron filozófiai kontextusban; Hermann szerint az „a forradalmár, aki megszerezte és örökölte a történelmi érzéket, ki tudja tapintani azokat a fájdalmas problémákat, melyek akár a jelenben is feszülnek”. Sőt Hermann egész odáig megy, hogy a forradalmárt a költővel azonosítja; és ha a költő fogalmát a művész fogalmává tágítjuk, teljesen világossá válik Hermann 1959-es politikai álláspontja: csak az a politikus forradalmár, aki a politika művészeként, „ki tudja tapintani azokat a fájdalmas problémákat, melyek akár a jelenben is feszülnek” (vö.: Illyés: „ki muzsikád ujjaival / tapintva lelkünk, mind oda tapintasz, / ahol a baj”). Hermann természetesen nem Kádárról beszél, amikor a költészetet és a forradalmiságot azonosítja, ám a Hellerrel 1959-ben leíratott kádárista „levele” s az idézett filozófiai-esztétikai dolgozata között teljes logikai, bölcseleti koherencia mutatható ki. Hermann Benjámin László versére utal, amikor azt állítja, hogy minden forradalom véres, minden forradalom mocskos: „nincsenek tisztán megőrzött fehér zászlók, amelyek mintegy diadalmenetben vonulnak át a történelmen”. És ez nem parvenü apologetika, hanem bölcselet. Sőt bizonyított filozófiai álláspont. Míg Heller ezt állítja: „Számomra a forradalom szent emlék volt, most azonban kezdem problematikusnak érezni”. Most (2007-ben). És miért most? Heller válasza: mert „Elrontják, tönkreteszik nekem 1956-ot, tönkreteszik a jóérzésemet ezzel kapcsolatban. Egy csőcselék tönkreteszi azokat az emlékeimet, amelyek életem legtisztább emlékei voltak. Ezt nagyon szégyellem, s nagyon sajnálom”.

Vagyis a „hülye nő” nem azt szégyelli, amit ő maga tesz, mond stb., hanem azt szégyelli, amit mások csinálnak az ő tiszta, patyolatzászlós, szent forradalmával. Heller azt szégyelli, hogy a „csőcselék” tönkreteszi az ő „legtisztább emlékeit”. Világos, mégis megkérdem: ez bizonyítaná Hermann, Benjámin, Kádár, Gyurkó, Déry… „parvenüségét”, „árulását”? Hogy egy végtelenül szimpla, silány elme „szentségről”, „tisztaságról”, „misztikus értelemről”, a „gonosz” gonoszságáról hadovál? Sőt Heller ma már par excellence Szent Péterrel azonosítja magát. Hol van ilyenkor Faragó Vilmos? Mesélje már el: mi bizonyítja, hogy „egy” ennyire „hülye nő” nagyságrendekkel okosabb mindenkinél!? Sőt Faragó szerint még nálam is!

 

Heller Ágnes (az „objektív fölülállás pózát” illető „önkritikája” ellenére) ma is ezt állítja: „választ keresünk a ťhogyan gondolkozzunk, hogyan cselekedjünk, és egyáltalában, a hogyan éljünk?Ť kérdésére, s ennek  a válasznak genuin filozófiai válasznak kell lennie. És ha igen nehéz is filozófusnak lenni, a filozófusnak kötelessége, hogy választ adjon ezekre a kérdésekre, vagy legalábbis, hogy mindent megtegyen azért, hogy megválaszolja őket: szuverén, autonóm választ kell adnia...”.

Ezt az idióta pózt Heller egyszer már „elítélte” önmagában (nyilván a férje diktálása szerint), míg Hermann 1977-ben, a sajátosan magyar-bölcseletet elemezvén, Csokonaira, Vörösmartyra, Petőfire, Adyra, József Attilára, továbbá Liszt Ferencre, Bartókra, Kodályra, illetve Mannheim Károlyra, Hauser Arnoldra, Tolnay Károlyra és persze Lukácsra utalva, meggyőzően bizonyítja: a filozófia nem a történelem fölött lebeg, „a filozófia mint katedrafilozófia értelmetlenség”. Lényegében ezt íratta le az asszonnyal is annakidején, csakhogy az asszony semmit nem értett abból, amit lekörmölt, de még annyit sem, amennyit Shakespeare legendás Katája megértett Petruchio szavaiból, így azután Heller nem egyéb, mint Katharina és Bianca sajátos elegye: makrancosan korlátolt, korlátoltan makrancos. Heller szent meggyőződéssel állítja, hogy „telihold ragyog délidőben”, majd, hogy „nem a hold, hanem az áldott nap” ragyog, illetve mindezek ellenkezője igaz (oda-vissza, hol „önkritikusan”, hol „szégyenkezve”), egy biztos: Heller soha semmit nem értett abból, amit beszélt, amit leírt, illetve amit leírattak vele.

 

Heller azt állítja, hogy „önkritikus” levele „elé” Hermann „tette” az alábbi szöveget (szerintem viszont közösen fogalmazták az „elejét” is, ám kétségtelen, a levél kulcsmozzanata hermanni ihletés, s amely így hangzik, az én kiemelésemmel): „a párt lényegében helyes politikát folytat”.

A „lényegében” szó itt azt jelenti (csak Heller ezt sem értette, ma pedig még kevésbé érti), hogy ha nem is minden egyes részmozzanatában, de történelmileg, világpolitikailag helyes politikát folytat a párt.

És ezt a történelem bizonyította. Például az angolszász zónába került Görögország fejlődése (mai helyzete) is igazolja (ti. nem Ausztria a valós mérce, hanem pl. Görögország, Jugoszlávia sőt: a „renitens” Románia), szóval a történelem bizonyította: Kádárék „lényegében” helyesen döntöttek, amikor a benjámini „véres zászlókat” emelték a magosba. Hogy ezt Heller ma sem érti? Így van, de ettől Hermann miért volna parvenü?

 

A hermanni ihletettségű Heller-levél szövegezése, textúrája nem túl esztétikus, ez kétségtelen, ám ami a dolog lényegét illeti: vállalható. Bölcseletileg is érvényes! Heller intellektuális hitványságát nem az jelzi, hogy anno megírta a levelet, hanem hogy most ezt is megtagadja. Heller annyi mindent megtagadott már az életében oda-vissza, össze-vissza, hogy akár egy NO AA’MM egyházat is alapozhatnának rá (vö. az eredetivel: NO MA’AM – National Organization of Men Against Amazonian Masterhood), nyilván magával Heller tiszteletes nénivel az élén.

 

És hogy mi köze Heller Ágnes önkritikai önkritikájának Babarczy Eszterhez?

Erről írok legközelebb.