Nem azért tekintem Hellert langyos orrváladéknak, merthogy levelet írt „nekik”, még csak nem is azért, mert megtört az ura „politikai nyomása” alatt (nyilván nem Ungvári Tamás volt a férje, akkor ugyanis „Ági nem tört volna meg” soha!), hanem azért, mert nem található Heller Ágnes puha testében gerinc, még egy fiatal fűzfavesszőnyi sem: „nem akarom magam mentegetni, ezt a levelet spéci nem én írtam”.
Ágnes asszony mossa-mossa nyálkásan-iszamósan telt papírzsebkendőjét, melyben sajátos módon tenmaga leledzik, egész odáig menően, hogy ma már par excellence egyházalapzatnak tekinti magát. Azon a par excellence alapon, hogy ő megtört annakidején. Vagyis Heller azért emblematikus terméke a mindenkori hungaricus cavum nasinak, mert a döntéséért nem maga vállalja a felelősséget – emancipált nőként! –, hanem megpróbálja a férjére kenni ennen hitványságát. Nem azt mondja a tévében, hogy hát igen, jobbágynő voltam annakidején, a férfiak alávetettje szellemileg is, érzelmileg is, Heller nem ezt mondja, merthogy ő már 1959-ben is „emancipált nő” volt ugyebár, Heller nem magát tartja felelősnek azért a döntésért, amelyet minden kényszer nélkül hozott, hanem másra mutogat. Na most, a „politikai nyomás” (amelyre Heller nyüszítve hivatkozik) egyszerűen baromság. Hermann István nyomást csak gazdaságilag, fizikailag, illetve pszichésen gyakorolhatott a feleségére. Elvileg. Míg gyakorlatilag semmilyen nyomást nem gyakorolt rá, erre nagy tétben mernék fogadni.
Nem ismertem Hermann-t (néhány előadását hallottam, a könyveit, cikkeit olvastam, de személyesen nem ismertem), mégis ki merem jelenteni (illetve éppen azért, mert ismerem Heller és Hermann szellemi teljesítményét), szóval meggyőződésem: Hermann segíteni akart az asszonynak. Pontosan tudta, a neje tehetségtelen (Heller maga vallja meg: az ura többször lehülyézte őt stb.), tehát Hermann előtt világos volt: Heller maximum annyira elegendő (agyilag), hogy az egyetemen süketeljen kvázi filozófiáról, de arra, hogy gyerekeket tanítson, neveljen, már teljességgel alkalmatlan.
Ez persze Hermann véleménye (lehetett), az enyém más, szerintem Hellert (miként Babarczyt) még az egyetemisták közelébe se szabadna engedni. Elég buták azok már Hellerék nélkül is. Egyébként pedig: vállból kicsavarni a karját, majd könyékig nyomni a seggébe az olyan oktatási lótuszfaktusznak, aki gimnáziumba száműz (büntetésből!) tehetségtelen embereket, afféle karrieristákat, akik még csak nem is akarnak tanítani. Például Heller is MSZMP bácsi kebelén zokogta el bűnös bánatát, mármint hogy ő, jajjaj, nyiladozó lelkű-értelmű fiatalokkal kénytelen foglalkozni gimnáziumi tanárként: „A Budapesti Iskola megalapítójának, Lukács Györgynek tanítványa lett az ELTE Filozófia Tanszéken. Politikai okból mindkettőjüket eltávolították 1958-ban, 1958-1963-ig Heller középiskolában tanított” (Wikipédia). Milyen snassz! Szerintem Heller már csak ezért is megérdemli, hogy a Hannah Arendt-i „gonosz” pokol-fekete kloákájában kössön ki tudományos karrierje végén; mely filozófiai-végbél sajátos inkarnációja nem más (ezen a fórumon), mint Babarczy Eszter obligát segge lyuka ceterum censeo. De mindegy is, a lényeg, hogy Hermann segíteni próbált, s miként a példa mutatja, sikerrel segített Hellernek az érvényesülésben. Hogy aztán az asszony intellektuálisan nem állta meg a helyét? Ez már nem Hermannon múlott. Értelmet nem tölthetett a csaj fejébe bölcseleti tölcsérrel.
Heller 1968-ban, az Akadémia dolgozójaként, elnyerte a tudományok doktora címet. Már, hogy ez mit ér intellektuálisan? Erről később írok néhány kósza sort.
Tehát. Én nem Heller levelén akadtam fönn, az voltaképpen szót sem érdemel. Heller nem Angi Vera, Hellernek nincs meggyőződése, hite, elve, tisztessége, Heller egy karrierista kispondró (tizenkettő található az ilyenből egy kukac-tucatban), vagyis arról van szó, hogy nem smakkolt néki a gimnáziumi-tanári státus, „magasabbra” hágott volna, így azután kapaszkodott és törleszkedett: szopott, nyalt mindenhová, ahová éppen kellett. Sag’schon, szokványtörténet. Tulajdonképpen még meg is lehet érteni. Legalábbis én megértem. Gyakorlatilag soha nem alkudtam meg semmiben és senkivel. Ami nem dicsőség, nem szégyen, alkati kérdés, képtelen vagyok az alkalmazkodásra. Illetve egyetlen dologhoz tudok alkalmazkodni, s az éppen az intranzigencia, mint saját tulajdonság. Ami szintén nem jó, nem rossz, vannak előnyei, hátrányai, éppúgy, mint az alkalmazkodásnak, illetve az alkalmazkodás különféle fokozatainak. Na most, az intranzigens ember nem gyűlöli magát, hiszen nincs miért, nincsenek megalkuvásai. Ha pedig magadat nem gyűlölöd, nem gyűlölsz másokat sem, hiszen nincs miért, ugyanis másokban csak magadat gyűlölöd (ha gyűlsz), miként másokban csak magadat szereted (ha szeretsz). Sőt még az is igazságként mondható ki, hogy másokban gyűlölöd, illetve másokban gyűlölöd „azt”, amit magadban szeretsz. Ha viszont magadban nem gyűlölsz és nem szeretsz semmit, akkor nem gyűlölsz és nem szeretsz senkit. S ami szintén nem jó, nem rossz, hanem éppúgy állapot, miként a szeretés-gyűlölés állapota.
Tehát. Én nem gyűlölöm Hellert a megalkuvásai miatt (sem), megértem őt, ám ami egyáltalán jelenti, nem indokolja, hogy szeresem is Hellert a megalkuvásai, „megtörettetése” miatt.
Számomra az az érdekes Heller történetében, ami senkinek nem tűnt föl (nyilván kevés az intranzigens ember), jelesül: az „emancipált nő” egyik Nagy Mintapéldányának valami egészen szánalmas nyivákolása: az első férjem a hibás.
Itt bukik meg szubjektíve a feminizmus, illetve éppen Heller példája a fényes bizonyíték Oravecz Éva Csilla igazságára. Oravecz szerint a „feministák” (értsd: a péniszkedő antinők, Oravecz maszkulinistáknak nevezi őket szellemesen), szóval a „feministák” „Úgy akarnak élni, mint egy férfi, azokat a dolgokat akarják csinálni, amit egy férfi, annyiért, amennyiért egy férfi – amikor azonban a férfiak férfiként kezdenek velük bánni, sírva szaladnak vissza barátnőik szoknyája mellé, és hüppögve összeesküvés-elméleteket gyártanak, mert kiderül, még sincs akkora farkuk, mint egy pasinak”.
Hermann pontosan tudta, mekkora a „farka” Heller Ágnesnek. Ezért „hülyézte le” az asszony dolgozatait, s ezt ma már mindenki tudhatja. Pontosabban: tudhatná, ha nem ragadna le a politizáló-moralizáló szarságban, vagyis ha a lényegre figyelnénk ebben a történetben is.
Többször leírtam: Heller (miként Babarczy) antinő. Ami nem azt jelenti, hogy férfi, miként az antiférfi sem nő, hanem azt jelenti, hogy biológiailag nő (vs. a férfi férfi), míg lelkileg, mentálisan, intellektuálisan se nem férfi, se nem nő, hanem amolyan zöldessárgásan nyúlósnyálkás Babarczy-féleség. Például:
babarczyeszter válasz | 2010.11.17 11:13:40 (18728)
Részemről azonban, függetlenül attól, hogy tudom, hogy ki vagy, nem fenyeget a veszély, hogy feltárok bármit abból, amit tudok. Netán bemásolom ide a nekem személyesen írt elektronikus leveleidet.
Előzmény: Gyurica úr (18726)
Tisztára helleri attitűd. És akkor én még nem is voltam Babarczy férje, soha! Képzeljük el, miket koholna (rólam), ha valóban szorult helyzetben volna érzelmileg, egzisztenciálisan!
„Feltárok bármit abból, amit tudok”. Abban a nőben, aki ilyesmit ír, éppúgy nem lehet, nem szabad bízni (soha!), miként az olyan parabulában sem, aki gátlástalanul (Ungvárival szólva: törhetetlenül) rágalmazza-gyalázza halott (védekezésképtelen) exférjét.
Itt tessék péniszkedni! Ezen a fórumon! Hermann-nak nem a férji, hanem az értelmi, intellektuális „vonatkozásában”. Olyasmit tessék mondani, írni róla, ami kontrollálható! Hermann meghalt, őt még én sem tudom életre kelteni, a szövegeit viszont igen. Ajánlottam, majd később is: zsírozzunk! Tessenek ideírni egy közepesen értelmes Heller-mondatot, én rakok rá tíz jó Hermann-mondatot. Zsírozhat Faragó Vilmos is, nem szégyen az! P. Szűcs viszont ne zsírozzon, néki nem ajánlom, ő nem érti Hermann-t, Hellert is csak azért szereti, mert akolbéliek (eltökélten élik akolbéli bősz napjaikat), vagyishogy: P. Szűcs inkább vazelinozzon! És valami mást.
Egyébként Faragónak üzenem: azt a kijelentését, mely szerint Heller Ágnes okosabb nálam, soha nem fogom megbocsátani! Tuningolt Lúdas Matyiként három(száz)szorosan fizetem vissza. Legalábbis addig, amíg bírom szusszal – a moderátorok pedig idegekkel. Csak rajtuk múlik, merthogy én a moderátorokkal sem alkuszom. Ezért nem gyűlölöm őket. Természetesen Faragó Vilmost sem gyűlölöm, csupán azt nem szeretem benne, hogy Heller Ágnest okosabbnak tartja nálam. Tudniillik nem szabad összekevernünk az okosságot a primitív gátlástalansággal. Márpedig – immár csak ismételni tudom – azt állítani, hogy valamely szuverén döntésemért a halott férjemet terheli a felelősség, nem nagyon okos dolog. Vagy igen? Ha igen, akkor lehet közölni: milyen érvek szólnak Heller tárgyi okossága mellett!?
