a többinek okoz lelkiismereti problémát ha bántania kell másokat, ezért aztán kitalálják, hogy gaztetteik jogosak.

 

Az a bökkenő, hogy a tett pillanatában többnyire nem okoz. Csak utána - jó esetben. És az az érdekes, hogy a bűntudat, lelkiismeretfurdalás önmagában, a megjelenése pillanatában egyáltalán nem tudatos. Úgy tűnik nekem, nem a tudatos elméből származik. 

A tudatos elme a további kreálmányokban veszi át a szerepet, félelem a büntetéstől (hit a büntetésben), félelem a szeretet elvesztésétől, kiközösítéstől, elítéléstől, kegyvesztettségtől (hit abban, hogy a szeretet függ valamitől), talán ez a két kérdéskör a leggyakoribb gyökér-félelemforrás. Ezekre a félelmekre épülnek aztán az önigazolás-kényszerek. (Szerintem Hitler is félt. De nagyon.) Mert szerintem nem csak az önigazolásnak az alapja valamilyen félelem, magának a "gonosz" tettnek is, párosulva olyanfajta hittel, ami szerint adott helyzetben csak azon a megcselekedett módon lehet a félelemérzet megszűntetését elérni. 

 

És vissza is kanyarodnék a topiktémához. Az öngyilkos önmaga ellen szegül (legalábbis 1. vagy csak ennek van tudatában, 2. vagy épp ennek nincs tudatában, miközben valaki más ellen szól a cselekedete), de az alap itt is valamilyen félelem. Szóval, én azt kérdezném, bűn a félelem?  

 

 

 

 

Jó volt olvasni az írásodat:) egy kérdéskörrel vitatkoznék kicsit, az erről fentebb vázolt elképzelésem alapján:

 

Ezért jó ha az ember össze tud barátkozni a gonosz önmagával, sok életerőt kaphat tőle. Szeretnünk kell az ellenségünket, ahogy Jézus tanította.

 

Azt gondolom, nincs olyan, hogy "bennünk élő gonosz" - bár azt a jó öreg vallási dogmák jól belesúlykolták az agyakba. Félelem van, ismerethiány, és zűrzavar a fejekben. :)