Mielőtt Babarczy Eszter demokrácia-„értelmezésére” térnék, közbevetőleg megjegyzem, Heller Ágnes („filozófuszseni”, „másik filozófus” és „okos nő”) megnyilatkozott az egyig tévécsatorna híradójában is, talán nem bánóm meg, ha szó szerint idézem a tudósítás szövegét:

 

Heller Ágnes… a másik filozófus, Hannah Arendt gondolataival szállt vitába, aki szerint a gonoszsághoz a gondolkodás hiánya vezet. „Ahhoz, hogy milliókat meggyilkoljunk, gonosz elmére van szükség, gonosz érvelésre, a tízparancsolat megfordítására, hogy ne azt halljam, hogy ne ölj, hanem hogy gyilkolj. Ezt tette Eichmann is” – jelentette ki Heller.

 

1) Heller Ágnes nem filozófus. Se egyik, se „másik”.

 

2) Heller nem „száll vitába” Hannah Arendt „gondolataival” (többes szám).

 

3) Még Hannah Arendt gondolatával (egyes szám) sem száll vitába.

 

4) Mert Hannah Arendt-nek sincs a tárgyban gondolata.

 

Hannah Arendt-nek állítása van, amelyet nem bizonyít, így az állítás nem emelkedik a gondolat szintjére. Heller Ágnes nem gondolatot vitat, hanem állítást tagad. Heller sem bizonyít.

Parabulák. Mindketten a „gonosz”, a „gonoszság” misztikusan moralisztikus fogalmába kapaszkodtak, s azt aztán nem engedik el az istennek sem, mert ha eleresztenék, nemcsak intellektuálisan, de teljesen, minden vonatkozásban belehullanának a nagy semmibe.

 

Hannah Arendt azt állítja, hogy a gonosz forrása a gondolattalanság. És hogy miért? Mi bizonyítja az állítást? Nos, itt jön a tipikusan babarczyánus érvelés: nem tudja a filozófus (vesd össze); Heller sem tudja, Arendt sem tudja; állít valamit, s hogy mi igazolja az állítást? Annak csak a Teremtő a megmondhatója. Szó szerint így: „A Harmadik Birodalomban a gonosz elveszítette azt a sajátosságát, amelyről a legtöbb ember felismeri — a kísértés jegyét. Sok német és sok náci, vélhetőleg túlnyomó többségük, bizonyára kísértésbe esett, hogy ne öljön, hogy ne raboljon, hogy ne engedje felebarátait a pusztulásba masírozni (mert természetesen mindannyian tudták, hogy a zsidókat a pusztulásba szállították, noha nem mindenki tudhatott a borzalmas részletekről), és hogy mindezen bűntettekben a haszonrészesedés által ne váljon bűnrészessé. Ám, Isten a tudója, megtanulták, hogyan küzdjék le vágyaikat, miként álljanak ellen a kísértésnek”.

 

„Isten a tudója”. Milyen filozófus az, aki így érvel? Megmondom: nem filozófus az, aki így érvel, ugyanis valamely filozófiai tézisnek – a dolog lényegénél fogva! – éppen a filozófus a tudója.

Hannah Arendt azért hivatkozik Istenre (indoklás helyett), mert eleve rossz a tétele. Az ugyanis, hogy mi gonosz, mi nem gonosz, bizonyíthatatlan, míg, ami bizonyítható, ez a tétel: a fasizmus (továbbá a nácizmus) szociálpszichológiai forrása a gondolattalanság. Ez a tézis igazolható, sőt olyannyira, hogy szinte axiómának számít, és éppen azért bizonyítható, mert fasizmusról, nácizmusról (kiteljesedett formájában: náci-fasizmusról) beszélünk, nem pedig gonoszról.

 

Bánóék szerint Heller „vitatja” Hannah Arendt „gondolatát”, majd azt a mondatot idézik Hellertől, amelyben a (mindenoldalúan korlátolt) liberál-tovarisnyica ennen magát cáfolja: „Ahhoz, hogy milliókat meggyilkoljunk, gonosz elmére van szükség, gonosz érvelésre, a tízparancsolat megfordítására, hogy ne azt halljam, hogy ne ölj, hanem hogy gyilkolj. Ezt tette Eichmann is”.

 

Mit „tett” Eichmann? Mondta, vagy hallotta, hogy „gyilkolj”? Nagyon nem mindegy!

Ha van valami értelme a gonosz fogalmának, akkor éppen az, hogy a gonosz hallatja a hangját. Ettől ő a gonosz. Aki csak „hallja”, hogy „gyilkolj”, az „parancsot teljesít”. Egyébként éppen erre hivatkozott Eichmann is a perben. Ráadásul Heller ugyanazt írja, amit az állítólag általa „vitatott” Hannah Arendt, csak Heller a rá oly jellemzőn zsibbasztó zagyválással teszi. Hannah Arendt szerint totalitárius körülmények közt nem a „ne ölj”, hanem az „ölj” a parancsolat, és ezzel szegül szembe az, akit „megkísért” a jó, a humanizmus, ám „leküzdi a kísértést”; s hogy miért?, kérdezi Arendt; az „Isten a tudója”, válaszolja Arendt. A filozófus.

 

A kérdésre a valóban filozófiai válasz így hangzik: a fasizmus kollektív gondolattalanság.

Megyesi Gusztáv, Farkasházy Tivadar (továbbá az 1995-ös SZDSZ parlamenti frakciójának hímtagozata) nem azért „huhogott” a holland zsidócsapat néger játékosaira (mégpedig a Fradi „nyilas-tagozatának” vezénylete szerint, náci-cipollák igézetében), merthogy gonoszak volnának, hanem azért, mert hatalmába kerítette őket a kollektív szellem. Fasiszta körülmények közé kerültek (a tömeges szurkolás a szó vegytiszta értelmében véve fasizmus: az ellenfél lelki terrorizálása stb.), Megyesiék kollektív gondolattalanságba zuhantak, melynek hatása alól adott esetben – s ezt én elismerem – csak nagyon határozott jellem, szilárd karakter képes kivonni magát. Ha egyáltalán érti, miről beszélek. Szerintem viszont sem Megyesi, sem Farkasházy nem érti. Höh, hᒠmi a rossz, mi a fasiszta abban, hogyha mi a magyaroknak drukkolunk!? – kérdeznék, ha olvasnák kedves soraimat. Megyesiék keverik a belső drukkolás, szorítás fogalmát az üvöltözés, a tömeges terror fogalmával (a német „druck” szó „szorítást” is, „nyomást” is jelent). Egyébként a gladiátor-aréna (Mussolini szerint is, Hitler szerint is) ősfasiszta rituális hely (vö. a Mephisto zárójelenetével). Ezért én így teszem föl a kérdést: kinek mi köze ahhoz, hogy sportolok?! Vagyis a sport, a játék onnantól már nem sport, nem játék, hogy mások nézik, míg a drukkolás végképp nem tartozik a játékhoz, a tömeges szurkolás pedig maga a fasizmus.

 

Míg a gonosznak ehhez semmi köze. Már, hogy nagy a különbség embermilliók kiirtása és néhány néger futballista kollektív „lehuhogása” között? Nagy. De nem lényegi! Filozófiai műszóval: nem minőségi, hanem csak mennyiségi a különbség. A tömeges „huhogás” és a rasszista népirtás között nincs minőségi ugrás, s ebből két lényegi következtetés adódik. Ha meg akarjuk érteni a fasizmus természetét, akkor (1) nem Eichmann körül kell tapogatnunk a gonoszt (mint tót a pinát), hanem a Farkasházy Tivadarok kollektív, tömeges gondolattalanságának analízisével kell kezdenünk, illetve (2) a misztikus „gonosz” fogalmát teljesen ki kell küszöbölnünk a racionalista elemzésből, az ugyanis menthetetlenül viszi félre, sodorja zsákutcába a gondolatot. Magyarán: a „gonoszozás” megszünteti a gondolkodást. Még mielőtt az elkezdődnék.

 

Heller Ágnes („filozófuszseni”) így fogalmaz: „Őt [ti. Hannah Arendt-t] nem elégítették ki a politikai, történelmi, pszichológiai, karakterológiai magyarázatok. Mindezek a magyarázatok kauzálisak. Segítségükkel többet lehet tudni a holocaust okairól és körülményeiről, feltételeiről és következményeiről; Arendt is részletesen beszél mindezekről a Totalitarizmus gyökerei című művében. De a magyarázat még nem megértés, csupán anyaga a megértésnek. A megértés egészen más: arról van itt szó, hogy a jelenség lényegéig hatoljunk. A nácizmus gonoszat művelt; a nácik uralta világban gonosz dolgok történtek; a gonosz dolgok forrása a gonosz.”

 

Heller filozófiai antitalentum. A fent idézett feneketlen pöcemélységet másként nem lehet definiálni.

 

Kezdem azzal, hogy Heller olvasni sem tud, mert – mint jeleztem – Hannah Arendt a gonosz forrását nem a gonoszban, hanem a gondolattalanságban látja. Míg Heller – figyeljük csak meg! – filozófus, sőt „modern filozófus” létére kevesli a kauzalitást, mint megismerési módot, s egy agyalágyultan okkult dogmában keresi a kiutat: „a gonosz dolgok forrása a gonosz”.

A „filozófuszseni” szerint a „kauzális magyarázat még nem megértés”. Hanem mi a megértés? Nyilván a Heller-magyarázat (ami értelemszerűen nem oksági, ti., ha az volna, nem volna „megértés”); és mi a Heller-magyarázat fő sajátossága? A „jelenség lényegéig hatolás”. Hogyan hatoljunk a jelenség lényegéig? Ne kauzálisan nyilván, merthogy akkor nem értenénk meg semmit, hanem „zseniális filozófiával” hatoljunk; és ha hatolunk, zseniálisan, akkor bízvást megpillanthatjuk a jelenség lényegét: „a gonosz dolgok forrása a gonosz”.

 

És mi a gonosz? Hát mi volna?! A gonosz az, ami a gonosz. Vagyis a modernista filozófiában a dolog önmagával, a gonosz a gonosszal van megindokolva. Ezen kívül mit szeretne még Heller? „Szeretnék egy koronatanút megidézni mindarra, amit mondtam. Egy tanút, aki nem élt Hitler és Sztálin idejében, de többet tudott a gonoszról, mint mi mindannyian. Ez a tanú Shakespeare. Ha Shakespeare-t olvasunk, akkor megértjük, hogy nehéz, mi több, lehetetlen a gonoszt úgy általában meghatározni. Mert minden gonosz a maga módján gonosz. Azt is megértjük, hogy van gonosz, aki bizonyos határok között gonosz, és van határtalan gonosz. Az utóbbi a radikális gonosz. Megérthetjük azt is, hogy alapvető, hogy ki hol áll meg a maga gonoszságában. Gondoljunk III. Richárdra, akit Arendt nem lát valóságos típusnak. Én igen. Richárd elhatározza, hogy gonosz lesz, radikálisan gonosz, hogy számára nem lesz határ. A nevéről elnevezett tragédia többi gonosztevője számára van határ. Hastings megelégszik ellenségei meggyilkolásával, de nem akarja a hercegek trónfosztását, Buckingham együtt csinál mindent Richárddal, de habozik, mikor az megparancsolja, hogy a gyermekeket megölje. Richárd nem habozik: megöleti a gyermekeket. Ez a radikális gonosz. Ilyen volt Hitler, ilyen volt Sztálin is, ilyen volt Eichmann is.”

 

Ez nem filozófia. Ez szimpla szófosás. Filozófuskodó szélhámoskodás. Süketelés a gonoszról, a „radikális gonoszról”, a nem radikális gonoszról, a „határtalan” gonoszról, a határolt gonoszról, a „maga módján” gonoszról…

Heller szerint „minden gonosz a maga módján gonosz”, miközben a gonosz magábanvaló dolog (a „gonosz dolgok forrása a gonosz”); vagyis az, hogy ki milyen „módon” gonosz, nem lényegi kérdés, hiszen a gonosz lényege önmaga. Már persze az egyik Heller szerint. Mert a másik Heller szerint a puszta módozat is lényegi: „Hastings megelégszik ellenségei meggyilkolásával, de nem akarja a hercegek trónfosztását, Buckingham együtt csinál mindent Richárddal, de habozik, mikor az megparancsolja, hogy a gyermekeket megölje. Richárd nem habozik: megöleti a gyermekeket. Ez a radikális gonosz. Ilyen volt Hitler, ilyen volt Sztálin is, ilyen volt Eichmann is… Én itt Shakespeare-nek hiszek”.

 

Tehát (egyrészt) Heller szerint a radikalizmus nem egyéb, mint módozat, illetve (másrészt) Heller szerint az (és csak az) a „radikális gonosz”, aki „megöleti a gyermekeket” is. Ezt a „filozófuszseni” „Shakespeare-nek hiszi” el. Annak a Shakespeare-nek, akinek a gonoszról alkotott „képe” összetett: „A radikális gonosz shakespeare-i képéhez az is hozzátartozik, hogy nincs érzéke a bűnbánathoz. S alapjában nála csak a radikális gonosz igazán gonosz. A többi csak bűnös, még akkor is, ha gyilkol, de nem gonosz. A bűnös képes bűnbánatra, mint Othello. A gonosz nem. De mindkettő művelhet gonoszságot. Én itt Shakespeare-nek hiszek.”

 

Tehát. Heller filozófuszseninél (1) a gonosz forrása a gonosz, (2) csak a radikális gonosz az „igazán gonosz”, (3) a nem „igazán gonosz” egyáltalán nem gonosz, illetve (4) a „radikális gonosz” is, a „nem igazán gonosz” is és a nem gonosz is (mindhárom, mely Hellernél kettő) „művelhet gonoszságot”. Jó, de akkor mi értelme van a gonosz fogalmának?

Ráadásul (kimondom a szót) a hülye Heller igen-igen veszélyes vizekre botorkál filo-pancsikálni, ti. nemcsak azt állítja, hogy az a „radikális gonosz”, aki „nem képes bűnbánatra”, hanem azt is állítja, hogy a gonosz fogalma nem definiálható, sőt Heller a szerinte „meghatározhatatlan” gonoszt nemcsak meghatározza, hanem duplán definiálja, egy másik fogalom-meghatározást is kizseniáliskodik magából: szerinte az a gonosz, aki „megöleti a gyermekeket”. „Richárd nem habozik: megöleti a gyermekeket. Ez a radikális gonosz. Ilyen volt Hitler, ilyen volt Sztálin is, ilyen volt Eichmann is”.

 

Miért veszélyes ez a „víz”, miért „őspatkányi” ez a szöveg? Mert Heller nem állít egyebet, minthogy Eichmann nem gonosz, amennyiben nem gyilkoltatja meg a gyermekeket is. Heller (paradigmája) szerint Eichmann nem gonosz, ha csupán a zsidók felnőtt szaporulatát irtja, öleti, miként, ha a Heller által hivatkozott Richárd is kizárólag a selejtes népséget (a nálánál jóval hitványabb Rivers-, Grey-, Dorset-, Vaughan-szerű parvenü fazonokat, talpnyalókat) öleti. Memorizáljuk: a helleri Shakespeare-paradigma szerint Hitlerék nem volnának gonoszak, ha volna „bűnbánatuk”, továbbá, ha nem ölettek volna gyermekeket is a haláltáborokban.

Nem én állítom, Heller írja. Én csupán kérdezem: létezik-e még egy akkora marha filozófus az emberiség történelmében, mint amekkora ez a „modernista filozófiai zseni”?

 

Heller Ágnes nemcsak intellektuálisan, de morálisan is kimondta magáról a végső ítéletet. Ugyanis, ha Heller „Shakespeare-nek hiszi” el, amit hisz, akkor azt is el kell hinnie, hogy a gonosz forrása nem a gonosz, hanem az, hogy a gonosz „lábbal előre jött a világra”. Richárd púpos volt. Ami egyébként közhely a gyönge „entellektüelek” bölcselkedéseiben: a gonoszságra, a diktátorságra való hajlamot döntően az illető gonosz (diktátor) fizikai nyomorúsága, „kisebbrendűségi érzése” magyarázza. Napóleon, Lenin, Sztálin, Horn Gyula, Orbán Viktor „törpe” stb. Distortum vultum sequitur distorsio morum. Hellernél is ezért kézenfekvő Richárd (akit „a bal természet megcsalt alkotásban”), mint metafora, s amiként Arendt, Heller is ezért keveri a morbidus fajirtók közé a humilis Sztálint, sőt Lenint is. Emlékszem, az elbűvölőn dekoratív, vonzó küllemű Heller Ágnes „csúf, ijesztő kinézetű gonosznak” nevezte Oszáma Bin Ládent (szeptember 11-e után); szó szerint így mondta a tévében: „csúf, gonosz ördög”; ugyanis a gonosz csak csúf lehet, a csúf csak gonosz lehet (vö. a „civilruhás” fasizmusával Fábri filmjében).

Nem vagyok egy frajdzsiga, mégis leírom, mert határozott meggyőződésem: Heller Ágnes nemcsak Eichmann-t gyűlöli, sőt!, elsősorban azon a Gloster-Sztálinon áll utólagos „lelki bosszút”, akinek, parvenü „marxistaként”, hosszú éveken át volt hívő eszmei-talpnyalója. Legalábbis ez következik Heller Shakespeare-értelmezéséből.

Míg Gloster valójában nem önmagáról, hanem a többiekről, a „nő-szobákban vidoran szökdöső”, az agyilag is „léha” Heller Ágnesekről, a „fürge-pajkosan tipegő”, „fuvolásan kéjelgő cseljátékosokról”, a Vajda Mihályokról, Babarczy Eszterekről mond lényegi ítéletet:

Nem kémlelem saját rútságomat:
S ezért, mivel mulatni nem tudok, mint
Szerelmes e sok szép szavú napokban,
Elvégezém, hogy gazember leszek,
S utálom léha kéjit e napoknak.

 

Tehát, vagy hiszünk Shakespeare-nek vagy nem. Ha hiszünk, úgy nemcsak azt kell elhinnünk, hogy Gloster szemeit a púpja nyitotta föl (ez nem shakespeare-i, hanem sajátsütetű képzavar), de azt is el kell hinnünk a költőnek, hogy Gloster fölismerése valóságos fölismerés: a Heller Ágnesek, a „lanyha, lágy” Babarczy Eszterek nem púposak ugyan, ám lényegileg hitvány emberek. Nem én mondom, a helleri Shakespeare állítja!

 

Bánóék szerint „Heller Ágnes… a másik filozófus, Hannah Arendt gondolataival szállt vitába”.

 

Szép, nagy, kövér tévedés. Mert, amit Arendt, amit Heller művel, nem filozófia, nem vita. Hanem locsogás. A gonoszról, a gonosz forrásáról, a gonosz gonoszságáról, miegyebekről…

 

A filozófia (e tárgyban) így hangzik:

 

Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.

 

Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.

 

Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.

 

Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.

 

Vagyis József Attilánál a „gonoszság”, a „gazemberré levés” már nem „Sein”, hanem „Sollen” (miként a „glosteri herzeg”-nél is).

Gonosz (gazemberi) dolog az anyagyilkosság, az apagyilkosság?

Értelmetlenség volna bármit is válaszolnom, merthogy Aiszkhülosz, Szophoklész, Shakespeare, József Attila óta maga a kérdés értelmetlen; az anyagyilkosság, az apagyilkosság nem morális probléma, hanem: sollen. Sőt idevehetjük Ancsel Éva Iszaak Babel-elemzését is.

Hannah Arendt szerint a gonosz forrása az absztrakt gondolattalanság, József Attila szerint a fasizmus forrása a „fortélyos félelem” determinálta bávaság, egész odáig menően, hogy a megoldás a „nép fia” számára: nem a zsidó, a cigány stb. „megbotozása”, kiirtása, illetve gettósítása, sterilizálása (miként Babarczyék akarnák), hanem a virtuális, intellektuális anya- és apagyilkosság (vö. Szántó Judit visszaemlékezésével, a Mama című vers keletkezésével).

 

Igaza van József Attilának? Most nem ez a kérdés. Arról beszélek, hogy Almási Miklósnak nincs igaza. Mert filozófiának azt nevezzük, ami indukálja a gondolatot, míg az a szöveg, amely gondolatot zár le, semmiképpen sem tekinthető bölcseletnek. Heller ezért nem filozófus, de még csak nem is moralizáló teológus, hanem szimpla, üresfejű prédikátor, neofita-liberális Bőndörös elvtárs(nő), Hofi híres Olga nénije: „A nácizmus gonoszat művelt; a nácik uralta világban gonosz dolgok történtek; a gonosz dolgok forrása a gonosz”.

Kérdezem: lehet ezt tetézni?

Lehet: „Ha az ember a holocaustot akarja megérteni, akkor éppen az ördögi maxima gondolatához kell fordulnia”.

 

Miért?! Olga néni! Miért kell az ördögi maxima gondolatához fordulni? Jó, szépkegyed odafordult, a maximához, látszik is kegyed zseniális szövegein, de másnak miért kéne ezt tennie?!

Mert (Heller szerint) „Ezt teszi Arendt is, ahogy korábban Thomas Mann is A Törvény című kisregényében. Ha a kategorikus imperatívusz és a tízparancsolat megtiltja a gyilkosságot, akkor a radikális gonosz nem azt mondja, hogy a parancs követendő, feltéve, ha érdeked nem kívánja, hogy gyilkolj, vagy ha nem arra vágyol, hogy ölj, hanem megparancsolja, hogy gyilkolj. Úgy fogalmaz, hogy ölnöd kell, hogy gyilkolni kötelesség”.

 

Igen, de miért? (Már megint ez a kurva kauzalitás!)

Ha nem az „ördögi maximához”, hanem a józan emberi elméhez fordul gondolatért a „filozófuszseni”, akkor tán’ ő is megérti: arról van szó, hogy a hitlerizmus (a fasizmus, a totalitarizmus rituáléi révén) fölszabadítja az emberben, illetve fogalmazzuk jólfésült zsidó-kereszténységgel: kiszabadítja az emberből a lappangó gyilkost. A diktátor így szól a néphez: „enyém a felelősség, téged semmi ne gátoljon, öld az ellenséget, pusztítsd a férget, égess el mindent, ami egészségtelen, dekadens; a lelkiismeret a gyöngék menedéke, az erkölcs a silány emberek kibúvója!”.

Vagyis a nácizmus nem egyéb, mint a nietzschei Herrenmoral „praktikus túlhajtása”. Nietzsche szerint el kell vetni a tradicionális morált (Heller Tízparancsolatával együtt), s a „jók”, a gyöngék szolgaerkölcsének, csordaerkölcsének, tömegerkölcsének helyébe, a sem nem jók, sem nem rosszak, hanem az apáik sírját megbotozni képes erősek úrerkölcsét kell állítani.

Ez a filozófia. Helytálló? Téves? Ezúttal nincs jelentősége. Filozófia. S amelyhez a gonosznak éppúgy nincs köze, miként Heller Ágnesnek, sőt, ami a tárgyat illeti, Hannah Arendt-nak sincs hozzá köze. Mert aki egybemaszatolja a fasizmust, a nácizmust a meghatározatlan (sőt meghatározhatatlan) gonosszal, illetve aki („az ördögi maxima gondolatához fordulva”) egybegyüszmögéli pl. Sztálint Eichmann-nal, az nem megvilágít, hanem homályosít. Ördögien? Angyalian? Teljesen mindegy, mert akár így, akár úgy, a szövegeivel nyilvánvalóan a „gonosz” malmára hajtja a vizet. Tehát a „gonosznak” nem csupán a tömeges, hanem a személyes (helleri-arendt-i) gondolattalanság, a „filozófiailag zseniális” butaság is bőven s büdösen buzogó forrása (fórumozás közben ügyeljünk az alliterációkra is, mint kínálkozó lehetőségekre!).

 

Na most, az egészben az az igazán groteszk, hogy az antiszemiták is gonosznak (hazugnak, hazaárulónak) tartják Hellert; részint szörnyeteggé démonizálják, részint zsenivé heroizálják, lángeszű diabolusszá növesztik, pedig Heller csak egy harmadosztályú liba. Annyiban különbözik az átlag-tanyasi ludaktól, hogy Heller valamivel hangosabban gágog, illetve – ha filozofál – eltökéltebben sziszeg a torkával.

 

A „gonoszság forrása a gonosz”, míg a bornírtság (egyik) forrása Almási Miklós, aki azt írja a Kritikában, hogy Heller radikálisan, originálisan modern, hogy Heller magas-modern „kilátóból fogalmaz” „igazabb, kerekebb” bölcsességet. S teszi ezt az a Heller, aki szerint nem akkor „hatolunk a jelenség lényegéig”, a dolgok „megértéséig”, ha a dolgok okait vizsgáljuk, hanem akkor, ha (filozófuszseniként) beülünk Gyurcsók helyére a kereskedelmi televízióba, és a gonoszban keressük valamely társadalmi jelenség lényegét, „marxista” Gyurcsókként a kapitalista gonoszban, antimarxista Gyurcsókként a gonoszos gonoszban. Akkor vagyunk eredetien modernek, ha megállapítjuk: „a gonosz dolgok forrása a gonosz”.

 

Hogyne! A válság okozta problémák forrása a válság, a gyermekágyi láz forrása a gyermekágyi láz, a magyar futball jelenlegi helyzetének forrása a magyar futball jelenlegi helyzete…

A „kilátóból minden igazabbnak, kerekebbnek látszik”.

 

Annyiban persze igaza van Almási professzornak, hogy Heller állítása ugyan sem nem modern, sem nem eredeti, viszont modern filozófiai tételnek valóban originális. Másként fogalmazva: még egy akkora tökfej nincs a filozófiai kilátó környékén, mint amekkora Heller Ágnes. De mi ne így fogalmazzunk! Mi fogalmazzunk úgy, ahogyan Almási professzor teszi! Modernül. És állapítsuk meg: ezek aztán marhára értik a becses szakmájukat.