Hatalmi Nagysága

 

 

Heller Ágnes az ATV-ben: „Azt mondottam [ti. Berlinben], hogy [Orbánék] félreértik a hatalom szerkezetét a demokráciában, mert azt hiszik, hogy minél több hatalmat koncentrálnak egy kézben, egy pártban, egy emberben, annál nagyobb lesz a hatalmuk. Demokráciában pont fordítva működik, minél szélesebb alapra helyezünk egy hatalmat, minél több konfliktusban álló intézményre támaszkodunk valami módon, annál nagyobb lesz a hatalmunk.”

 

Ezt mondta Heller Ágnes, aki „filozófiai zseni” (©Csintalan), „okos nő” (©Faragó Vilmos), ezt mondotta az ATV-nek a hatalomról, a demokráciáról, méghozzá filozófiailag, zseniálisan. Majd fölállt, és kezet csókolt az ATV műsorvezetőjének, s aki pasa-mód (illetve, fiatal nőről lévén szó: masa-mód) fogadta a habermasilag idvezült filozófuszseni mélységes hódolatát. Vagyis – mint már tegnapelőtt beszámoltam róla – az ATV-ben kezet fogott a zsák a foltjával. Az ifjú „zsák” ülve fogadta a zsenialitás tisztelgését, míg az élemedett „folt” haptákba vágta magát az arrogáns médiabunkóság előtt, merthogy ő ugyebár nem kevesebb intellektuálisan, mint egy Széchenyi-díjas filozófiai zseni. Ezért aztán – értelemszerűen – zseniként hadovált a tévében demokráciáról, koncentrációról, „több” hatalomról, „nagyobb” hatalomról, „szélesebb alapokról”, hatalomszerkezetről, mindenről, ami az ő berlini lezsidóztatása kapcsán hirtelen eszébe jutott. Pedig csak azt akarta mondani (a filozófuszseni), hogy őt lezsidózták (egészen pontosan: le-„másfélzsidó”-zták) Berlinben. Továbbá azt akarta mondani Heller, hogy a demokrácia egyik alapjellemzője a hatalommegosztás, illetve a demokrata – ha ilyesmiről beszél – általában kifejezésre juttatja egyik fontos (nyomós érvnek gondolt) hitelvét: „stabil társadalom, hosszú távon, csak demokratikus keretek között működik”; vagy: „élhető társadalom csak demokratikus hatalmi viszonyok között képzelhető el”.

Ennyi. Két irdatlan banalitás. Ám a filozófuszseni, jól láthatóan, még egy lapos közhely megfogalmazására sem képes. Heller azt állítja, hogy „demokráciában… minél szélesebb alapra helyezünk egy hatalmat, minél több konfliktusban álló intézményre támaszkodunk valami módon, annál nagyobb lesz a hatalmunk”.

Itt nyilván azt próbálta elnyekeregni a többszörösen kitüntetett filozófuszseni, hogy demokráciában annál stabilabb a hatalom, mennél szélesebb alapokon nyugszik, illetve a hatalomkoncentrációnak van egy kritikus pontja, melyen túl már nem beszélhetünk demokráciáról.

 

„Félreértik a hatalom szerkezetét”, a „demokráciában pont fordítva működik” – oktatgatja Heller Kövéréket, azokat a rutinos politikusokat, akiknek a (jobb csajokra vonatkoztatható) vonójuk egyetlen lószerszám-szőr-szálának (vö. nemzeti ágyékbozont) egyetlen atomnyi részecskéjében több tudás, értelem lakozik, mint Heller és Babarczy hatalmasan „őszinte”, férfivonatkozású női-vonóiban, illetve mindkettőjük filozófiai zsenialitásában, originalitásában, almásilag turbózott intellektuális kapacitásában együttvéve. Ne feledjük: Kövér az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének volt munkatársa, márpedig a Társadalomtudományi Intézetben nem dolgozhatott akárki – amúgy pedig lehet mondani bármit a mocskospiszkos szemétrohatt egy bolsevik patkánymocskos állampárti (parvenü-zsidó) anyjukról. Tudom, mert jártam ott többször, tagja voltam a Magyar Politikatudományi Társaságnak. Papp Zsolt ajánlására vettek föl, ti. Papp Zsolt volt a tanárom a foximaxin, ő mondta, nem egyszer, nem kétszer: „nagyra tartom a dolgozatit”, egész odáig menően, hogy egy ízben az alábbi szavakkal fordult hozzám: Az elvtárs nem lép be? – Hová? – kérdeztem tettetett közönnyel. – Lépjen be a Politikatudományi Társaságba! Na most. Én ezen egyáltalán nem csodálkoztam. Ugyanis már akkor sem tartottam magam lököttségben alábbvalónak Papp Zsoltnál, s ha ő egyszer képes arra, hogy engem tudományos társaságba invitáljon, akkor én miért ne léphetnék be oda?! És beléptem. A Politikatudományi Társaságba. Akkoriban egyébként mindenhová beléptem, így hiteles tanú vagyok rá: a Politikatudományi Társaság volt a „rendszerváltás” hajnalán a legprogresszívabb politikai szervezet. Protopárt. Én persze a progresszivitást nem a radikális habzás, hanem a szellemi minőség mércéjével mérem. Tegyük hozzá: Papp Zsoltot Habermas valóban ismerte, őt valóban nagyra tartotta (tán’ még annál is nagyobbra, mint Papp Zsolt szerénységemet), szemben Heller Ágnessel, akiről Habermas, szerintem, nem tudja, kicsoda. Eléraktak a múltkor egy papírt: – Itt írd ezt alá, Jürgen!” – Mit írjak én alá, és miért? – Azért, mert tudomásunkra jutott: bajban egy ungarische zseni… – Pontoson hol? – kérdezte Habermas a rá jellemző germán precizitással. – Valahol Bukaresten (vagy Bulatespen?)...  ez még nem tisztázott, egy biztos: erősen kúrják ott a zseniket a komonista nőcik! – Nem a nácik? – kérdezte Habermas elámulva. – Ja, igen, most, hogy mondod, én is így tudom: a nőcit a nácik, összekevertem a kelet-bukaresti viszonylatokat, de voltaképpen mindegy is, a lényeg, hogy tiltakoznunk kéne kollektív alapon, filozófiailag szolidárisan! – Okszika! – mondta erre Habermas lazán, és persze németül: passt schon (merthogy ez is egy világnyelv), majd aláírta a levelet, amely egyébként tele van marhasággal.

Papp Zsoltot viszont, mondom, valóban becsülte Habermas, mármost utánanéztem: KGST-viszonylatban, a professzor ajánlása nyomán, én voltam az egyetlen olyan építőipari szakmunkás, aki rendes tagja lehetett egy tudományos társaságnak. A tőkés relációt nem ismerem. Ott nyilván többen lehettek hozzám hasonló kvalitások (ergo intellektuálisan erősebbek voltak nálunk), merthogy a Nyugat végül is legyűrte a Keletet.

Később Papp Zsolt meghalt, mert az Ancsel Évák, Hermann Istvánok, Papp Zsoltok korán halnak, míg a Heller-féle szívósan gátlástalan szarkavarók mindenkit túlélnek. A valódi emberek közül talán csak Moldova ért meg „matuzsálemi” kort, néki valahogyan sikerült két infarktust is seggbe rúgnia. Mindegy, onnan indultam el, hogy Kövér kétségkívül elit munkahelyen dolgozott, így ő pontosan tudja, mi a demokrácia, még Montesquieu-t is ismeri, illetve nem kell félnünk attól, hogy épp Orbánék ne tudnák, miként „lesz nagyobb a hatalmuk”.

 

Már, hogy a demokráciában miként? Nos, pontosan ebben áll Heller Ágnes („filozófuszseni” és „okos nő”) elbájoló félreértése, mely félreértés már-már a tudatlanság képzetét kelti az olvasóban, a tévénézőben. Itt ugyanis megint az a probléma, amelyet korábban Hegellel kapcsolatosan jeleztem. Kizárt, hogy Heller ne tudja, a szövegeiből mégis úgy tűnik, mintha nem tudná: a politikus nem doktriner; a hivatásos politikus persze, ti. a politikáról fecsegő, a politikába belekotyogó lakossági személy nem politikus. Hanem csak egy kotyogó személy. A politikus az, aki dönt. Majd vállalja a döntések konzekvenciáit. Ebben az értelemben pedig (szerintem) nyugodtan kimondható: eo ipso nem létezik doktriner politikus. Esetleg forradalmak idején, rövid ideig.

A politikus nem demokráciát, hanem részint társadalmat, részint adott, konkrét (történelmileg determinált, kulturálisan beágyazódott) hatalmi gépezetet igyekszik működtetni. Tehát amikor azt mondjuk, hogy a politika lényegileg nem az igazságról, hanem a hatalomról szól, akkor nem átkozódunk, hanem tényt közlünk. A hatalmat sem nem szeretjük, sem nem gyűlöljük. Ha pedig a politikus úgy véli, hogy nem működik rendesen az adott hatalmi konstrukció (mert pl. „terjed a bűnözés, főként a cigánybűnözés”, „nő a korrupció”, „terpeszkedik a bornírt bürokrácia, „nem lehet végrehajtani az egészségügy strukturális reformját”, „nem lehet hatékonyan kezelni a pénzügyi válságot”, „eszkalálódik a médiaszemét” stb.), akkor a politikus módosít a hatalom szerkezetén. Amennyiben van hozzá ereje (például „kétharmada”), s ha kell, akár koncentrál is bizonyos hatalmi potenciálokat, megszüntet intézményeket, szűkíti hatókörüket, miközben másokat preferál, anyagi forrásokat csoportosít ide-oda, majd, ha látja (már amennyiben látja), hogy így sem halad a dolog, megint módosít valamicskét. És teszi ezt mindaddig, amíg meg nem bukik.

 

Van itt egy sajátos paradoxon, amelyről – érdekes módon – senki nem beszél, s amely a következő: a Fidesz-vezetés (állítólag) azért mer hatalmat koncentrálni, mert (állítólag) „kétharmados társadalmi támogatást” érez a háta mögött. Miközben épp fordítva áll a dolog, a Fidesz-vezetés pontosan tudja, hogy gyakorlatilag nulla a támogatottsága (mondom, gyakorlatilag: azokhoz a döntésekhez képest, amelyeket meg kell hoznia!), ezért a patyomkin-kétharmadot arra használja, hogy valóságos hatalmat teremtsen a koncentráció irányába tett lépésekkel, egy tekintélyelvű társadalom-és államvezetés kialakításával. Magyarán: a Fidesz tudja, hogy gyönge, s azért akar erősnek látszani, hogy a látszatból valóságos erőt, valóságos hatalmat generáljon.

Ezzel a módszerrel szemben csak egyetlen reális alternatíva lehetséges: a nagykoalíció. Természetesen nem látok bele Orbánék fejébe-lelkébe, csak sejtem, de erősen gyanítom: két oka van annak, hogy nem a nagykoalíciót választják. A döntő ok: Magyarországon a nagykoalíció sem abszolút garancia a megbékélésre, Horn nagykoalíciója éppúgy bukott meg (sem nem előbb, sem nem később), mint a kvázi többségi Fidesz-kormány 2002-ben, illetve mint a klasszikusan kisebbségi Bajnai-kormány 2010-ben. Hozzátéve (s ez a másik ok), Orbánék már Horn ajánlatát is elhárították, nota bene nem az „antikommunizmusuk” okán (olyanjuk ti. csak szavakban van, hisz maga Kövér is az MSZMP KB központi apparátusában dolgozott stb.), hanem viszont Orbánék azokban nem bíznak (szerintem soha nem is fognak megbízni bennük!), akik úgymond „többször becsapták” őket is, a nemzetet is. Szó szerint idézem Orbánt: „Nekünk egy nemzeti baloldalra is szükségünk van Magyarországon. Sokan persze szkeptikusak, mondván, hogy különböző – genetikainak talán túlzás lenne mondani, inkább fogalmazzunk úgy, hogy – történeti meghatározottság miatt ennek az esélyei csekélyek. Én azonban optimistább vagyok, mint akik így fogalmaznak. Ugyanis ha valaki végigpásztázza az európai és a közép-európai baloldal történelmét, akkor azt fogja látni, hogy a baloldal rendkívül gyors változásokra képes. Hajlékony, és az általunk vártnál mindig sokkal könnyebben váltogatja a nézeteit. Ezért egy nemzeti fordulat sem zárható ki”.

 

Magyarán, az „őszödi-beszéddel” szembeni patyomkin-intranzigencia lényege a tusnádfürdői beszéd szövegében rejlik: a nagykoalíció „esélyei csekélyek”, s amely „lényeg” rusztikusan, de jóval érthetőbben így hangzik: a zsidókkal soha! Orbánnál ugyebár a „baloldal” „nemzeti fordulata nem zárható ki”, értsd: a zsidókkal csak akkor, ha nem lesznek zsidók. Vagyis: soha. És miért? Merthogy „Kun Béláék”, „Rákosiék”, illetve „modern kori kiadásaik” valójában nem hajlékonyak. Orbán tudniillik egészen sajátosan „vitázik” ennen „optimizmusával”: „Gondoljanak arra, hogy így rontottak rá a sajátjaikra 1919-ben Kun Béláék, így rontottak rá a sajátjaikra Rákosiék. Ugyanezt tették az ő modern kori kiadásukban azok, akik 1956-ban rárontottak a forradalomra. És nem ilyen harcias eszközökkel, dehát december ötödike is tulajdonképpen egy kormányzati rárontás a saját nemzetünkre”.

Kérdezem: kinek lehet itt illúziója? Csakis az ostobaságig menően jámbor gondolkodású embernek.

Orbán fejében (lelkében) ez van: így rontottak a sajátjaikra [ti. a Fideszre] 1993-94-ben Kis Jánosék, s ez jön ki a száján: „így rontottak rá a sajátjaikra 1919-ben Kun Béláék”.

Az esély a megbékélésre: nulla.

Kérem, Szili Katalin esete-példája immár a direkt politikai gyakorlatban bizonyítja: Orbán tusnádfürdői szövege tipikus farkasmosolygás. Kiderült: nincs az a „gyermeki alázattal” (©Szili) végrehajtott „nemzeti fordulat” (©Orbán), amely a zsigeri bizalmatlanságot oldaná, sőt ellenkezőleg: Szili Katalin „hajlékony baloldalisága”, kérész-átállása csak fokozta a feszültséget, majd Szili szánalmas magyarázkodása („meg kellett kísérelni a párbeszédet”), ha lehet, még tovább fokozta.

Meggyőződésem: ebben a helyzetben (amely helyzet nem egyéb, mint a magyar történelmi valóság) csak a dilettáns zsenik szavalnak jogállamról, demokráciáról, széles alapokról s más efféle csoda-doktrínákról.

 

Heller Ágnes azért nem érti, miként „működik” az élet (és nem a demokrácia), merthogy Heller a mindenkori doktrinerek legkorlátoltabbjai közé tartozik. Heller „marxistaként” is szűkkeblű volt (tudom, mert elolvastam a régi írásai közül néhányat), és persze „liberális demokrataként” is meglehetősen korlátolt. Heller azt állítja, Orbánék tudatlanok, mert Heller szerint Orbánék rosszul hiszik, ha „azt hiszik, hogy minél több hatalmat koncentrálnak egy kézben, egy pártban, egy emberben, annál nagyobb lesz a hatalmuk”.

 

És milyen érdekes! Orbánék, ha így hiszik, egészen jól hiszik. Mert mennél nagyobb hatalmat koncentrálnak maguk köré, gyűrnek maguk alá, bizony, annál nagyobb lesz a hatalmuk. És annál stabilabb is lesz? Na kérem, ez az, ami nem elvi kérdés. Hanem gyakorlati kérdés.

 

Tényeket sorolok (igaz, nem Berlinben, hanem csak itt, az Index fórumán, de hát én, sajnos, nem vagyok filozófuszseni), szóval: a liberális-demokrata Kövérék, az 1994-es katartikus orange-buktát követően, úgy döntöttek (persze csak miután Orbán megtekintette a Finnország–Kanada hokimeccset), hogy részint „benyomulnak” a „jobboldalon támadt űrbe”, részint – és ez a döntő – a lehető legkövetkezetesebben alkalmazzák majd a párt- és hatalomépítés demokratikus centralista elvét; mindent (de legalábbis majdnem mindent) a hatékonyság, eredményesség szempontjából mérlegelnek, mindent (de legalábbis majdnem mindent) a hatalom megszerzésének, illetve megtartásának rendelnek alá. Majdnem mindent. De a „liberális demokrácia” nyálas doktrínáját mindenképp. Már úgy értem, tartalmilag, mert formálisan, szavakban természetesen echte demokraták maradtak.

Ez a valóság. És hogy ez működik-e? Stabilan működik?

Megítélés kérdése. Ismét tényeket sorolok: Kövérék politikai-filozófiai metamorfózisa óta a Fidesz kétszer veszített parlamenti választást (éppen hogy), kétszer nyert választást (egyszer éppen hogy, míg legutóbb jókora fölénnyel). És?! Akkor most mi van?!

A fideszesek hun nyernek, hun veszítenek, hun különféle gyerekeket csinálnak, az ország pedig pontosan ott tart, ahol a helyét, a pozícióját a történelem, illetve a nemzetközi (pénz- és egyéb) tőkemozgás, a világtrend meghatározza. Merthogy ennél nem tarthat se előrébb, se hátrébb. Nyerhetünk persze a réven és veszíthetünk a vámon (miként a csehek is, a lengyelek is, a szlovákok is veszítenek a réven, ha nyernek a vámon), ám, ami a „játék” végösszegét illeti, szlovákul: secko jedno, magyarul: gancegál. Determinálva vagyunk. Ha kilépünk az unióból, akkor is benn vagyunk az unióban, illetve fordítva: ha belépünk az unióba, igazán akkor sem vagyunk az unióban. Majd leszünk. Ha megérjük. És ha az unió is megéri.

 

Kérdezem: Heller Ágnes hányszor nyert választást?

Heller valóban azt hiszi, hogy Orbánéknak épp az ő kioktatására van szükségük? Valóban azt hiszi, hogy ha ő nem zagyválna összevissza mindenféle sületlenséget a demokratikus hatalom „több”-ségéről, „nagy”-ságáról, miegyebéről, akkor Kövérék soha nem tudnák meg, hogy a demokrácia doktrínája szerint a társadalmi stabilitást egyebek közt a hatalom intézményes megosztása garantálja? Ugyan már!

Heller szerint Kövérék „félreértik a hatalom szerkezetét”. Hát hogyne!

 

És hogy mi köze Heller Ágnes (valami egészen velőtrázó) tehetségtelenségének Babarczy Eszterhez?

Erről írok legközelebb. (Annyit elárulok – promo –, hogy az eljövendő filozófus-párhuzamosok is a zseniálisan demokratikus végbelekben találkoznak majd.)