Parabujkák

 

 

Heller Ágnes („filozófiai zseni” és überstiliszta) így vall életének egyetlen „tisztán negatív élményéről”: „A rossz emlékek a jókkal összekapcsolódnak, egyedül a holokauszt a tisztán negatív élményem. Persze mindennek, amin úrrá lesz az ember, vannak pozitív aspektusai. Nietzsche mondja azt, hogy az az igazán autentikus ember, aki csak a saját életét akarná újra- és újraélni. Én is azt mondanám, hogy ugyanezt az életet szeretném újraélni, ha ehhez az élethez nem tartozott volna hozzá, hogy hozzám közelálló embereket megölnek. Azoknak a halálát nem tudom kívánni”.

 

Mert anno tudta? A hozzá közelálló emberek halálának egykori kívánását nem tudja újraélni? Miről beszél itt a „filozófus”?

A múltkor igyekeztem bizonyítani (szerintem sikerült is): az ember – nietzschei értelemben! – csak a saját életét élhetné újra, már amennyiben – biológiailag – képes volna rá. Mármost a „nietzschei értelem” azt jelenti, hogy az embernek Übermensch-csé kell válnia ahhoz, hogy ugyanúgy akarja az életét újraélni (ha tehetné), ahogyan „eredetileg” leélte. Tehát, hogy Heller semmi kétséget ne hagyjon olvasójában az ő totális értetlensége, szellemi érzéketlensége felől, hozzákeveri Nietzschéhez a holokausztot is. Márpedig (1) a holokauszt nem része Heller életének. Teccik tudni?! Sem nietzschei értelemben (nem Heller csinálta a népirtást, nem az ő döntése volt stb.), sem pedig a helleri (hétköznapi, konyhamalaci) értelemben. Heller ugyanis nem részese az „égő áldozatnak” (még annyira sem, mint Kertész Imre vagy Pilinszky), Heller csak fecseg a holokausztról, fakanállal keveri-kavarja a kirekesztést a genocídiummal. Nem ismerem Heller életét (amit újraélhetne), nem tudom, milyen kirekesztésben, mekkora üldöztetésben volt része, nem tudom, mit jelent konkrétan, hogy „az ösztönei és a véletlenek folytán menekült meg”, ám, hogy a par excellence holokauszt nem volt a személyes életének, sorsának része, az biológiai tény. (2) Heller: „ugyanezt az életet szeretném újraélni, ha ehhez az élethez nem tartozott volna hozzá, hogy hozzám közelálló embereket megölnek”.

Ennek sincs köze Nietzschéhez, ti. Nietzsche felelősségről beszél. Kérdezem: Hellernek mi a felelőssége abban, hogy „hozzá közelálló embereket megöltek”?

Mint köztudott, Eichmann nem bánta meg, amit tett: we should have killed all Jews; illetve szó szerint: „My only mistake was not murdering all the Jews”. Persze Eichmann állítása is csak abban az esetben (volna) eo ipso nietzschei, ha nem az 1961-es, hanem a „sub rosa” vallomása (volna) érvényes (forrás).

Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy Nietzsche is „felelős a náci genocídiumért” (miként a torz-közhely tartja), még kevésbé állítom, hogy Eichmann Übermensch volna; Eichmann úgy jön ide, hogy (szélsőségessége okán) jó paradigma a személyes élet személyes újraélésének, a „sajátélet” (értsd: sajátdöntések) totális vállalásának (vagy nem vállalásának) nietzschei fölfogásához. Az 1961-es (perbeli) vallomással is, mint ellenpéldával. Tehát, hogy egészen világos legyen: Eichmann-nal nem bizonyítom, hanem magyarázom, szemléltetem Nietzschét. Illetve azt állítom, hogy Heller nem filozófus, hanem csak egy gyönge kotkodács.

Akkor volna Heller filózgatása értelmes (sőt akár érdekes is lehetne), ha ezt mondaná (elvileg mondhatná): „egyvalamit nem élnék újra, azt, ahogyan a kirekesztést, az üldöztetést megéltem; szégyenletes gondolataim, tetteim, megfutamodásaim voltak”.

Kérem, a Sorstalanság egyetlen félmondatában több filozófia van, mint Heller egész életművében. Vagy például Herskó beszél (a róla készült portréfilmben) arról, hogy annakidején egy keresztény lány mentette meg az életét, a lakásán bujtatta hónapokon át élete kockáztatásával (mert szerelemes volt a lány a pasiba), majd a fölszabadulás után Herskó elemelte a csaj nyakláncát, és örökre lelépett. Herskó nem mondta (legalábbis nem a filmben), hogy „újraélné” ezt az „életet” (újra így döntene), azt sem mondta, hogy bármit megbánt volna, „csak” ennyit mondott: „ezek ilyen idők voltak”.

A néző hátán pedig futkosott a hideg.

 

Míg Heller meg sem közelíti Herskó grandiózus őszinteségét, férfias filozofikusságát, vagyis mindketten jelzik (persze mindketten a maguk módján, a maguk képessége szerint): a filozofálás nem a parvenü zsargon-kelepeléssel, nem a banális álőszinteséggel, hanem a lélekroppantó gondolkodással azonos.

Nem azért nincs női filozófuszseni, női költőzseni (sőt nőben szimpla filozófus, egyszerű költő is csak elvétve akad), merthogy a „nő agytérfogata kisebb a férfiénál”, még kevésbé azért, mert „az önzőn hatalommániás hímek kisajátítják maguknak a filozofálás, a versírás intézményeit”, ez mind baromság, hanem azért, mert a nő történelmileg-alkatilag nem alkalmas az önpusztításra, önlélekroppantásra. Sőt ellenkezőleg.

Az emberek nem tudják, pedig így van: József Attilát azért szeretik (különösen a nők!), azért dédelgetik, becézgetik, Attilának, Attilácskának szólítják magukban (József Attilán kívül egyetlen költőt sem illetnek az olvasók a keresztnevén!), szóval, ez azért van így – paradox módon –, mert József Attila költészete abszolút macsó költészet, az egyetlen igazán, konzekvensen férfias irodalom! József Attila minden versében benne van a férfi-önlélekroppantás. A Mamában is! Miközben József Attila macsósága („légy férfi, a fű kinő utánad”) simogat is, vigasztal is, ti. József Attila éppen ezért zseni. Mégpedig az a József Attila, akit ma a feministák lazán „nőgyűlölő hímsovinisztának” neveznének. Vágó Márta: „de minek magyarázzam ezt, hiszen oly rossz véleménnyel vagy a nők szellemi életéről”.

 

És talán joggal. Hiszen Heller Ágnes „szellemi élete” sem merészkedik messzebb az ócska banalitásoknál (ha egyáltalán tudja, mi lehet a koszlott frázisokon túl), Heller ugye akkor is pozitívan, példamutatóan gondolkodott („magában”), amikor a férfiak – neofitává válásuk hajnalán – ököllel estek egymásnak. Persze könnyen elképzelhető, hogy igazságtalan vagyok a hölggyel szemben, ti. egyszerűen nincs mit megbánnia, soha nem volt valódi döntése, mindig sodródott az eseményekkel (a férfiakkal), márpedig a sodródás csak az önlélekroppantásra képes férfi esetében gyávaság.

 

Hogy túl durván beszélek Heller Ágnesről? Nem én vagyok durva (legalábbis relatíve), hanem az a szöveg durva, de nagyon ám, amelyet Heller közöl a Nietzsche és a Parsifal című könyvében: Nietzsche „elgondolásai közül azokat helyezem előtérbe, amelyek gondolatmenetem célját a legjobban szolgálják, maszkjai közül pedig azokat, amelyek mögé alkalmanként magam is elrejtőzhetek”.

Ismétlem, a könyv címe: Nietzsche és a Parsifal! Vagyis: Nietzsche! És amin nem változtat az „ügyes” belső alcím (Prolegomena egy személyiségetikához), ugyanis a cím tárgya maga Nietzsche (nem pedig csak az „előtérbe helyezett” Nietzsche-„maszkok”), míg a könyv tárgya Heller (e maszkos-filozófiai-zseni). Ő a Nagy Heller! S ami nem csupán onnan tudható, hogy a „bevezetést”, a „bevezetőt” Heller Ágnes „prolegomená”-nak nevezi (stilárisan indokolatlanul, vagyis szánalmas sznobizmussal, parvenü-zseniséggel), hanem hogy Heller itt is sumák, hazudik, mint a női vízfolyás, hazudik a nyamvadt kis „tollával”, mondhatni, tisztára egy Babarczy Eszter – kiérdemesült parabula:   

 

babarczyeszter válasz | 2006.01.29 21:11:36 (2642)

Az unalomról szóló szöveg -- sok régi esszémhez hasonlóan -- ironikus és játékos, szándékos nyelvi rontásokat tartalmaz… rejtekező-bújkáló szöveg.

Előzmény: Lambrakisz (2640)

 

Kérdezem: a filozófus vajon miért „rejtekezik-bujkál”, miért igyekszik „maszkok mögé rejtőzni”? Netán azért, mert üldözi a kormány? Tudóst a törvény nyomozza; Heller Ágnes mit tegyen? Útnak indul, bujdosásnak, a határon átmegyen. Szembe jött rá a Gyula! Jürgen elkiáltja: huha!

(Hát igen. Nagyon úgy tűnik, egy kedélyes Arany János veszett el bennem.)

 

Azt én értem, hogy az emberek szeretnének elrejtőzni, elbújni a világ, a másik ember „áthatón fürkésző tekintete” elől (vö. Ancsel Éva elemzésével), ezt én értem, sőt megértem, vagyishogy aktuálisan így szól a kérdés: mi a magyarázata a „modernista, racionalista” megnyilatkozó bujdoklásának, mi a racionalitása a filozófus rejtekezésének? Azért közöl a filozófus, hogy közben elrejtse a közlendéjét? Mi a faszom értelme van ennek? Komolyan kérdezem! Van itt egy Almási Miklós (vagy legalább egy Jürgen Habermas), meg tudná magyarázni? Ismétlem: nem a rejtőzködés ellen vagyok, hanem azt nem értem, miért riszálja a valagát az, aki nem akarja, hogy lássák a valagát?

A nő eszelősen fodrássza, sminkeli, festi magát, szinte teljesen átpingálja az egész lényét, főként a szemét (a lelkének tükrét), a száját (az egyik legérzékibb testrészét), a haját, úgyszólván mindenét, a nő olykor a fölismerhetetlenségig megváltozik, és én ezt értem, illetve nem értem, de most nem ez a téma. Azt kérdem tehát: mi köze a rejtekező, megtévesztő sminkelésnek, maszkolásnak a filozófiához, különösen a racionalista filozófiához?

Aki szellemileg (is) el akar rejtőzni a világ szeme elől (akár végleg, akár „alkalmanként”), az tegye! Rejtőzzék el! Ám akkor ne azt csipákolja, a tőle telhető leghangosabban, hogy „én nem olyan vagyok, mint amilyennek mutatom magam”, ti. így egyszerűen röhejessé válik a nő!

 

Aki rejtőzködik, nem szükségképpen gyáva. Míg, aki manifeszt rejtőzik, ostobán gyáva és gyáván ostoba. Nincs rá finomabb kifejezés. Kérdem: minek Babarczyéknak a filozófia? Hiszen rendelkezésükre áll a „folyékony nőiség” buzgó forrása, vagyis a fórumozó nő ennen parabulalyuka (fúrólyuk helyett a párhuzamosok végbelenje), bújjanak el benne, találkozzanak össze paralel, nem irigyeljük tőlük ezt az análisan feminin önstátust!

 

Búvó paralel-kek. Heller Ágnes a „Nietzsche-maszk” takarásában sunyít „alkalmanként”, míg Babarczy a Paglia-maszk mögött „rejtekezik”; A ház, a kert, az utca című könyvéből idézem: „A nyugati hagyomány Paglia szerint [kiemelés Gy. úr] kettős hagyomány: egyrészt a tárgyiasító ťapollói szemŤ hagyománya, a hideg és férfias intellektualizmusé, másrészt a dionüszoszi folyékony nőiségé, az ősmocsáré, a pogány természeté. S míg az apollói szem, szövetségben a kereszténység enervált agapéjával és Rousseau kegyes hazugságával az emberi természet eredendő jóságáról, saját győzelmét és uralmát ünnepli korunk európai (és amerikai) kultúrájában, az elnyomni vágyott feneketlen [vesd össze – Gy. úr] dionüszoszi mocsár a maga félelmetes és fékezhetetlen  erejével tovább dolgozik, dekadenciával fertőzi meg az európai kultúra nagyjait, és eredeti pogány elevenségével tör felszínre az amerikai rock-kultúrában és Hollywood sztárvilágában” (177-178. oldal).

 

„Paglia szerint” – írja a szerző. Noha pusztán arról van szó, hogy Babarczy a Nietzschét zagyváló Pagliát zagyválja, vagyis azt akarja közölni (amit egyébként Heller ki is mond), hogy még mindig ezek a mocskos férfiállatok uralkodnak fölöttünk, „elnyomni vágynak” bennünket ebben a „férficentrikus országban”, nadeviszont! Mi sem hagyjuk ám magunkat! Mert itt van ám a „dionüszoszi folyékony nőiség”, amely „a maga félelmetes és fékezhetetlen erejével tovább dolgozik”, és „dekadenciával fertőzi meg” a mocskosmacsóságot, vagyishogy a nőiség valójában nem gyönge nőiség, hanem fékezhetetlen férfiség. De legalábbis az „lehet”.

 

babarczyeszter válasz | 2009.03.20 22:36:02 (13388)

… semmi újat nem írtál. Gyakorlatilag az én publijaimból ollóztad össze a gondolataidat. Lehet, hogy mégis én vagyok a férfi, és te a nő?

Előzmény: cigányok ideje (13387)

 

Olvassuk el, Pagliában ugyanez a kérdés kunkorodott föl, csak épp a fonákján: nő vagyok, sötéten habzó, „feneketlen” ősmocsár, ámde, istenem!, lehet, hogy mégis én vagyok a Férfi?!

 

Miért állítom, hogy Paglia is zagyvál? Mert nyilvánvaló: Nietzschétől oroz (s ezt a „művelt” Babarczy nem veszi észre), miközben totál eltorzítja a filozófus mondandóját (és ezt Babarczy végképp nem veszi észre). Míg Almási professzor azt nem veszi észre, hogy Babarczy semmit nem vesz észre.

Pedig Nietzsche világosan leírja A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus című dolgozatában: Apollón nem a „nyugati hagyomány” alapzata, hanem épp ellenkezőleg: Apollón és Dionüszosz, „szakadatlan harcban s csak időközönként összebékülve”, de együttesen áll szemben a „nyugati hagyománnyal”, horribile dictu annak „pogány elevenségével” is! Apollón és Dionüszosz szögesen áll szemben (Madonnától Hollywoodon át a biszexualitásig, illetve a tököm tudja, meddig) mindennel, amit Paglia-Babarczy „dionüszoszi folyékony nőiség” címszó alatt összehabarékol a két könyvben.

 

Lehet persze erre azt mondani, hogy Paglia-Babarczy számára Nietzsche, Apollón és Dionüszosz éppúgy ürügy a harsánykodó rejtekezés-bujkáláshoz, mint Heller számára Nietzsche (és a Parsifal), merthogy ők valami egészen mást akarnak közölni. Jó. Ám akkor vagy ne nevezzék magukat filozófusoknak, vagy (ha már originális bölcselőkként riszálkodnak a nyilvánosság előtt), viselkedjenek filozófusokként, vagyis ne bújjanak el Nietzsche elől (ráadásul Nietzsche mögé!), hanem cáfolják Nietzschét! Tudniillik a játék így működik. Vagy pedig: Almási Miklós magyarázza meg végre, mi az eredeti, mi az unikális abban, amit Babarczy és Heller művelnek!? Mert, amíg nincs indoklás, addig marad a „látszat”: minden feminin kiskaki úgy sunnyad a nagymacsó bozótban, amiként Heller és Babarczy szaglik entellektálisan. Sőt! Heller odáig züllik, hogy nem átallja Nietzschét vállon veregetni, szimpla trambulinnak minősíteni az ő Nagynői Személyiség-filozófiájának bevezetéséhez. Heller szerint Nietzsche „Kedvelt Ödipuszával ellentétben sosem volt rejtvények megfejtője, a Szfinxszel ellentétben pedig megoldhatatlan rejtvények sokaságát adta fel nekünk vándoroknak, de egyben önmagának is... Mi pedig... nekigyürkőzünk, hogy megfejtsük rejtvényeit; s feltesszük a magunkét is”.

 

Tehát Heller „nekigyürkőzik” a „megoldhatatlan rejtvények” megoldásának, „megfejtésének”. Mert még azt sem képes eldönteni, hogy szerinte megoldhatatlan-e a rejtvény, vagy sem, ám azt már nagyon tudja, hogy Nietzsche nem válaszol, hanem csak kérdez, rejtvényekkel traktálja a „vándort”.

Heller rosszul tudja. Nietzschének vannak válaszai, méghozzá adekvát válaszai. Magyarán: amíg Heller nem bizonyítja, hogy Nietzsche téved, amikor például azt állítja, hogy Apollón „napszerű szeme” éppúgy „álmot” lát, miként a dionüszoszi „mámor” is „álom”, amíg Heller nem cáfolja, hogy Nietzsche állítása bizonyított tétel: Apollón és Dionüszosz „egymással párban megjelenve hozza létra az attikai tragédiát” (Magvető, 1986, fordította: Kertész Imre), illetve amíg Heller nem bizonyítja be, hogy Nietzsche idézett állítása nem „ödipuszi” válasz, hanem csupán szfinxi „rejtvény”, addig Heller nem filozófus. Hanem csak egy összevissza vartyogó, szürkés-zöldes-nyálkásasan politizáló, amazonkodó nyanyus.

Heller meg sem kísérli cáfolni Nietzschét (elrejtőzik a maszkja mögé), s én ezért tartom feminin csipszarnak a neves professzorasszonyt. Részint hazudik, becsapja az olvasót (pl. a könyvének címével), részint megpróbál „ügyesen” Nietzsche fölé peckesülni, miközben valószínűleg nem röhögi el magát (önmagán), hanem „autonóm gondolkodónak”, szuverén filozófusnak tartja magát. Például a „válaszokra képtelen” Nietzschével szemben. Na ja. A baj csak az, hogy közben Nietzschére hivatkozik, noha nem ismeri, nem érti Nietzschét. Amitől persze – elvileg – lehet „autonóm gondolkodó” (nem muszáj mindent, mindenkit ismernünk), gyakorlatilag viszont, ha a zagyválásaiba belekeveri Nietzschét is, éppen nem szuverén filozófussá, hanem immáron egy túlkoros „hülye-picsávᔠpörcen, intellektuális vakarékká, vagyis: a „filozófiába szerelmes” „idiótaként” (©Hermann) bővítetten termeli újra (és újra) hamisítatlanul posztmodern agyvelejét. Nos, pontosan ezt a sorsot kéne elkerülnie Babarczy Eszternek! Vagyis, ha Babarczy „harminc évesen” is (©Almási), illetve öregecskedőn is (©Gyurcsány) „originális jelenség”, hát legalább öregasszony korában ne legyen már olyan, mint Heller Ágnes, e Nietzsche-maszkosan, csintalan-faragósan „okos” „filozófiai zseni”!

 

Nagyon fontos: én itt nem filozófusokkal, filozófiai nézetekkel vitatkozom, mert, ha volna is kivel vitáznom, nem így tenném, pontosan tudom, a pamflet inadekvát vitastílus. Arról beszélek, hogy vannak péniszkedő antinők, akiknek nem elég, hogy a férfi (Almásitól Csintalanig, Faragótól Bayer Zsoltig… gyakorlatilag az összes birkahím) originális filozófusnak, unikális gondolkodónak minősíti őket. Ez egyáltalán nem elég nékik, és (újabb paradoxon) éppen ezért gyűlölik a férfiakat, a „férficentrikus ország” mocskospiszkos nőelnyomóit! Hellerék nem okos emberek, sőt meglehetősen taplók, ám azt azért érzik, hogy a teljesítményük önmagában nem áll meg, ha nem is veszik észre, de valahogyan sejtik: az őket méltató „kritikusok” nem a logikájukat dicsérik, arról szót sem ejtenek, és joggal, merthogy a logikájuk nulla. És ez az, amit képtelenek megbocsátani a férfinak, ezért gyűlölik a férfit (mint intellektuális lényt), s ezért válnak mindegyre jobbágyaivá a Férfinak (mint macsó-húsnak, szexuális hím-lénynek). Ezért válnak szellemi oboásokká is! Paralel. Babarczy: „Hogyan képzelem el Richard Rortyt? Így: nagydarab, mosolygós férfi áll…”; Heller: „alapjában véve egy hülye nő vagyok, tehát mint nő néha hülye vagyok, nem pedig filozófus. A férfiak vonatkozásában például…”.

 

Erről beszélek. És ami nem vita, hanem amolyan esettanulmányféle, s ezért engedem meg magamnak a pamfletstílust. Plusz azért, mert imádok gúnyolódni. Olyannyira, hogy még magamon is gúnyolódnék, ha volna miért. De nincs miért, ti. azt, aki maga a tökély, sajnos, egyszerűen nem lehet kigúnyolni.