A feleségemmel és a nagyobbik lányommal egy frenetikus zenei élményben volt részünk ezen a koncerten.
Gyerekkorom óta kedvelem Rhoda Scott művészetét, de a legjobban az annak idején (1972-1973-ban) a Magyar Televízióban leadott koncertjei fogtak meg. (Marosvári Péter orgonaművész barátom még talán 2006-ban át is adott a művésznőnek egy DVD-t amit ezekből az annak idején leadott felvételekből szerkesztettem)
Na ezen a koncerten volt alkalmunk a sok új szín mellett élvezni az "igazi/72-73-as" Rhoda Scott játékát is.
Engem erre a koncertre mégis inkább az a kíváncsiság vonzott, hogy vajon ez a két teljesen különböző gyökerű és zenei irányzatot művelő világhírű művész, mit fog produkálni egy közös produkcióban? Nem bántuk meg hogy elmentünk, hiszen hallhattunk eredeti formájában, elsőrangúan előadott Bach fúgát (Tölcsér Fúga), átiratokat (pl. Ravel Bolero-ja), komolyzenei és jazz improvizációkat és még könnyűzenét is komolyzenei hangszerelésben (pl. Wangelis 1492 című műve).
Varnus Xaver frappánsan vezette a műsort, tisztelettel a többi művésszel szemben, és finom humorral ötvözve a mondanivalóját. S abban is igaza volt, hogy valóban butaság a komolyzene és a könnyűzene megkülönböztetése, mert van átjárás a műfajok között, ha színvonalas produkciókról beszélünk.
A hangosítás megfelelő volt, mi a színpaddal pont szemben a 111-es szektorban ültünk, itt kiválóak voltak az arányok, s megfelelő volt a dinamika is. A Hammond B3 orgona a két (talán) 142-es lezlin úgy szólt, mint "ahogy az a nagykönyvben meg van írva". Remek volt a dob és a fúvóshangszerek hangosítása is. Az ütős hangszerek is jól szóltak, de ott néha volt némi aránytalanság. Xaver templomi orgonája is nagyon szép hangszíneket produkált, csak számomra a nyelv regiszterek kicsit ordítottak és a tuttik is picit műanyag hang beütéssel szóltak. Ez azonban semmit nem vont le az előadás művészi értékéből, s az is lehet, hogy csak az én "ízlésficamomról" volt szó... :-)))
Sajnos volt műszaki hiba, s nem is egyszer:
Rhoda Scott programjában az egyik posaune szóló indításakor az orgona csinált egy lefelé gliszandót, amit én először eltervezettnek gondoltam (Emerson sokszor használt ilyen trükköket). Azonban mikor láttam, hogy a művésznő lement a pódiumről a szakit megkeresni, már rájöttem, hogy műszaki hiba volt. A posaune szóló folytatódott, majd egy hosszabb dobszóló jött, azután ismét egy posaune szóló, majd megint egy dobszóló, mire újból megszólalt az orgona. Nem sokáig tartott ki, újból gliszandó lefelé és csend, de a többiek folytatták amíg ismét magához tért a B3. Talán a harmadik ilyen alkalomnál Varnus Xavér az ütőseivel együtt egy hosszabb, igen színvonalas komolyzenei improvizációval töltötte ki az időt amíg az orgona tápellátását sikerült helyrehozni. Negyedik alkalommal pedig Xaver átkísérte a művésznőt a templomi orgonájához, beállítva a művésznő számára valami elfogadható regisztrációt, s templomi orgonán hallgathattuk meg a darab befejezését. Hangzásban lényegesen vérszegényebb volt mintha Hammond orgonán hallottuk volna Rhoda Scott játékát, de a művésznő megoldotta ezt is, s a közönség ezt 3-4 percig tartó viharos tapssal díjazta. A művésznőn az idegesség legcsekélyebb jelét sem láthattuk, s amint regenerálódott a B3 a mosolya is ismét a régi volt.
A közreműködő fúvóskar és az ütősök játéka is méltó volt érzésem szerint a két sztárművész produkciójához. Külön kiemelném a Rhoda Scott trio-ban játszó posaune-os Sarrah Morrow-t, aki nagyon izgalmas improvizációkkal színesítette az orgonamuzsikát.
Szívből ajánlom minden orgona muzsika kedvelőnek meghallgatni ezt a média által agyon hallgatott a műsort, ha lesz még rá alkalom, nem fogtok csalódni!
üdv: Misi
