Überfrau

 

 

A „bicikliző” Heller Ágnes szerint „Ha valaki hazudik a tollával, nem író és nem filozófus, ha hazudik az ecsettel, többé nem festő, ha hazudik a vonóval, megszűnik muzsikus lenni. Viszont: ha a vonójával hazudik, még lehet filozófus”.

 

Szakadjak szét, mint Lajkó Félix vonóján a lószőr, ha értem. (Egyébként a zenészeket se értem igazán. Úgy nyiszálják azt a szerencsétlen hegedűt, mintha fából volna, és bizony, magam is sokszor kiáltottam kétségbeesetten dallamos életem során: jaj, minek azt a vonót annyira rángatni!? Hogy szanaszét szakadjon rajta a pöndöri szőr?! Nem vagyok prűd, gyerekek, de a lelkes muzsikálásnak is legyen valahol határa!)

Szóval sehogyan sem értem ezt a filozófiai vonóproblémát, különösen az alábbi Heller-szöveg megvilágításában. Helyesebb volna persze a „megsötétítés” szót használni, ti. arra a riporteri kérdésre, hogy melyik volt Heller Ágnes életének „kedvenc életszakasza”, a „filozófiai zseni” így válaszol: „Furcsa módon nagyon jól éreztem magam, amikor a Budapesti Iskola tagjaként műveltem a filozófiát. Lukács György körül négyen – Márkus György, Vajda Mihály, a férjem, Fehér Ferenc és én – egy csoportot alkottunk. Ellenzékiek voltunk, az ÁVH-sok üldöztek minket, követtek az utcán, nyakunkra küldték a spicliket. Erre bizonyítékom is van, mióta a 3/2-es rólam írott dossziét megkaptam, abban pontosan benne van, hogy miről beszéltünk, hánykor mentem a henteshez, és mikor jöttem ki onnan, hogy az ötödik emelet kettőben laktam – ezt legalább újra tudom, azóta régen elfelejtettem.

Azon nagyon föl voltam háborodva, hogy még le is fotóztak – hátulról fényképeztek, és látszik, hogy mekkora fenekem volt...”.

 

Őt hátulról „fényképezték”. Hát, így is lehet mondani.

Szerintem viszont Heller Ágnes inkább maradt volna a jókora valagánál bölcseletileg, s a hozzá tartozó filozófusi vonónál! Azt persze nem tudni, az ÁVH képes volt-e annakidején akár egy ekkora segget is lefényképezni (vagy ez már a posztmodern kor sajátja?), de talán nem is érdekes, mert hiszen Heller egy „filozófiai zseni”, ő Nietzschénél alább nem adja, még az ÁVH-val szemben sem! Így folytatja a zseniálisan filozófiai fejtegetést: „Szóval volt akkoriban idegeskedni való, de együtt voltunk, barátok voltunk, egy szellemi műhely tagjai voltunk, és úgy éreztük, van egy ügyünk, amely nem csak számunkra volt fontos. Borzalmas korszaknak is leírhatnám, de hogy valami borzalmas vagy vonzó, az jelentős mértékben a saját attitűdtől függ.

A rossz emlékek a jókkal összekapcsolódnak, egyedül a holokauszt a tisztán negatív élményem. Persze mindennek, amin úrrá lesz az ember, vannak pozitív aspektusai. Nietzsche mondja azt, hogy az az igazán autentikus ember, aki csak a saját életét akarná újra- és újraélni. Én is azt mondanám, hogy ugyanezt az életet szeretném újraélni, ha ehhez az élethez nem tartozott volna hozzá, hogy hozzám közelálló embereket megölnek. Azoknak a halálát nem tudom kívánni”.

 

Kezdjük azzal, hogy Nietzsche ekkora baromságot nem mond: „az az igazán autentikus ember, aki csak a saját életét akarná újra- és újraélni”. Tudniillik Nietzschének meg sem fordult a fejében, hogy valaki a másik ember életét is „újraélheti”, és már csak azért sem, mert a másik ember életét nem ő élte le, hanem a másik ember, ergo a másik ember életet „újraélni” csak a másik ember tudhatja. De Nietzsche egyébként sem erről beszél. Nietzsche azt állítja, hogy a modern ember dekadens, kizárólag a zabálás érdekli (vö. Majakovszkij: „megmutatkozott / hogy / a kaoszban / csak két világ van, / bár roppant méretű. / Az egyik – / nem egyéb, mint has, csupa has”; József Attila: „Mindig jótanácsot sziszegnek / S még ifjú hülye akad ezeknek / Az óvatosaknak, kopaszoknak, / Nagyhasú, huncut okosoknak”; Karinthy-Ady: „nyöszörög a hájszagú föld”), vagyis a modern ember – írja Nietzsche – pontosan olyan, mint Heller Ágnes. Mint Vajda Mihály. Akik addig „marxisták”, amíg azt hiszik, hogy a hülye Hruscsovnak igaza van, sőt kétszeresen is igaza van. Hruscsovék, Hellerék szerint ugyanis a kommunizmusnak az a célja, hogy „Amerikát utolérvén”, annyit zabáljanak majd benne az emberek, amennyit Amerikában tudnak zabálni az emberek, illetve Hellerék elhitték Hruscsovnak, hogy a Szovjetunió a nyolcvanas évekre utol is éri Amerikát. Mármost, amikor Vajdáék látták, hogy hát nem nagyon megy a dolog, nem lesz itt egyhamar Kommunizmusnak nevezett Nagy Bürgerzabálás, Hellerék egyből megszűntek „marxistáknak” lenni (illetve előtte még jól szájba kúrták egymást – ököllel persze, amolyan modernista „férfivonatkozásban”). Majd „liberálisok” lettek. Mert újabban a liberalizmustól, a „szabadpiaci demokratizmustól” remélik a dúskáló zabálás Kánaánjának eljövetelét. Ne legyen félreértés, nem azt mondom, hogy nincs igazuk (azt sem persze, hogy igazuk van), hanem azt állítom, hogy Nietzsche (Heller kedvenc minősítő kifejezésével élve) „mélyen megveti” a Heller Ágneseket, Vajda Mihályokat, Babarczy Esztereket, Almási Miklósokat... vagyis a modernitás „csupa-has” filisztereit. A szó átvitt értelmében is természetesen. „A’ la Carte” szellemi zabálók. Heller: „szerettem a filozófiát, talán abba voltam igazán szerelmes, nekem fontos volt, hogy valaki azt művelje”, Nietzsche: „A filiszter azt hiszi, legnagyobb szüksége van a metafizika egy bíbor-rongyára vagy turbánjára s nem engedné lecsúszni a világért sem; pedig anélkül a dísz nélkül kevésbé nevetségesnek találnák”. És hogy semmi kétségünk ne legyen a nietzschei megvetés felől: „A filiszter úgy lakmározik nagy költőink és zeneszerzőink műveiből, mint egy féreg, ami úgy él, hogy rombol, úgy csodál, hogy felzabál, úgy imádkozik, hogy emészt”. Ez Nietzsche, s ez mind-mind a Heller Ágnesekről, a Babarczy Eszterekről szól! Az „originális”, „unikális”, „művelt”, „nagyhasú, huncut okosokról”, a mindent fölzabáló nietzschei „féreg”-sznobokról.

Nietzsche szerint a modern ember „zabál” (mint Almási az operát, mint Heller a filozófiát), „emésztve imádkozik”, vallási felekezetben keres szellemi hitványsága elől valamifajta menedéket (Babarczy: „az unitárius vallással rokonszenvezem”).

 

Heller Nietzschére hivatkozik, noha nem volna muszáj. Beszélhetne magához illőn is, beszélhetne a maga autentikusan feminin konyhamalac-nyelvén. Ne feledjük, a kérdés ez volt: melyik Heller „kedvenc életszakasza”, s amely kérdésre a „filozófus” válaszolhatott volna így is: akkor éreztem magam igazán jól, amikor Böndő Dönci – aki egy szőke, áthatóan kékszemű dalia volt – szerelmet vallott nékem Almádiban, mialatt kéz a kézben andalogtunk a parti fövenyen, a hold reszketett a tó vizén, színezüst lángot szór a fény, a Döncinek pedig úgy muzsikált a hangja, végig a hátgerincemen, mint a Németh Lehelé, s én bizony ettől voltam nagyon boldog akkoriban.

Nos, ha valami effélét válaszolna Heller a riporteri kérdésre, nem hazudna. Sem a vonójával, sem a vonócskájával. Ám ő inkább Nietzschéből „lakmározik”: „Nietzsche mondja, hogy az az igazán autentikus ember, aki csak a saját életét akarná újra- és újraélni”.

 

Igen, csakhogy az „Ewige Wiederkunft” nem ezt jelenti.

 

Nietzsche szerint az ember akkor válik Übermensch-csé (és nem „autentikussá”), ha fölismeri, hogy a világfolyamat nem egyenes vonalú fejlődés, nem az történik, hogy haladunk hol a liberalizmustól a kommunizmusig, hol a liberalizmustól (a kommunizmuson át) a liberalizmusig (ez csak Helleréknél van így), hanem az életet az „Örök Visszatérés” törvénye szabályozza. Kozmikusságában is, legkisebb részleteiben is, s amiből persze következhet egy nietzschei „kondicionális sollen”, mely „sollen” szerint az embernek úgy kell élnie, hogy ne kelljen megbánnia semmit, ám amely „sollen” értés, és nem elszánás kérdése. Míg Heller egészen mást állít. Heller azt állítja, hogy Nietzsche szerint „az az igazán autentikus ember, aki csak a saját életét akarná újra- és újraélni”. Nietzsche viszont azt állítja, hogy szerinte ez baromság. Ugyanis az „autentikus” ember kategorikusan nem újraélni akar. Nietzsche kondicionálisan fogalmaz: az embernek úgy kell élnie, hogy ne kelljen másként élnie (nota bene másként, és nem „újra”), ha tehetné. A „meglett emeber” (amely nem azonos az autentikus emberrel) nem „újraélni” akar, hanem „megszűnni” akar, méghozzá „önmegszüntetés” révén (s amely bölcseleti elszánás túlvezet a modernista jón és rosszon), vagyis az „önmegszüntetés” által válik az ember Übermensch-csé. Márpedig az Übermensch nem tévesztendő össze a holokausztról s egyebekről fecsegő Überfrauval. A nietzschei „önmegszüntetés” részint Rombolással megy végbe, „kalapácsos filozófiával”, megsemmisítéssel (le kell törölni az „értéktábláról” mindent: Jót, Rosszat, Igazságot, Igazságtalanságot, Eszményt, Illúziót, Kategorikus Imperatívuszt, Istent, mi több: Wagnert is, Schopenhauert is!), részint „igenléssel”, ti. az Übermensch nem egyéb, mint a feltétel nélküli kötelességtudat grandiózus tiszteletének megtestesülése. Vesd össze József Attilánál: „légy fegyelmezett”, „ne légy szeles”.

 

Rövidebben nem tudom Nietzschét összefoglalni, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy kimondjuk: a „filozófiai zseninek” nyilvános Babarczy-fingja sincs Nietzschéről; s nem túlzó ez a megfogalmazás, ti. hosszan hadoválni (esszében, könyvben, szakdolgozatban…) értés nélkül is lehet. Sőt pénzt is adnak rá meg magas kitüntetést, az ávósok által is megörökített Nagyvalag-rendet. Mert – ahogyan Weöres Sándor fogalmazza – „a [bicikliző és nem bicikliző] majmoké a világ, a fényképező és lefényképezett majmoké: „hátulról fényképeztek, és látszik, hogy mekkora fenekem volt”. Aztán, hogy mi köze mindennek Babarczy Eszterhez (már ti. az ávósok által lefotózott mutatis mutandis seggen-fenéken kívül)?

Erről írok legközelebb…

 

Még annyit frau Heller „védelmében”, hogy nem ő az egyetlen korlátolt „értelmiségi” a Morál szemétdombján kukorékolva-kotkodácsolva. Németh Andor például egyenesen Horger Antalnak ad igazat József Attilával szemben híres orákulum-könyvében: „Ha a ťtényálladékhozŤ ragaszkodunk, Horger Antalnak igaza van. Aki hivalkodva azt állítja, hogy ťtiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölökŤ, az valóban nem alkalmas arra, hogy az ifjúság nevelője legyen. (…) Képmutató szemforgatás azt állítani, hogy kijelentései ťnem szó szerint értendőkŤ, mert a fiatal költő igenis azt akarta, hogy szó szerint értessenek”.

Az „ifjúság nevelője” – az ember bele kifordul!

Egyébként a „fiatal költő” nem „akart” semmit. A „fiatal költő” részint nietzschei nívón filozofált, részint költészetet alkotott, merthogy „sürgős szükségét” érezte a versírásnak. Kérem, az olvasó nem azért hányja el magát a horgerista Németh Andortól, merthogy okádni akarna, például a „képmutató szemforgatás” jelzős szerkezet miatt, messze nem erről van szó, egyáltalán akarok hányni Németh Andortól. Hanem viszont hányok, mert muszáj. Hányok attól, amit ír. Sürgős szükségem van rá. Jó, nem túl guszta a metafora, de talán érzékletes, megvilágítja a Nagy Moralisták idióta hipokrízisét.

Alföldy Jenő szerint József Attila totálisan elhibázta az egyik par excellence nietzschei sorát: „Jóról és rosszról nem gondolkozom”. Alföldy szerint „Helytelen viszont azt állítani, hogy a költő nem moralista, és művét nem erkölcsi szempontból kell megítélni. A költő mindig moralista, akkor is, ha morált tagad…”.

Vagyis a (neves) irodalmár szerint az irodalmi alkotást „erkölcsi szempontból kell megítélni”. Hát nehogy már ne hányjunk tőle, gyerekek! És már csak azért is, mert Alföldy cáfolja sajátmagát. Ti., ha a költő „morált tagad”, és elfogadjuk a költő „tagadását”, akkor éppen nem erkölcsi, hanem művészi szempontból ítéljük meg (fogadjuk el), vagyis: a költő nem moralista. Hanem költő.

Tehát. Ha ekkora entellektüel-macsók sem értik, sejtésük sincs arról, mi lehet a jón és rosszon túl, mi lehet az értelemnél tovább, akkor miért épp egy frau Kotkodács értené Nietzschét? Mert maga Habermas bíró írta róla, hogy nem lopott? Ugyan már! Vegyük egy kicsit komolyabban magunkat, mert a végén valóban az lesz, hogy nem akarjuk újraélni még a saját életünket sem!