Cunci-unitarizmus

 

 

Heller Ágnes filozófus. Almási professzor szerint az egyetlen modernista filozófus. A másik egyetlen modernista originalitás pedig (szintén Almási professzor szerint) Babarczy Eszter. Így aztán Heller Ágnesnek, a szó „misztikus értelmében”, ott is van hazája, ahol a szó nem misztikus értelmében nincsen hazája. Heller a szó „misztikus értelmében” Ábrahámtól származik, a szó nem misztikus értelmében pedig Árpádtól nem származik. Nem én találom ki, maga Heller filozófus írja. Erre kapta a Széchenyi-díjat, a Faragó-díjat, a Csintalan-díjat, míg most, József Attila közelgő születésnapja alkalmából, az Indexfórum-díjat adományozzuk néki.  

Merthogy ezt is nagyon megérdemli már!

Ugyanis József Attila bölcseletileg a modern Hegelből, Bergsonból, Crocéból indul ki, illetve, lévén, hogy zseni volt, bátran fogalmazhatjuk így: József Attila József Attilából indul ki, amikor az Eszmélet 4-es szakaszát alkotja, s amelyből (tárgyunkra vonatkozóan) az következik, hogy a „nincs”, a „van” és a „lesz” dialektikájához semmi köze a misztikusságnak, a „misztikus értelemnek”.

Bergson „intellektuális megérzésről” beszél, mint a megismerés lényegi mozzanatáról, a „duaré” tekintetében irracionalitásról, irracionális intuícióról (mint az abszolútum létezési módjáról), ám amihez a posztmodern sejtelmességnek egyáltalán nincs köze. A bergsoni „conscience” József Attilánál eszméletet jelent, s amihez a rejtélyességnek, a titokzatosságnak szintén nincs köze.

József Attila a hegeli, crocei modernista „szamárvezetővel” szükségképpen jut el az „ihleti szellemiségig”, mint a „dolgot” megelőző „lényeg” megismeréséig (egyébként igen valószínű: „szamárvezetők” nélkül is eljutott volna idáig), József Attila szerint az ihleti alkotás lehet varázslat, mágia, bűbáj, akár boszorkányság is, ám mindehhez a misztikusságnak, az érthetetlenségnek egyáltalán nincs köze.

Az „összekent képek” nem misztikusak, hanem épp ellenkezőleg, láthatóak, míg a homállyá váló álom a vaskemény racionalitásnak van alárendelve, s ami vagy jó, vagy nem, vagy igaz, vagy hamis reláció, egy biztos: azért hamisítatlanul modern, mert benne az irracionalitás is racionálisan beágyazott.

 

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.

 

József Attila tényekről beszél. Alapszínekről. Azok keverékeiről.

És hogy nappal a hold kél mibennünk? Nincs ebben semmi misztikus. Esetleg annak, aki szerint a nappal nappal van, elvtársak, éjszaka pedig éjszaka van, elvtársak, ne keverjük a dolgokat, elvtársak, s hogy mikor van nappal, mikor éjszaka, azt majd megmondja a Párt, elvtársak, és a Párt, etásak, Sztálin elvtárssal azonos, s hogy ezt honnan tudjuk? Onnan tudjuk, etásak, hogy ezt maga Rákosi elvtárs mondotta, etásak! Vagyis, aki nem Hegelből indul ki, esetleg csak mint tüsténkedő, legyeskedő filozofka pampucolja Hegelt (voltak „Füst Milán-görlök” is az egyetemen, voltak Lukács-görlök is), hanem viszont lényegileg Sztálinon eszmélkedik, annak a lelkében minden bonyolultabb(nak látszó) dolog szükségképpen válik etásian egyszerűvé. Mert – sajátos módon – nemcsak a vulgármarxista (sztálinista), hanem később az „istátlan” (a „marxizmussal szakított”) kvázi filozófus számára is minden gömbölyű, immáron liberálisan gömbölyű, ti. a misztikusságra (a „misztikus értelemre”) való hivatkozás is gyatra leegyszerűsítés. Miként a sztálinizmus. Ugyanaz a vulgárszaros gatya (purcikás nejlonbugyi), csak épp a fonákján.

 

És hogy mennyiben van köze mindennek Babarczy Eszterhez? A párhuzamosság jegyében van hozzá köze, Babarczy ugyanis szintén filozófus (s még egy csomó minden), ezért ő így fogalmaz egyik nyilvános vallomásában: „mérsékelten individualista és szélsőségesen asszimilacionista vagyok (az individualista európai civilizáció magyar változatához asszimilálódtam). Eme civilizáció legfontosabb örökségének a ťmerjünk gondolkodniŤ (kanti) parancsát tekintem… Amúgy az unitárius vallással rokonszenvezem”.

 

Azért ez se rossz, lássuk be! Okos filozófus! Cukrot neki! Az Almási-díjat már megkapta, az Esterházy-díjat is megkapta, míg a Megrökönyítő-díjat magamagának adományozta, a Vona-medált saját kezével tűzte „hetykén előre néző bimbóira”, vagyis nagyon megérdemelné már az alul csikizős Csintalan-díjat is! Legyen ő is elismerten filozófiai zseni (főként „a férfiak vonatkozásában”), hisz’ teljesen nyilvánvaló, Babarczy a gondolkodás kanti bátorságát méltán vindikálja magának (a szó nem misztikus értelmében: családilag), miközben (két mondattal alább) bátor racionalitással jelenti ki: vallásos. Illetve szeretne az lenni: rokonszenvezik egy vallással.

 

Sokan állítják, végső soron a filozófia is hit kérdése, a filozofálás nem egyéb, mint valamely világnézet logikai variálgatása, ugyanis nem lehet bizonyítani, sem azt, hogy a világ anyagiságában, sem azt, hogy a világ szellemiségében egységes. Csak hinni lehet, vagy az egyikben, vagy a másikban.

Szerintem viszont annak eldöntése, hogy materialista vagyok-e vagy spiritualista („idealista”), nem szükségképpen hit kérdése. Mert az igaz, hogy sem empirikusan, sem spekulatív módon nem tudjuk kimutatnia az anyag elsődlegességét, ám amíg az az állítás, mely szerint a „tudat is anyag”, teljesen logikus, addig ennek „birtok-pandanja” (az anyag is tudat) gyakorlatilag nem létezik. Nincs végső mozgató, csak a végtelen lehet véges. Eszerint ami nem végtelen, az nem véges, és ami azt jelenti (számomra), hogy nem hit kérdése az anyag elsődlegessége.

De legyen! Legyen a gondolkodás legvégső mozzanata a hit! Már csak azért is, mert ezen az alapon lehetséges, hogy briliáns logikával bíró gondolkodók, filozófusok, természettudósok is hihetnek valaminő isten (transzcendens mozgató) létében. Viszont elemi szintű, köznapi ismeret alapján is belátható, hogy az ún. „tiszta hit”, illetve a vallásosság két merőben különböző dolog, esetenként olyannyira, hogy éppen a vallásosság az, amely kizárja a „tiszta hit” érvényesülését. Minden eretnekség ebből a gyakorlati ellentétből fakad. Például Lukácsék eretneksége is. Hellerék antisztálinista lázadása a „tiszta marxizmus”, illetve a már nem marxista eretnekségük a „tiszta, emberarcú szocializmus”, a kifejezetten antimarxista eretnekségük pedig részint a vulgár-liberalizmus (Vajda), részint a cionista miszticizmus (Heller) felé irányul. Maga Heller ezt így fogalmazza meg (az én kiemeléseimmel): „A [budapesti] iskola közös alapelvei közé tartozott, hogy valamiféle szocializmusban hiszünk. Ha ezt nyíltan feladjuk, feloszlatjuk az iskolát. A fordulat egy évvel az emigrációnk előtt következett be. Misu [Vajda Mihály] írt egy ťlevélfélét barátaimnakŤ, melynek egy változatát közölte is a Miért nem vagyok marxista? című kötetében, ezzel kezdődik. Az írás lényege abban foglalható össze, hogy a kapitalizmust nem lehet meghaladni. […] Márkusék lakásán, az Izabella utcában Vajda Misu bejelentette: Marx érvénytelen, és a kapitalizmus meghaladhatatlan. Azaz: nincs Isten. Ezért Gyuri [Márkus György] és Feri [Fehér Ferenc] pofon vágta. Én azt mondtam magamban, nem kell valakit pofon vágni azért, mert kimondta, hogy nincs Isten, hátha mi sem hiszünk benne olyan nagyon, s akkor sem, ha igen – noha az ilyesmit mégsem illik kimondani. Ez volt a Budapesti Iskola vége.”

 

Hellerék hite olyannyira ostobácska (esetenként a fizikai agresszivitásig menően bornírt), hogy már-már vallásosságnak minősül, ám van egy lényeges momentum, amely megkülönbözteti Hellerék, Vajdáék szánalmas kapálódzását Babarczy Eszter megejtő bárgyúságától, jelesül az, hogy Hellerék autonóm módon igyekeznek hinni. Részint ragaszkodnak eredeti hitükhöz, részint új hit után kapirgálnak, s ami (gyakorlatilag) összeegyeztethető a gondolkodással (elvileg nem). Hellerék igyekeznek kifelé farolni egy (állam)vallásból. A „tiszta hit felé”. És ez még akkor is így van, ha Heller nem érti, miről beszél, ő ugyanis az idézett szövegben nem a hitet, hanem valójában Lukács jobbágyainak „iskolávᔠintézményesült akol-vallását azonosítja a Szocialista Istennel. Megengedem: nem így gondolja (ha gondol egyáltalán valamire), de lényegileg ezt teszi. Akolszuverenitás. Míg viszont Babarczy egyáltalán nem szuverén, ti. ő egy régóta létező, s ami a lényeg: mások által megalkotott tételes vallásban keresgélné a hitét. Nagyon nem ugyanaz! Heller vallástalanodik („mikor a marxizmussal szakítottam, akkor eldöntöttem, hogy semmiféle izmus nem kell az életembe”), s ami a gondolkodás alapföltétele, ezzel szemben Babarczy vallásosodik („az unitárius vallással rokonszenvezem”), s ami ellehetetleníti a gondolkodást, legyen bármily nyitott, liberális, befogadó az unitárius vallás.

Tehát a hit gyakorlatilag nem zárja ki a gondolkodást, Einstein jót gondol, csak rosszul fogalmaz (bár angolul nem olvastam): „Én egy mélységesen vallásos hitetlen vagyok; ez egy új vallásféle”.

Nagyjából erről van szó, leszámítva persze, hogy ez nem új és nem „vallásféle”. Nem hitvallás. Hanem Einstein hitérzetének manifesztálása. Két különböző dolog.

„És nyolc nap múlva ismét benn voltak az ő tanítványai, Tamás is ővelük. Noha az ajtó zárva volt, bement Jézus és megállt a középen, és mondta: Békesség néktek! Azután mondta Tamásnak: Hozd ide a te ujjadat, és nézd meg az én kezeimet, és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő. Felelt Tamás, és mondta néki. Én Uram és én Istenem! Mondta néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, akik nem látnak és hisznek.” (János 20:24–29)

Míg Einstein szerint azok az igazán „boldogok”, akik abban sem hisznek, amit látnak. Ismétlem: Einstein hite nem „új vallásféle”, hanem a – maga nemében szintén tökéletes – jézusi logika pandanja. A jézusi konzekvenciából keletkezett egy világvallás, az einsteini pszichés minőségből, hitérzetből született a Relativitáselmélet.

 

A választóvonal pedig a „tiszta hit”, hitérzet, illetve a vallásos jobbágytudat, az önkorlátozott szuverenitás, a szellemi akolba bújás vágya, vagyis a helleri infantilizmus (Hernann-nal szólva: „idiotizmus”) között húzódik, és pontosan ilyen értelemben nincs (számomra!) ateista, materialista hit, és pontosan ilyen értelemben létezik (sokak számára) „ateista”, „materialista” (vs. „antibolsevista” stb.) vallás. Mely egyébként organikus vallás (leszámítva a karrieristákat persze), míg Babarczy valláskeresése kínjában fogant törekvés, egy szokvány-lelkecske obligát nyűge: nem értek semmit, így nem hiszek igazán semmiben, de mert jó volna hinni valamiben, keresek egy „rokonszenves” vallást, illetve keresek mellé számos politikai papot (Gyurcsányt, Orbánt, Vona Gábort), „amúgy az unitárius vallással rokonszenvezem”.

Egyrészt: nem rokonszenvezel te az unitárius vallással (sem emígy, sem „amúgy”), másrészt: a gondolkodással még annál is kevésbé rokonszenvezel. Miért? Mert a puszta tagadás is primitív vallásosság, horribile dictu még a szentháromság tagadása is az, illetve mert a közhelyes „nyitottság”, „befogadás”, „megengedőség”, „univerzalitás” dogmatikus (vallásos) tételezése eo ipso zárja ki a gondolkodást. Ha viszont nem így van, ha az unitárius vallás parttalan (pl. antiunitárius ember is lehet unitárius), akkor az egésznek semmi értelme. Magyarán, fölvetődik a kérdés: miért kéne „nyitott gondolatrendszerű” vallással rokonszenveznem ahhoz, hogy gondolkodhassak?

Nem kell. Az „unitárius vallással való rokonszenvezés”, illetve annak „megvallása”, nem több, mint unalmas, parvenü-harisnyába kékült kisnői seggriszálás. Itt momentán a harisnya nem látszik.

 

Ha máshonnan nem, József Attilától tudható, a görögkeleti vallásban sem találunk nyugalmat. Csak papot. Ha pedig így van (márpedig így van!), akkor az unitárius vallásban is csak papot találsz, azzal a – lényegtelen! – különbséggel, hogy az unitárius vallásban – állítólag – magad is lehetsz a magad papja. Miért mondom, hogy lényegtelen a különbség? Mert azt is József Attilától tudjuk, hogy a szuverén gondolkodó nem papja senkinek. Magának sem!

És nem is istene. A szuverén gondolkodónak persze van istene, van hite – a hitetlenség az istene, a hitetlenségben hisz, mármost a hívő  hitetlenség nem egyéb, mint a totális kételkedés. Einsteinnél is (noha ő „vallásos hitetlenségről” beszél, helytelenül), Marxnál is (de omnibus dubitandum est) és nyilván József Attilánál is:

 

Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.

 

Ugyanez az Eszméletben: „Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja”, a Szabad ötletek jegyzékében: „nem hiszek én semmiben”, továbbá: „mért nincs bűnöm, ha van”.

 

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

 

Miért a bánat? Azért, mert „meglett embernek”, szuverén gondolkodónak lenni nem föltétlenül öröm, sőt általában nem az. Még annak sem, aki viszonylag könnyen viseli az „ötkilós” (szem-maró füstön konzerválódott) „meglettséget”. A gondolkodás kényszer, sőt nyugodtan mondhatjuk: kényszeresség. Vagyis az igazi gondolkodás nem „folyékony” nőnek, hanem önpusztító férfinak való tevékenység. Mert, ami nem kényszeres, nem ártó, romboló, pusztító, vércseppes pihetollat tépdeső (vö. J. A.: Sas), az bizony nem szuverén gondolkodás, az csak afféle szabad-vallásoskodó cunci-unitarizmus. Amit simán abba lehet hagyni, ha például elálmosodott a gyermek. Vagy ha például elérkezett a nőileg vágyott „szebb jövő” (a liberális kvóta-feministák maximális dicsőségére).