Lingaparabulák

 

 

Milyen a női megvetés paralel?

Férfias a női megvetés.

Heller Ágnes szerint „Jól hangzott, amikor Gyurcsány azt mondta, hogy Orbánt megvetjük. Ugyanis csak a diktátorok gyűlölik az ellenfelet, a demokraták vagy tisztelik, vagy megvetik”.

Babarczy Eszter szerint Lator László „nem analizálja, hanem használja az irodalmi anyagot, akár ír, akár olvas […] és alighanem azzal az enyhe megvetéssel tekint az irodalomelméletre, mint minden gyakorlati ember az elméletalkotókra” (A ház, a kert, az utca, 31. oldal).

 

Péniszorientált filozófus-dámák jellemző mondatai.

Döntő szempont: mindkét filozófusnő a Férfi (valamely Nagy Hím) „megvetésére” hivatkozik.

Idézőjelbe tettem a „megvetés” szót, ti. az teljesen nyilvánvaló, Lator nem veti meg az irodalomelméletet (szerintem még a gyönge elméletalkotókat sem, Lator nem tűnik fennhéjázó embernek), ugyanakkor könnyen elképzelhető, hogy Heller is félreért valamit Gyurcsány szövegében, ezt nem tudom biztosan, nem olvastam eredetiben Gyurcsányt – nem is fogom, nekem épp elég, ha idézőjelbe teszem a „megvetés” szót.

 

Babarczy és Heller nem képesek szuverén megvetésre, ahhoz ugyanis nem „alsóbbrendű nőnek”, hanem szellemileg felsőbbrendű, neutrális lényeknek kéne tudniuk, érezniük magukat, nota bene nemcsak a nyilvánvaló hülyékkel szemben, hiszen a hülyékkel szemben okosnak mutatkozni puszta önáltatás. Nem vagyok egy frajdzsiga, mégis ki merem jelenteni: Heller is, Babarczy is gyűlöli a nemét (Babarczy a származásával együtt), sőt mindent, mindenkit gyűlölnek ami vagy aki női-intellektuális „alsóbbrendűségükre”, hitványságtudatukra emlékezteti őket. Miközben tudják (ennyit azért ők is tudnak), a gyűlölet a kicsinység, a silányság egyik megnyilvánulási formája. Ezért ágálnak a gyűlölet ellen, csakhogy megvetésre nem képesek (alternatíve), ti. a megvetés stiláris alapeleme a szarkazmus, az irónia, ám Hellerék folyvást keserűen tapasztalják: igyekvésükből, lehengerlő szellemi fölény híján, nem irónia, hanem csak verejtékszagú hepciáskodás nyiszled elő mindegyre. A hiányzó fölényt pótolnák fölényeskedéssel. Ezt Almási Miklós elvileg jól látja, csak épp a konkrét helyzetet ítéli meg rosszul. Almási szerint Babarczy „nem ironikus”, noha „ekkora tudással megengedhetne magának egy csipetnyi iróniát”.

Tessék elhinni: megengedne ő magának szívesen, megengedne kétcsipetnyit is, ám az a helyzet, hogy csupán másnak „engedheti” meg; és akkor itt el is érkeztünk a döntő kérdéshez: kinek engedheti meg az alkotó nő az alkotó iróniát? Már úgy értem, a saját szövegében és ivarilag. Kinek? Nőnek vagy férfinak? Ez a nagy kérdés!

 

Talán, mert nem vagyok megfelelően tájékozott, én feministát (értsd: péniszkedő nőt) női szellem magasabbrendűségére, lehengerlő nagyságára, fölényes szellemességére hivatkozni még nem hallottam (nem olvastam). Oravecz Éva Csilla így fogalmaz a Magyar Narancsban: „A feministák azért támadják a férfiakat, mert önmagukkal nincsenek megbékélve. Férfias energiákat használva próbálnak boldogulni munkájukban és magánéletükben (nem értem, miért nem maszkulinistáknak nevezzük őket), majd csodálkoznak azon, hogy ha ők tényleg annyira klasszak, mint ahogy abban a többi nőpajtással múlt pénteken már ezredszerre is megegyeztek, miért nem érzik jobban magukat a bőrükben. Ezek a nők a párkapcsolatukban is a kezdeményező és irányító szerepet akarják játszani, ahogy a szexben is az aktív, férfias, kemény szexualitás hívei. Mondhatni, üldözési mániájuk van.
Úgy akarnak élni, mint egy férfi, azokat a dolgokat akarják csinálni, amit egy férfi, annyiért, amennyiért egy férfi – amikor azonban a férfiak férfiként kezdenek velük bánni, sírva szaladnak vissza barátnőik szoknyája mellé, és hüppögve összeesküvés-elméleteket gyártanak, mert kiderül, még sincs akkora farkuk, mint egy pasinak […] nem véletlen, hogy a feminista nőnek a csikló a kedvenc testrésze. A klitorisz annak a szervnek a női megfelelője, amit a feminista annyira irigyel a férfitól”.

 

Telitalálat. És pontosan ez magyarázza, hogy a (szó mindkét értelmében véve) peckeskedő Heller Ágnes („a férfiak vonatkozásában”), Babarczy Eszter (a „hetyke mellbimbójával”) nem egy Ancsel Éva, nem egy Simone de Beauvoir tudására, okosságára, szellemességére, hanem valamely Férfi, jobbára hatalmi-politikai Hím (Gyurcsány), olykor irodalmi Nagytekintély (Lator) állítólagos „megvetésére” hivatkozik.

Heller momentán Gyurcsány macsó-zacskójába csimpaszkodik, így emelkedik „férfimagasságba”, a Férfi által képzeli magát hímtényezőnek a szintén hím Orbánnal szemben! Mint tudjuk, annakidején Lukács professzor herebőrén kapaszkodott meg (a maszkulin Kapitalizmusra vicsorogván), tulajdonképpen mindegy, a lényeg, hogy a kapaszkodás „a férfiak vonatkozásában” történjék, s ami – paradox módon – két dolgot jelent: (1) a Férfira hivatkozva, illetve (2) a Férfi ellenében.

 

Visszatérve Oravecz szellemes orgazmus-paradigmájához: a Gyurcsányon himbálódzó Heller Ágnes (mint nyiszorgó rozsdás intim-hím-pirszing) akár még érezhet is magában valami pszeudo megvetésfélét, csakhogy ez végső soron semmi. Még annyi sem, mint a feministák agresszív „orgazmusa”, amelyről az idézett pszichológus beszél. Miért? Mert a „maszkulinisták”, miként Oravecz írja, „férfias energiákat használva próbálnak boldogulni”, míg Hellerék nem „férfias” női, hanem nőies férfienergiákat igyekeznek mozgósítani szövegeikben. Ha pedig férfiaskodásuk, péniszkedésük során szükségképpen vallanak kudarcot, akkor jön a sajátosan helleri, babarczyánus lelki-öntranszfúzió, nevezzük hímátömlesztésnek, vagyishogy Hellerék a Férfit nem médiumként, nem tárgyként, hanem vele mintegy rekvizit-alanyként azonosulva igyekeznek magukban „csiklói” megvetésérzetet csiholni. Például Heller: „Mills gúnnyal és megvetéssel kezeli mindazokat…” – ezt már 1963-ban így írja, tehát a „filozófuszseni” félévszázaddal ezelőtt is a Férfi révén próbálta „gúnnyal, megvetéssel kezelni azokat”, akiknek – és ő ezt tökéletesen érzi – maximum dekorációjuk lehet intellektuális-férfi-vonatkozásokban; dekoráció, ahogy Verebes István mondja: alapvetően női „exteriőrje” révén (Heller 1963-ban persze, 34 évesen).

 

babarczyeszter válasz | 2009.03.20 22:36:02 (13388)

Gyakorlatilag az én publijaimból ollóztad össze a gondolataidat. Lehet, hogy mégis én vagyok a férfi, és te a nő?

Előzmény: (13387) 

 

A férfi-nő megpróbál ennen vézna kis farkincájába, hímnős gilisztácskájába kapaszkodni, ám még ez sem sikerülhet néki férfireláció nélkül. Heller persze rutinosabb (ő lukácsi lingába is kapaszkodott már), ám ami a lényeget illeti, nem több Babarczynál.

Ha igaza van Csintalannak, ha Heller valóban „filozófiai zseni”, akkor értelemszerűen Gyurcsánynak kéne hivatkoznia a habermasi ordókkal elhalmozott „nemzetközi szaktekintély” valamely roppant gondolatára, ám ezzel szemben mi történik? A „zseni” olvad el intellektuálisan Gyurcsánytól, aki viszont – lássuk be – nem több mint szimpla politikai kukori. Olykor belsőszoba-táncos hímbajadér. Vagyis Zseni néni számára egy tucatblogger a szellemi, filozófiai, esztétikai hivatkozási alap, a Goethe-díjas „szaktekintély” szemében egy levitézlett politikai potyadék szövege képez intellektuális archimédeszi pontot: „Jól hangzott, amikor Gyurcsány azt mondta, hogy Orbánt megvetjük”.

Lehet, hogy ez jól hangzott, ám amit már a „filozófiai zseni” tesz hozzá, igencsak lerontja az összhatást: „a diktátorok gyűlölik az ellenfelet, a demokraták vagy tisztelik, vagy megvetik”.

Ez nulla. Mint korábban utaltam rá, a gyűlöletnek és a diktátorságnak nincs közük egymáshoz, ráadásul ki kell ábrándítanom Heller Ágnest: bármennyire is úgy érzi most (egy méretes politikai lingán lengedezve), hogy ő megvet bennünket (nem demokratákat), attól mi még nem gyűlöljük őt. Tudniillik nemcsak tisztelet, megvetés és gyűlölet létezik (mint emberi alapérzés), hanem viszont utálat is létezik.

Mi a különbség a két fogalom között?

Vegyük az én példámat! Gyerekkoromban meglehetősen utáltam a karalábéfőzeléket, merthogy utálatosnak tűnt számomra, általában öreg, fás volt benne a zöldség, az ízét sem szerettem, ám gyűlölni nem gyűlöltem a karalábéfőzeléket. Hanem utáltam. Nyilván az utálatnak is vannak fokozatai, az enyhe viszolygástól egészen a bélbuggyantó undorig, míg viszont a gyűlölet lényegileg más, nem fiziológiai, hanem pszichikai meghatározottságú érzés. Most már bevallhatom: annakidején nemigen ettük meg a karalábéfőzeléket a napköziben, hanem szétöntöttük a padokon; hajótöröttesdit játszottunk vele; a főzelék híg része volt a tengerár, a tomboló özönvíz, a karalábédarabkák pedig a hánykódó hajók. Sokszor egészen a „fellegekig” (értsd: a plafonig) dobáltuk bőszülten tajtékozva az ebédet, Petőfit szavaltunk hozzá eredetiben, és persze mindig osztályfőnöki lett a nóta vége: „hozd ki az ellenőrződet, fiam!”. Városszerte én voltam az egyetlen olyan rosszgyerek, aki még a napköziben is intőt kapott magatartásból (a haverjaimnak általában megkegyelmeztek, mert ők démonizálva voltak – általam – a karalábéfőzelék szétkenésére). Szóval a lényeg: nem gyűlöljük az öreg, fás karalábé-filozófusokat, ám mivel genuin utáljuk peckesen „megvető” sületlenségeiket, nem fogyasztjuk el őket, hanem csak játszadozunk, rosszalkodunk velük valamely internetes napközi-fórumon.

 

Például így: idézek egy Heller-szöveget, melyben a szerző nem csupán Lukács György üdvöskéjeként tündököl (minden nőnek megvan a maga Lukács, a maga Almási professzora), hanem (Babarczyval paralel) ennen klitorépájaként is igyekszik kiteljesíteni maszkulin önmagát: „Egy ideje feltűnt, hogy [Hermann] Pista alkalmazkodni akar a rezsimhez. Nem futotta ki a formáját. Filozófusnak nem lett igazán jó, márpedig ő eltökélten az akart lenni. Ha nem tartotta volna magát filozófusnak, nem lett volna probléma. Mivel annak tartotta magát, mindig zavarban éreztem magam vele szemben. Filozófiáról Leszekkel tudtam nagyszerűen beszélgetni. Hermann észrevette, hogy Lukács engem többre becsül, mint őt, s ezt nem tudta megbocsátani: ingerült lett. Valahányszor írtam valamit, azt mondta, idiotizmus, amit írok, lehülyézte”.

Itt megszakítom az idézetet, amely egyébként önmagáért beszél, szinte alig kíván kommentárt, de azért talán nem árt néhány kedveskedő megjegyzés részemről. Lényegileg ez áll a szövegben: Heller Ágnes, mint az obligát Nagyprofesszorok körül illegő-billegő obligát filozofka, obligátmód engedte meg annakidején, hogy Lukács professzor obligátmód csorgassa az ő obligát öregnyálát a filozofka obligát dekoltázsára (vö. az Almási-Babarczy-Verebes értelmezési relációval), s mely nyálcsorgatás fejében Lukács „többre becsülte” Hellert, mint Hermann Istvánt. És ami semmivel sem jelent többet, minthogy Lukács nem volt homoszexuális. Azért beszélek itt obligát jelenségről, merthogy ez pontosan így szokott történni (vö. Déry: Kedves bópeer). Probléma akkor adódik, ha még vénasszony korában is elhiszi a nő, hogy ő intellektuálisan volt nagyra becsülve ott, ahol csak a nagyprofesszori kisnyál csorrant el szánalmasan. Tucatnő az ilyen nő szerintem, sőt még átlagnőnek is kevés. Ráadásul Babarczyról sem tudok több jót mondani (bármennyire szeretnék), hiszen Babarczy is elhiszi Almásinak, hogy bölcsgurusan originális, unikális jelenség. Kérem, az efféle minősítés a kékharisnyának nem a filozófiai, hanem a fiziológiai tartalmára, mondjuk ki a szót: a nő virtuális (vs. tényleges) pinájára vonatkozik valójában. Verebes tulajdonképpen ugyanazt mondja, amit Lukács és Almási (+Esterházy), csak hát a Verebes már van akkora bunkó Buxy, hogy telibe fogalmaz („betűhíven” idézem a tévéből): „Eszter, a maga közírói tevékenységét figyelve, olvasva – lévén, hogyha egy értelmiségi társaságban vagyok és azt mondja… mondjatok egy nagyon okos nőt, akkor ma, manapság az ön nevét szokták mondani... mert… exteriőrje folytán egy csinos nő… és még ráadásul…”.

 

Pontosan erről van szó. Ha megdicsérünk egy obligát nőt (az ő kvázi okosságáért), tegyük ezt akár lukácsilag, akár almásilag, akár verebesileg, mindig a nő „exteriőrje” határozza meg intellektusának megítélését. A többi „ráadás”, és persze az is csak az egyéb szokványbulák okosságához képest; Verebes megfogalmazásában: a nő alapvetően szép „és még ráadásul” okos is. Na most, a szokványbula így fogalmaz híres könyvében: „Valahányszor írtam valamit, azt mondta, idiotizmus, amit írok, lehülyézte”.

 

Fogalmazzunk „ontopik”: lehülye-picsázta. Vagyis ami Hermann-nál „idiotizmus”, az Babarczy „jó ismerőseinél” „megrökönyítő”. Paralel. Ezért beszélek parabulákról.

Egyébként Heller maga jelenti ki a Bicikliző majomban: „Minden rossz volt, amit ’56 előtt írtam”. „Rossz”. És ezt Hermann így fogalmazza: „idiotizmus”. Továbbá: „Mire kiadhattam volna az íróasztalnak szánt írásaimat, jó részük elavult”. „Elavult”. Hermann-nál: „hülyeség”. És mely írások nem avultak el? A „rossz írások”, amelyeket kiadhatott? Értem, de akkor mire véljük ezt a Heller-mondatot: „Írtam egy-két füzetet: az előítéletekről, a szerepről, ezek is megjelentek [...]. Gyengécske írások”?

Mi a különbség (már, ami a dolog lényegét illeti) a „hülyeség” és a „gyengécske írások” között?

Hellernek nincs érvényes szövege. Hogy akkor milyen alapon tüntették ki Széchenyi-díjjal, Goethe-díjjal meg egy rakás minden-díjjal? Megmondom. Azon az alapon, amely alapon Almási professzor „unikális, originális jelenségnek” minősíti Babarczy Esztert, mégpedig egyetlen soványka esszékötet ismeretében. Illetve: „ismeretében”, ugyanis az Almási által „olvasott” könyvben egyetlen normális mondat sem olvasható. Vagy igen? Akkor tessék idézni!

 

Heller: „Hermann észrevette, hogy Lukács engem többre becsül, mint őt, s ezt nem tudta megbocsátani: ingerült lett. Valahányszor írtam valamit, azt mondta, idiotizmus, amit írok, lehülyézte”.

 

Ha én Hermann István volnék, nem hülyéznék női vonatkozásban, inkább azt mondanám az én törekvő asszonkámnak: ha te akkora stiliszta vagy már, kicsi bogaram, hogy még a Lukács is többre becsül nálam, akkor nyilván azt is tudod (csak hát most épp nem jutott eszedbe), hogy mindig a szerzőt hülyézzük le, nem a szöveget. A szövegre azt mondjuk: hülyeség. Ság-ség.

 

Folytatom Heller vallomását: Hermann „Lényegében már a Csernisevszkij-disszertációmról is ezt állította [ti., hogy hülyeség], később meg a helyzet csak rosszabbodott. Ő irodalomesztétikai dolgokat írt, amit nehezen lehet a kritikától elválasztani. Gyuri bácsi is ezt csinálta, ő sem írt filozófiát ebben az időben. Én meg szerettem a filozófiát, talán abba voltam igazán szerelmes, nekem fontos volt, hogy valaki azt művelje” (Bicikliző majom).

 

Tehát Hellernek az volt a fontos, hogy Hermann is „filozófiát műveljen”, mert Heller a „filozófiába volt szerelemes”, nem a Hermann-ba, „talán”, ezért Heller „Csernisevszkij-disszertációja” sem hülyeség. Vagyis miért nem hülyeség? Mert: (1) Heller a filozófiába szerelmes „igazán”, (2) Hermann viszont „esztétikát írt”, (3) „Gyuri bácsi is ezt csinálta”, illetve (4) „Gyuri bácsi” azt mondta Hellernek, hogy „többre becsüli” őt, mint a Hermann-t.

 

Hát akkor már nem sokkal tisztább ez a szöveg?

 

babarczyeszter válasz | 2009.03.20 22:36:02 (13388)

Gyakorlatilag az én publijaimból ollóztad össze a gondolataidat. Lehet, hogy mégis én vagyok a férfi, és te a nő?

Előzmény: (13387) 

 

Tisztább szerintem. De lényegileg ugyanaz!

 

Múlt héten indítványoztam: zsírozzunk!

Ha még a Gyuri bácsi is többre becsülte Hellert, mint Hermannt, akkor Almási, Vajda, Faragó, P. Szűcs, Ungvári, Csintalan Sanyi bácsi és Gyurcsány Feri bácsi csak tud idézni egy kb. közepesen (vagyis nem teljesen) idióta Heller-mondatot (esetleg Sziklai, Lendvai vagy bárki, nekem teljesen mindegy), s én rakok rá tíz kifejezetten jó, szellemes Hermann-mondatot. Függetlenül attól, hogy ki a férfi itten és ki a nő.

 

Ezzel a szöveggel viszont már ne jöjjön senki, mert ezek a mondatok nem jók: „Ő irodalomesztétikai dolgokat írt, amit nehezen lehet a kritikától elválasztani. Gyuri bácsi is ezt csinálta, ő sem írt filozófiát ebben az időben. Én meg szerettem a filozófiát, talán abba voltam igazán szerelmes, nekem fontos volt, hogy valaki azt művelje”.

 

Heller azért állítja, hogy Lukács és Hermann nem írtak filozófiát („abban az időben”), mert Heller keveri a filozófiát a filozófiai zsargonban történő szimpla süketeléssel (Hermann-nal szólva: idiotizmussal).

És persze Babarczy is keveri. Csak ő nem a Bicikliző majomban, hanem A ház, a kert, az utca című könyvében. Babarczy is a helleri „logika” alapján állítja (például), hogy Lator László „nem analizálja, hanem használja az irodalmi anyagot”. Ez a helleri marhaság fonákja. Mert, ha jó az esztétizáló szöveg, akkor van benne filozófia is. Ha jól „használja” valaki az „irodalmi anyagot”, akkor van a dolgozatában esztétikai elemzés is. És persze filozófia is. Míg Heller és Babarczy szövegeiben semmi nincs. Csak „hülyeség” van. „Idiotizmus” – már, hogy magam is hermannilag fejezzem ki magam.

Durván fejezem ki magam? Durván. Legyek sokkal kedvesebb? Jó, akkor mondom másként, vagyis nem durvulok immár, hanem idézem Beauvoire-t, aki viszont expressis verbis közli: „már nem filozófus vagyok, hanem író”. És akkor itt jön az én Eszem csele, én ugyanis ezt tudatom nővel, férfival, gyakorlatilag mindenkivel: Beauvoire épp attól válik filozófussá, hogy író! Tudniillik a filozófia sem nélkülözheti az ihletet! Ez az én axiómám. És amely tétel bizonyítható – ráadásul simán – például a Minden ember halandó című regény szövegének elemzésével (bármikor kapható vagyok rá!), illetve azzal a közhellyel, amely szerint A tőke nem csak azért művészi alkotás, mert Marx annak szánta (négyszer írta át a szövegrengeteget, hogy minden mondat, minden szó, minden írásjel, pont, vessző tökéletesen a helyén legyen), hanem mert A tőke az is: műalkotás. Míg a filozófiába szerelemes Heller (paralel a kész „filozófus” Babarczy) úgy csapja-vágja a mondatait, mint alcsúti suttyó a felcsúti taknyát.

 

Például. Heller Ágnes szerint Hermann nem filozófiát, hanem „irodalomesztétikai dolgokat írt, amit nehezen lehet a kritikától elválasztani”.

Ha viszont Heller Ágnes legalább a filozófiatörténeti alap-foximaxikon odafigyelt volna annakidején, akkor (talán) tudná: a filozófia lényegi mozzanata a kritika. Sőt: a filozófia maga a kritika. Ez Marxéknál teljesen evidens, filozófiájuk olykor egészen pamfletszerű (József Attila művészetbölcseletéről most ne is beszéljünk), de már a „klasszikus német filozófia” léte (fejlődése) is ezt igazolja. Kant bölcseletét „kritikai filozófiának” nevezik – szerintem rosszul. Kant filozófiája eo ipso kritika, míg Fichte és Schelling filozófiája „kritikai”, mert az ún. „továbbfejlesztés” kritika, ez igaz, viszont „csak” részleges kritika. Tehát Fichte az, aki „csak” „kritikai”; idézőjelben a csak, mert már a „továbbfejlesztés” is egyértelműen jelzi: lényegi kritika nélkül nincs filozófia, csak apologetika van, vagy süketelés. Kvázi kritikai süketelés. Ez utóbbit nevezi Hermann helleri idiotizmusnak.

Igaza van Hermann-nak? Igaza van. Mert például Suki Béla filozófiatörténeti levezetése, mely szerint Kant a prekanti bölcselet radikális kritikája (míg Fichte, Schelling Kant „továbbfejlesztése”), igazolja Almási Miklós Kis Hegel-könyvének egyik alapmondandóját: a hegeli filozófiai rendszer Kant kritikájában gyökerezik. Félreértés ne essék, mindezt nem azért mondom, mert mintha hasra esnék Almási professzor előtt, hasra esek persze, de nem ezért mondom, hanem azért, mert Almásinak ebben történetesen igaza van. Utánanéztem, meggyőződtem róla. Suki Bélánál is így áll a dolog, bármikor bárkinek bebizonyítom!

Tehát szerintem nyugodt lélekkel kimondható: Hegel nemcsak gyökerezik, hanem Hegel a (kanti) kritika kritikája, s így Hegel maga a tökély. A fejetetején álló tökély persze, de mert a kritika kritikájánál nincs tökéletesebb logikai képződmény, nem maradt más hátra, mint Hegel talpra állítása, illetve már erre sincs szükség, mert Marxék szakszerűen elvégezték e fontos műveletet, és ami különösen számomra megnyugtató, ti. így marad időm (Hegel talpra állítása helyett) fölállítani a répámat (сказка репка), s ami azért lényeges, mert, ha sikerül a dolog, még Babarczy Eszter is nagyra értékelheti egyszer a fórumozásomat.

Aki viszont a „kritika” fogalmát – bármilyen vonatkozásban – pejoratív éllel, leminősítésül (halott exférjét wittneri eréllyel hirigelve) használja, az filozófiai antitalentum. Genuin vértehetségtelenség.

 

És én ezért bátorkodtam azt állítani a múltkor, mégpedig „ontopik”, stílszerűen, hogy a paralel szellentő szellemi párhuzamosok a végbelekben találkoznak.