Kedves Munyamunya!

 

Egészen méltatlan zsákutcának látom azt, melybe most álláspontod logikájától hajtva belekényszerítenéd Jézust: hogy ti. ő a maga személyében "az idők végének, a helyreállítás és ítélet korszaka eljövetelének a jele" legyen. Amikor Jézust az idők végének jeleiről kérdezték, említett egy sor tárgyi (azaz nem személyi) jellegű jelet, körülményt, eseményt. Most pedig íme, őt magát is ezek közé kényszerülsz sorolni! Én nem látom ezt valami méltó szerepnek az ő számára.

 

Amit a jelképek kulturális hasznáról neked és Oncogitónak írtam, azt fenntartom, még ha te most e jelzőt sokatmondó idézőjelek közt szerepelteted is. Temetős példám deklaráltan csak egy példa volt a lehetséges sok közül, de ha néprajzkutató lennék, említhettem volna sokkal színesebbeket is. A logika, ami mögöttük van, nem értelmezhető individualista módon, mert nem ilyen környezetben készült. Hagyományosan a temetkezés is a közösség (újabban már csak a család) eseménye, és a közösséget bizony érdekli, hogy a halott miben hitt, milyen temetést kért magának, és sok hasonló részlet. Ebből hosszú távon megmarad egy név, egy pár évszám, illetve a sírkövön valamelyik bevett szimbólum. Igen sivár és érzéketlen kérdés erre azt odavetni: Ugyan kinek üzen ez a kő? Mert bizony üzen az, csak a mai embernek jellemzően csukva marad rá a füle, és vállát rándítja.

 

Amit a út menti kereszt kihelyezésének esetleges képmutató voltáról írsz, az egyrészt nem tekinthető szabálynak, másrészt minden hitvalló cselekedetet is illethetnél ezzel a szemrehányással. Ahogy bizonyára létezik hazug kereszt, úgy van hazug hitvallás, hazug Uram-uramozás, hazug alamizsnaadás, sőt cselekvőjét kárhozatba engedő gyógyítás és csodatevés is. Ez tehát nem fordítható sajátlag a keresztállítás ellen.

 

A templomok berendezése teljesen esetleges (azaz lényegtelen) részlet abból a szempontból, hogy funkciójukat tekintve közösségi házak. Csak a r.k. átváltozástan által behurcolt babonát kell kiküszöbölni, miszerint ott Isten maga lakik az eukharisztia képében, ill. hogy a templom legfontosabb tartozéka az áldozóoltár. Ezt mint a "papi előadások" kulcskellékét én is elítélem, de tagadom, hogy akár a régi templomok esetében is kizárólagos volna. Már a régiek is használták templomukat vitás ügyekben tanácsteremnek, háború idején erősségnek, békében irattárnak, iskolának, harangját híradónak, a környékét pedig temetőnek. A modern templomok pedig (már csak gazdasági érdekből is) gyakorta szolgálnak klubhelyiségül, hangversenyteremként, esküvők helyszíneként, sőt némelyiknek a kulturális, turisztikai hasznosítása tölti ki a legtöbb időt. Karikatúrád a hétszámra kongó templomokról egyrészt nem illet minden templomot, másrészt az építőket nem méltó dolog az időközben megváltozott körülmények, a szekularizáció előre nem látása okán csípőből elítélni. Ők az ünneplő közösségnek építették a templomot, és erre tették a keresztet, illetve a hazai reformátusok a kakast, csillagot.

 

Az otthonosság igenis nagyon fontos az igehirdetéskor. Nem gondolom, hogy az ablakban kókadozó, aláhulló és csodásan feltámasztott Eutikhus esete szolgáltatná a mintát minden idők prédikációi számára. Aki pedig valamféle romantikus, netán üldözöttségi légkört lehelő vágyat érez a szabad ég alatti prédikálásra, az egy év múlva alkalmasint máshogy fogja gondolni, különösen szeles, esős vidékeken. Nem véletlenül találták ki a fedett helyeket közösségi célokra.

 

Nyilván a Zsidó levélben bármelyik kereszt-említést kellőképpen megtoldva találhatsz tőle bizonyos távolságban feltámadás-említést is - csakhogy ugyanilyen erővel az üres kereszt mint szimbólum is tartalmaz utalást arra, hogy az Úr már elvégezte az áldozatot, és immár nem szenved. Az általam idézett említés (Zsid 2,14-18) azonban e szempontból zárt, új gondolat, és explicite kimondja: Jézus a halál által semmisítette meg az ördögöt, és hogy szenvedvén irgalmasságra vált képessé.

 

"Az örömhír pedig nem csak az, h Jézus meghalt, nem egy halott Emberfiát mutatott be az apostol a hallgatóinak, hanem a feltámadott Isten Fiát." - No, ide jutottunk attól az apostoli szótól (1Kor 2,2), hogy "nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus
Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről." Természetesen a hitigazságoknak mind megvan a maguk helye, így a megfeszítettség hangsúlyozása nem zárja ki, hogy mellétegyük a feltámadás örömhírét is. De nem szükséges egy keresztről arra gondolni, hogy Jézus már nem él, hiszen a kereszt e funkciójában nem tanító, hanem felidéző szimbólum.

 

Az viszont, hogy mit hirdet az Úrvacsora (bizony, Jézus feltámadása után is), írva van, és azellen bajosan tudod felhozni a személyesen nekik mondott "újra iszom veletek" ígéretet. Mert az úrvacsorának nem a feltámadás hirdetése volt a funkciója, hanem a megtöretett test evése, a kiontatott vér ivása által volt hivatva közösségünket ápolni az Úrral. És ezt sem Jézus, sem az apostolok nem érezték "falsnak." Persze az úrvacsora a kereszthez képest némileg más, mert teljesen isteni alapítású szent szertartás, de szimbolikája hasonló azéhoz.

 

"számomra az Úrvacsora sem kizárólag a kereszthalálról szól, mert ha csak idáig tartana az örömhír, akkor bajban lennénk" - Nem én mondtam úgy az alapítási igéket, ahogy azok végül elhangzottak. A feltámadás persze bekerült az egyre jobban gazdagodó régi liturgiákba, de a szereztetés eredeti szavaiban nem foglaltatott benne. Ennek tehát sajátos célja volt: az Úr halálát hirdetni. Az, hogy miképpen jutott tudomásunkra az áldozat elfogadása, másodlagos kérdés, mert miután tudtunkra jutott, mégis a megtöretett testet, kiontatott vért esszük és isszuk az úrvacsorában.

 

 

"Én nem "hangsúlyozásról" beszéltem" - Én viszont igen, éspedig joggal, mert szerintem a kereszt mint szimbólum nem kizárja a feltámadást, hanem a halált hangsúlyozza. Említeni a kereszt mint szimbólum használatával együtt is lehet a feltámadást, de hogy ez nincs benne explicit módon a keresztben mint szimbólumban, azt nem lehet ellene kiaknázni.