Parabulák

 

 

Gyurica úr válasz | 2011.03.26 09:29:59 © (21208)

Ha Babarczy Eszter tudni akarja, milyen lesz 80 esztendős korában, tekintsen Heller Ágnesre! Olyan lesz. Már most olyan.

©

 

Ugyanez paralel, tudományosan fogalmazva: az análitikus geometria egyik alapaxiómája szerint a szellemi párhuzamosok a végbelekben találkoznak.

 

Vegyük először a Babarczy-egyenest: „Diplomagyűjtő vagyok, afféle örökösen előre menekülő, elmosódott körvonalú ember…”

 

Mi köze a „diplomagyűjtéshez” az „elmosódott körvonalúságnak”? Egyetlen értelmes válasz lehet a kérdésre, mely szerint itt Babarczy Eszter maga vallja meg: nem ért semmihez. A homályos diplomázottság nem azonos a képzettséggel, a kontúros szakképesítéssel. A diploma azt tanúsítja, hogy valamely „elmosódott körvonalú” „folyékony nőiség” meghallgatott néhány szemesztert valamiből, majd (valamiként!!!) sikeres államvizsgát tett belőle. Ennyi.

Míg Heller Ágnes (szintén diplomás) azt nyilatkozza a „filozófus-botrány” kapcsán a sajtónak, hogy a Magyar Bálinték által néki juttatott közel milliárdos összegből ő nem tett el magának egy fillért sem, hanem viszont odaadta a zsozsót másoknak. A riporter persze nem kérdezte meg, hogy kinek adta oda a zsetont, ti. éppen ettől magyar a riporter. Nem kérdez. Hanem alákérdez. Én viszont nem vagyok riporter. Ezért hát megkérdezem: hol a lóvé? Mire folyt el a lé teljesítményileg? És amiért van némi tapasztalatom az efféle kérdez-felelek játékban, nem várok választ a kérdésre (nem töltöm hiábavalón az időt), hanem inkább magam felelek magamnak: Heller Ágnes a lóvét az „unikális”, „originális”, „okos”, „bölcs” és „elmosódott körvonalú” (értsd: semmihez sem értő) Babarczy Esztereknek jutatta. (Itt a „Babarczy Eszterek” szóösszetétel minősítő kifejezés, nem föltétlenül tartozik közéjük maga Babarczy! – per esetén ezt fogom vallani a bíróságon is).

 

Közbevetőleg hadd jegyezzem meg: Magyar Bálintnak megérte politizálni, beírta nevét a magaskulturális történelembe. Róla három szó jut majd eszünkbe (ha élünk addig): „kakaóbiztos”, „Heller” és „Wittner”.

Magyar Bálint ugyanis azok közé a barba-liberálisok közé tartozik, akik trükkösen korlátoznák a liberalizmust a liberalizmus kibontakozása jegyében (hüpp-hüpp-hüpp!). Vagyis a liberál-fasiszták ma már odáig jutottak, hogy nemcsak azt írnák elő (a femina-fasisztákkal együtt), hogy hány nő és hány férfi politizáljon a politikában, hanem azt is meghatároznák, hogy személy szerint kik lehessenek politikusok s kik nem. Ugyanis, ha konzekvensek, nem tehetnének egyebet. Nagyjából ezt nevezem liberális Barba-trükknek.

A magyar (bálintos) liberálisok azt mondják ugyebár, hogy ne legyen kontraszelekció! Szabadon érvényesülhessen a tudás, a tehetség! Ámde – süvöltik a Magyar-liberálisok – legyen is kontraszekció! Legyen csak elnyomva a tehetség, már amennyiben jókora macsó-farka nőtt néki a politikai teremrés során, ti. csak a genuin empatikus klitoriszok növekvő parlamenti szerepvállalásától várhatjuk, hogy a mocskosmacsó férfitársadalomba beleköltözzék végre a „folyékony” empátia. Magyarán (Magyarbálintán): akkor lesz élhetően feminin a társadalom, ha a nő nem a családban feminizálja a mocskosmacsó férfit (apját, férjét, fiúgyermekét), hanem ha rengeteg nő óbégatja majd a parlamentben, hogy valamely embertársunkat megbüntette végre már a jóisten, hálisten’! Az a szerencsénk tehát, hogy van minta a nőiesedéshez, vagyis már most példaszerűen üvölti a genuin gender-empátia a képviselőházban: de jó, hogy nem bírt meghalni a mocskos férfi a kórházban, de jó, hogy szenvedett évekig, hálistennek, merthogy ez volt a méltó büntetése! Na most, kérdezem: e női (feminin, empatikus stb.) eszelősség a „pufajkás” Hornra vonatkozóan érthető emberileg? Szerintem így sem érthető (meg), mert pl. a mocskosmacsó Mécs Imre is halálra volt ítélve, ő mégsem átkozza a haldokló „pufajkást”, Mécs tud valamennyire disztingválni. Csak a nő képtelen kulturáltan viselkedni ebben a vonatkozásban. De, fogadjuk el, érthető a feminin indulat: a nő éveket töltött a siralomházban, majd kiszabadult, ám a sokktól odahagyta az emberségminimum tárgyi mozzanatát, így azután teljesen bevadul, ha pufajkásra gondol politizálás közben, márpedig ő mindig pufajkásra gondol, ha alkotmányoz a parlamentben, ha nem – jó, fogadjuk el! Minden ember olyan, amilyen, nem vagyunk teljesen egyformák.  Viszont. Ha Magyar Bálint nemcsak szimpla doktriner volna, hanem gondolkodna is olykor egy csöppet, esetleg, akkor válaszolhatna a kérdésre: mi garantálja, hogy a sok-sok „pozitívan diszkriminált” nőpolitikus majd feminizálni fogja Wittner Máriát a parlamentben? Mi garantálja ezt? És akkor a férfiak feminizálásáról még nem is beszéltünk. Mi garantálja, hogy ha már a rohadt pufajkást nem is kímélik a politikus női lelkek a politika harci mezején, legalább azt az embert nem fogják elátkozni holtában, akinek csak annyi a bűne, hogy „királyát csinált a böszméből”? Vagy ez még a pufajkásságnál is nagyobb bűn a nőpárti Magyar Bálinték szemében (is)?

Hogyan van ez liberálgenderileg? Megkérdezem: Magyar Bálint, Konrád György, Heller Ágnes s a többi marha „liberális” csak azt írja majd elő, hogy hány nő, hány férfi lehessen a parlamentben? Ha igen, mi a tervük a politikába özönlő sok-sok Wittner Máriával kapcsolatosan? Vagy azt is előírják, hogy személy szerint kik legyenek azok a nők, aki először önmagukat nőiesítik (nyilván), majd a mocskosmacsó férfitársadalmat is, merthogy ez a liberális végcél?

Nos, amíg nincs válasz a kérdésre, marad a puszta tény: a magyar parlamentarizmus történetében oly állatmódján még ember nem viselkedett, mint ama négy nő, kik közül az egyik expressis verbis átkozódott, míg a másik három (Penczné, Mátrai, Selmeczy), férfinyomásra?, önként dalolva?, nem tudni, mindenestre hallgatólagosan támogatta gyűlölködő, gyalázkodó nőtársát. Méghozzá tipikusan feminin indokkal: „a szabadságharc túlélőinek egymás közötti vitájáról van szó”.

Valóban? Toller is vitázik?

Gyerekek, Toller még óvodás volt ötvenhatban, higgyétek el! Az ő halála ürügyén is indokolt a vérnőszőn feminin politizálás?  Merthogy az nem egyéb állítólag, mint „két szabadságharcos vitája”. Míg én akárhogyan számolom, három embert vélek érintettnek az ügyben, na, de hát ez már merő matematika! A három ember közül az egyik férfi halott, a másik férfi haldoklik, a nő pedig átkozza őket. Ez viszont már nem matematika szerintem.

Mindegy, a lényeg, hogy Magyar Bálinték szerint Máriákból kell sokkal több a parlamentbe (szerintük az a liberálisan döntő, hogy luk legyen a politikus lába között), továbbá: rengeteg lóvét Heller Ágnesnek! Hogy a „filozófiai zseni” önzetlenül szétoszthassa a pénzt az „elmosódott körvonalú emberek” között tudományos kutatás céljából.

 

Heller Ágnes is „elmosódott körvonalú ember”?

Ő azt állítja, hogy nem, ő karakteres, jellemes „pária” a javából, ezért sajátmagának nem osztott pénzt, egy fityinget sem, ti. a páriákat pontosan az jellemzi, hogy milliárdokat osztogatnak szanaszéjjel, egyedül maguknak nem adnak belőle. Egy fityinget sem. Értsük meg végre: a legbátrabb, legkeményebb, legintranzigensebb pária sem bírja ki, ha már csekélyke milliárdok fölött sem diszponálhat! Az efféle szélsőséges üldöztetés egyszerűen meghaladja az emberi tűrőképesség határát.

Heller azt állítja, hogy ő filozófus, így szükségképpen nem „elmosódott körvonalú ember”, ti. a filozófus attól filozófus, hogy nem hazudik. Csak a „vonójával”. Esetenként. Vagyis hazudik, csak a „tollával” nem hazudik. Heller így mondja: a filozófus csak „bizonyosfajta jellemtelenséggel” lehet filozófus. Hogy mit jelent a „bizonyosfajta”? Na, pontosan ez marad homályban. Mint ahogyan a „tollával” kifejezés is homályos (illetve parttalan, nem jelent semmit), mert bármely „jellemtelenség” kapcsolható a „tollhoz” (vö. Babarczy Diderot-„elemzésével”), már amennyiben úgy akarom, hogy kapcsolódjék. Ha másként akarom, akkor persze másként lesz. Míg Vajda Mihály (szintén pária-pénzes filozófus) valami egészen elbűvölő bárgyúsággal jelenti ki: „nincs valóban filozófiai válasz”, ámde! Ha Magyar Bálint jó sok lóvét kínál érte, Vajda simán elmagyarázza, melyik az a „valóban filozófiai válasz”, amelyik egyébként nincsen. Méghozzá a rákövetkező mondatban.

 

Heller Ágnes karakteresnek hiszi magát, noha egy neofita eo ipso nem lehet karakteres, csak karaktereskedő, ám ami nem azonos a jellemességgel, eredetiséggel, szuverenitással, genuinsággal. És valahogy mindig kibukik a jellemtelenség szöge az újsütetű zsákból.

 

A kormány kérdése a rendőrséghez, majd a közvélemény kérdése Hellerhez: a filozófus lopott vagy nem lopott? Amire pedig a karakteres, jellemes válasz ez volna: „nem loptam, s aki nem hiszi, majd olvassa el az erről szóló bírósági határozatot”. Slussz. Aki ennél többet mond, bizony, valami vajat takargat a füle mögött. Vagy pedig egy szószátyár marha. Míg a „karakteres” Heller több mint negyven percet hadovál a „témában” egy videokamera előtt. Leírom az első válaszmondat szerkesztett változatát, ez jelent meg nyomtatásban: „1973-ban a budapesti iskola, azaz néhány filozófus ellen azt a vádat fogalmazták meg, hogy antimarxisták és így nincs helyünk a magyar tudományos életben. Én azt a szöveget kaptam, hogy alkalmatlan vagyok a tudományos kutatásra”. 

 

Ez a válasz. Arra a kérdésre, hogy: ma lopott-e Heller vagy sem.

Homályos válasz? Homályos, merthogy nem tudni, miként kerül ide ádáméva, hogyan jön ide 1973.

A teljes korrektség kedvéért „betűhíven” is idézem Heller kamerába mondott szövegét: „az akkori MSZMP központi hivatalai… központi ellenőrző bizottságának… központi bizottságának az iniciatívájára készült, ez egy határozat volt a budapesti iskola, tehát néhány filozófus ellen, akiket antimarxizmussal vádolták, és az volt a szövegben, hogy miután antimarxisták vagyunk, nincs helyünk a magyar tudományos életben, én azt a szöveget kaptam, hogy alkalmatlan vagyok tudományos kutatásra”.

 

Tehát a kérdés immáron nem az, hogy Heller lopott-e vagy sem (erre ő soha nem fog egyenes választ adni, az ti. nem egyenes válasz, hogy másoknak adtam oda a lóvét stb.), így hát innen „csak” az a kérdés, hogy Heller Ágnes antimarxista volt-e 1973-ban, avagy sem?

Miért érdekes ez? Hát éppen azért, mert maga Heller állítja, hogy a filozófus csak a vonójával hazudhat (a nőfilozófus az ő pici vonójával nyilván, amely még „férfivonatkozásban” „hülyéskedve” sem nől meg egy kisnyúlfarnyinál nagyobbra, ezt én Lux Elvirától tudom), szóval a lényeg, hogy a filozófus a „tollával” nem hazudhat. És én ezt értem is, csakhogy a „toll” ebben az esetben, vagyis amikor interjút ad a filozófus, nem egyéb, mint a filozófusi duma, élőbeszéd. Márpedig a filozófus szó szerint ezt dumálja a kamerába: „akiket antimarxizmussal vádoltak”.

Világos. S így már csak az nem világos (hanem viszont „homályos körvonalú”), hogy az „antimarxista” vád hamis volt, vagy nem volt hamis.

Miért fontos ez a kérdés? Nagyon egyszerű. Azért, mert még akkor sem mindegy, hogy hamis vagy igaz vádról van-e szó, ha az eljárás történetesen valóban koncepciós. Hiszen koncepciós a „per” (Heller szerint), de nem konstruált (Heller szerint sem!), ugyanis egyetlen vádat tartalmaz: Hellerék antimarxisták. Magyarán: a „perben” nincs keverve semmi semmivel, nincsenek keverve az igaz mozzanatok a hamis mozzanatokkal, tehát mindenképpen ez a döntő kérdés: Hellerék marxisták voltak-e vagy sem?

Heller: „én azt a szöveget kaptam, hogy alkalmatlan vagyok tudományos kutatásra. Fock Jenő miniszterelnök azt mondta, hogy kiveszi kezemből a tollat”.

(Merthogy nem volt Focknak elég a saját vonója.)

 

Heller hazudik!

 

Ugyanis Fock Jenő olyat nem mondott, hogy Heller azért „alkalmatlan a tudományos kutatásra”, mert „antimarxista”. Persze nem hallottam a saját fülemmel, ám ördögi vonóm dúsan gyantázott cunciszőnek üdvösségét teszem rá: Fock Jenő ilyet nem mondott! Tény ugyanis, hogy számos nem marxista, sőt kifejezetten antimarxista tudós dolgozhatott Magyarországon, nem vették ki a kezükből a tollat, írhattak regényt, költeményt, forgathattak („marxista” pénzen!) filmet, kutathattak bármit, s nemcsak természettudományosan, hanem még filozófiát is kutathatott antimarxista alkotó! Például: Ludassy Mária kezéből sem vették ki a tollat. Sőt belerakták a tollat a kezébe. (Könnyen elképzelhető, hogy volt, aki még a vonóját is a kezébe rakta, de ezt most nem feszegetném, mert részint magánügy, részint egy bizonyos életkorban – Ludassy ekkor 29 éves fiatalasszony – az ilyesmi a világ legtermészetesebb dolga. Csak egy dédmama szájából tűnik bizarrnak a „férfivonatkozásban” való „hülyéskedés”, bár, az is igaz, ki vagyok én, hogy ítélkezhetnék? – bármilyen vonatkozásban!) Mindenesetre ezt írja a Wikipédia: Ludassy Mária „1972-ben A francia felvilágosodás filozófiai vitáitól a francia forradalom ideológiai küzdelmeiig című disszertációjával szerzett doktori címet”. Nota bene 1972-ben. Pedig, amennyire tudom, Ludassy igencsak kevéssé volt marxista kutató. Még az is lehet, hogy antimarxista volt, csak hát megtartotta magának a véleményét. Bölcsen tette? Meggyőződésen: bölcsen tette, s erre alább lesz is frappáns példa.

 

Szerintem valamelyik „Fock Jenő” azt mondhatta annakidején Heller Ágnesnek, hogy kutassanak az antimarxisták – bármit! – csak a marxizmust ne kutassák az antimarxisták, merthogy az hülyén venné ki magát. És ebben igaza volt „Fock Jenőnek”, mégpedig olyannyira, hogy a marxizmus kutatásával antimarxisták éppúgy ne foglalkozzanak, miként a „marxisták” se, vagyishogy kutatással semmilyen „isták” ne foglalkozzanak, hanem viszont tudományos kutatással azok foglalkozzanak, akik értenek a tudományos kutatáshoz. Horribile dictu. Nem azok, akiknek most a Magyar Bálint nevű „Fock Jenő” juttat bőséges állami dotációt (eszmeileg?, haverilag?), hanem azok, akik értenek hozzá. Már, ha szabad ilyet mondanom a demokratáknak a demokráciában.

 

Heller Ágnes „elmosódott körvonalú” nyilatkozatából az is kiolvasható, hogy őt hamisan vádolták antimarxizmussal a mocskospiszkosok, és kiolvasható az is, hogy Heller valóban antimarxista volt, csupán az a problémája, hogy újsütetű antimarxizmusa nem tetszett a marxistáknak. Míg az én kérdésem: miért tetszett volna? Másként fogalmazva: Heller milyen alapon nevezi Fock Jenőék eljárását „koncepciós pernek”?

Fock azt mondja: én marxista vagyok, te antimarxista vagy, na most, én volnék itten hatalmon, s ha te ellenem ágálsz, akkor élek a hatalmam adta lehetőséggel. És ez vagy helyes eljárás, vagy nem, egy biztos: semmi köze a koncepciós perhez. Akkor lett volna koncepciós támadás, ha Hellerék nem a marxizmussal, szocializmussal, kommunizmussal kapcsolatos ideológiával foglalkoznak, hanem mondjuk halbiológusok, miközben hallatják antimarxista véleményüket, majd erre föl jelenti ki valamelyik illetékes elvtárs, hogy Hellerék alkalmatlanok a süllők párzási szokásainak elmélyült tanulmányozására, kutatására.

 

Hogy egész világos legyen: az Orbán-kormány közölte, Helleréket följelentették a rendőrségen, merthogy szerintünk Hellerék loptak (a „loptak” szó alatt végig értsd: szabálytalanságot követtek el stb. stb.), s amely vádra Heller így válaszol: „Koncepciós per van, és voltaképp nagyon hasonló. 1973-ban is olyan korszak volt, amikor mi külföldi lapokba írtunk és interjút adtunk”.

Jó. Ám a döntő kérdés az, hogy mit írtak Hellerék 1973-ban („külföldi lapokba”)? Valamit írtak. Ami vagy antimarxista szöveg volt, vagy nem. Mármost, ha a szituáció „voltaképp nagyon hasonló”, akkor a helleri analógia szerint Hellerék most vagy loptak, vagy nem, miként Heller szerint 1973-ban: vagy antimarxisták voltak, vagy nem. Nem tudjuk (se ezt, se azt), mert Heller nem árulja el. Ezért kénytelenek vagyunk kondicionálisan következtetni: ha Hellerék anno marxisták voltak, akkor most nem loptak értelemszerűen, míg, ha anno antimarxisták voltak, akkor most loptak értelemszerűen. A helleri analógia szerint.

 

Tegyük föl, most nem loptak. Ergo anno marxisták voltak. Jó. Elhisszük. Csak azt nem értjük, hogy ezt miért nem lehet egyértelműen, világosan kimondani? Miért kell analogizálni, „elmosódottan körvonalúskodni”? Ez volna a karakteres filozófia? Ez a női-filozófusi jellemesség?

 

A kérdés így hangzik: antimarxista volt-e Heller Ágnes 1973-ban?

 

Mire Heller válasza (szó szerint idézem): „nem vagyok feminista, mert mikor a marxizmussal szakítottam, akkor eldöntöttem, hogy semmiféle izmus nem kell az életembe”.

Tehát: az antimarxizmus sem kell. Jó. Na, de akkor vajon Fock Jenő miért állította, hogy Heller antimarxista? Túl azon, hogy Fock Jenő hülye volt. Nem „hülye nő” természetesen, mert a „hülye nő” okos nőt jelent a karakteres filozófusok (plusz Verebes István) nyelvén, hanem Fock valóban hülye volt. Rendben van. Ám a kérdés akkor is kérdés, ti. nem egyedül Fock döntött Hellerék ügyében, tehát: ha Heller nem volt antimarxista, mégis „kivették a kezéből a tollat” (mivelhogy marxista sem volt), akkor pl. Ludassynak miért nem vették ki a kezéből a tollat? Ludassy marxista volt? Nem volt marxista, és nyilván zsidó sem volt, különben őt is elüldözte volna a mocskospiszkos „kommunista uralom”, ugyanis maga Ludassy írja az ominózus évekről: „1973 lidércnyomásos esztendeje 1972 novemberében kezdődött [mint tudjuk, Ludassy ekkor védte a doktori dusszertációját]. A jól informáltak körében az MSZMP KB november 14-15-i üléséről szóló hírek – a reform visszavétele, az ideológiai szigor meghirdetése – kiegészültek egy antiszemita kampány kezdetének rémhírével, mely a keményvonalas munkás ellenzék és a nemzeti kommunizmus szent szövetségét – amely már akkor sem tűnt teljesen lehetetlennek – pecsételte volna meg, mindenekelőtt Aczél-ellenes éllel”.

 

Biztosan így volt. Már amennyiben lehet éllel pecsételni.

Másként fogalmazva: ilyen az, amikor egy szakember belekotyog olyasmibe, amihez viszont már egyáltalán nem ért. Ludassy „a keményvonalas munkás ellenzék és a nemzeti kommunizmus szent szövetségéről” karattyol, vagyis azt már nem tudja (mert nem írt róla sem Rousseau, sem Voltaire, sem Condorcet, sem Lamennais), hogy az úgynevezett „nemzeti kommunisták” a következők voltak, például: Losonczy, Újhelyi, Kállai, Zöld Sándor, Donáth, Pataki, majd: Nagy Imre, Gimes, Vásárhelyi, illetve Vitányi, Fekete, Gyurkó, P. Szűcs... Kérdezem: ők lettek volna antiszemita „szent szövetségben” Komócsinékkal? Aczél ellenében? Az „Aczél-girl” P. Szűcs Julianna? Valóban? Donáth, Vásárhelyi, Vitányi, Fekete? Tényleg?! Sőt (Heller szerint) Fock Jenő is szent szövetségben volt Biszkuékkal. Noha történelmi tény: egyedül Fock Jenőt kaszálták el úgy istenigazából, tulajdonképpen Nyers is megúszta, relatíve Fehér Lajos is megúszta (néki, pl. a korrupcióval hengerelt „Fehér út” miatt, a börtön is kinézett), míg Aczél maradt a PB tagja, maradt (miniszterelnök-helyettesként) a kultúra, ideológia de facto irányítója – kultúrpápa, ahogyan mondják.

Tényeket sorolok.

Kikre gondol a szakfilozófus (s „jól informált” tudásbázisa), amikor 1973-as, hatalmon lévő (!) „nemzeti kommunistákról” beszél? Kállai Gyulára? Mint antiszemitára? Arra a Kállaira, aki már 1971-ben sem hatalmi tényező gyakorlatilag?

Tessék nekem elhinni: 1973-ban a „nemzeti kommunisták” a hatalom közelében sincsenek, többen közülük nemrég szabadultak a börtönből. A ludassylag lidérces politikai bizottság összetétele így fest: Aczél, Apró, Benke, Biszku, Fehér, Fock, Gáspár, Kádár, Kállai, Komócsin, Nemes, Németh és Nyers.

Közülük a Ludassy-féle „keményvonalasok”: Biszku, Gáspár, Komócsin. És? Kikkel fogtak ők össze „szent szövetségben”? Kik az átkos „nemzeti kommunisták”? Név szerint.

Politikatörténeti közhely: a személyi változásokat döntően Moszkvából iniciálták, s döntően (többek szerint teljes egészében) Kádár planírozta el a dolgot a hetvenes évek elején. Kádár (mint antiszemita „nemzeti kommunista”) fogott volna össze az őt állítólag Moszkvában följelentő Biszkuval? Aczél ellen?

 

Ugye-ugye?! Ludassy Máriának is lehetett volna maradni inkább a kaptafánál.

 

Míg Radnóti Sándor e lúdvérces esztendőkben Kardos György megbízható munkatársa, majd onnan „bukik” át (1973-ban) a Gondolat Kiadóhoz, Siklós Margit beosztottjaként senyvedni tovább, nyögni még keservesebben a komonisták uralmát.

Hogy mi a (Radnóti morális karrierjét jellemző!) különbség Kardos és Siklós között? Érzékeltetésül idézem Szalay Károly visszaemlékezését. Szalay elmondja, hogy Kardos egy alkalommal közölte a szerkesztőséggel: ki fogja rúgni a Magvetőtől Székely Magdolnát. Mire Szalay így válaszolt Kardosnak: „Nagy hiba lenne. […] A Magvetőt a Gondolat szintjére süllyeszted, ahol hetenként küldenek el valakit, azonkívül megfélemlíted a lektorokat, idegesek lesznek, és hibát hibára halmoznak. Te pedig Siklós Margit legjobb magyar tanítványa leszel. Ez durva volt. Kardos még fehérebb lett. – Köszönöm, elmehetnek. – Rögtön magázott bennünket. Egy hétig nem fogadta a köszönésünket, de a lektorok maradtak, csak Magdi jutalmát vonta meg”.

 

Nem mellékes: Kardos azért „vonta meg” a figyelmetlen szerkesztő „jutalmát”, mert Székely átengedett egy olyan verset (az Öröknyár…-t), amely költemény voltaképpen Nagy Imre nyílt elsiratása, s amely politikailag az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb skandalumnak, blaszfémiának számított abban az időben. Majd a következmény: jutalommegvonás.

 

Azért idéztem Szalay Károly történelmi tanúvallomását, hogy érzékeltessem, honnan hová, merről merre tendált Radnóti Sándor a komonista elnyomás lidérces esztendejében. Kardostól Siklósig, vagyis Radnóti (szegénykém) 1973-ban éppen a „posztsztálinizmus” lábszagú hóna alatt lihegett elvtársilag (legalábbis Szalay szerint, legalábbis Kardoshoz viszonyítva). 

Ami persze egyáltalán nem baj, csak mondom: talán jobb lett volna maradni a francia morálfilozófia kaptafájánál! A nőileg kotyvasztott (a „jól informáltak köreire” hivatkozó) lapos és fals moralizálás helyett. Míg Heller és Babarczy esetében nem a kaptafa, hanem a fakanál jelölelendő meg adekvát filozófiai instrumentumként.

 

Mihez ért Babarczy Eszter? Mihez ért Heller Ágnes? Túl azon, hogy egyetlen épkézláb mondat megfogalmazására sem képesek.

 

Babarczyék párhuzamosak egymással. Parabulák. Kettejük (szellemi végbelekbe nyúló) lényegi találkozásáról lesznek még példák.