Máris a kauzalitás problémájánál tartunk. Ami - sajnos - megoldhatatlan problémának látszik. Filozófiai és tudományos problémának.

 

Nem tudom, miben látod itt a problémát, méginkább megoldhatatlanságát, vagy hogy mi ebben a megoldandó feladat. 

 

Ami a személyiség meghatározását illeti, lehet, hogy épp az a baj, hogy meg akarjuk határozni, keretek közé akarjuk szorítani, sablonizálni, csoportokba sorolni - a tudomány mindenképpen, mert kezelni, uralni akarja:) (plusz stabilitásra, állandóságra való vágy egy alapvetően és törvényszerűen állandóan változó "világban", rendszerben:)) 

 

Mint ismert, két nagy tábor van: a genetikára szavazók ill. a körülmények, szociális hatások primátusát vallók.

 

Szerintem minkettő, de ennél még több is:) 

 

a genom jelöli ki a személyiség határait, ami egyfajta "immanens magként" változatlan marad születéstől halálig

 

Kétség kívül vannak genetikailag meghatározott keretek - pl. egy ember stabilan az emberi faj tagja marad születéstől halálig, vagy születési rendellenességek sem tűnnek el. (érdekességképpen megjegyzem, azt olvastam, az emberi DNS tartalmaz minden más gént - pl. mondjuk kutya géneket is, de azok nem aktiválódnak) 

 

Ezen persze tagadhatatlanul alakít, csiszolnak a környezeti hatások, a nevelés és egy sor más külső hatás.

 

Igen, ez is tagadhatatlan.

 

A boldogtalanság mint olyan, valóban (nem feltétlen) gének által meghatározott (ezt tényleg csak egy szakember mondhatná meg), viszont azt vallom, hogy a boldogtalanságra hajlamosíthat egy vagy több gén.

 

A szakemberekről és a tudományról az a véleményem, veszélyes túlságosan rájuk testálni bármiféle hatalmat, sokkal nagyobb hatalom az egyén szabad gondolkodása.

Nem tudom, a "tudomány" - mai állása szerint - mit ért pontosan "hajlamosítás" alatt, mindenesetre én úgy látom, a boldogtalanságra sokkal inkább az egyén gondolkodásmódja hajlamosít, mintsem valamilyen gén. Akkor is, ha a sors (az egyéntől - megjegyzem, lehet hogy csak látszólag - független mindenkori körülmények alakulása) az egyén szempontjából szerencsétlenül alakul. Az, hogy egy eseményről az egyén úgy véli, hogy az egy "szerencsétlenség" és ettől boldogtalannak kell éreznie magát, minden kétséget kizáróan a saját gondolataiból, hiteiből ered - vagy éppen mások gondolatainak, hiteinek elfogadásából.

 

A gondolkodásmód pedig változtatható - ha van erre szándék és a szándékot tett is követi - gondolat és cselekvés terén egyaránt:) 

 

Ez elméletileg valóban így van, viszont nem véletlen, hogy a gyakorlat nem ezt bizonyítja. Én most nem is a gondolkodásról beszélek, hanem a személyiség megnyilvánulásairól.

 

Én úgy látom, a legtöbb megnyilvánulást is előzetesen megszületett gondolatok, hitek-hiedelmek irányítanak. Akár tudatos, akár tudat-talan (= aktuálisan nem tudatosított).

Bár nem biztos, hogy megnyilvánulás alatt ugyanazt értjük.

 

Amit írsz különben, feltételezi az reflexivitást (ön- és a környezetre való reflektálást), amivel - tapasztalataim szerint  - nem rendelkezik a többség, és ez itt abszolút nem értékítélet a részemről, hanem - ha fogalmazhatok így - antropológiai meglátás.

 

Ezt nem egészen értem. Milyenfajta ön- és környezetre való reflektálásra nem képes a többség? 

 

Írtál még pár érdekes dolgot, de ezekre már nem térnék ki most, így is kicsit hosszúra sikerült:) Szerettem volna a  - szerintem nagyon nagy mértékben meghatározó - gondolatiság témájára kihegyezni a mondandómat.