Máris a kauzalitás problémájánál tartunk. Ami - sajnos - megoldhatatlan problémának látszik. Filozófiai és tudományos problémának. Ami a személyiség meghatározását, kialakulásának okát illeti, ebben - legjobb tudomásom szerint - nincs konszenzus a tudósok között sem. Mint ismert, két nagy tábor van: a genetikára szavazók ill. a körülmények, szociális hatások primátusát vallók. Márpedig ha így áll a dolog, akkor egy magamfajta halandó leginkább a hit, a hiedelem terepéről kénytelen állást foglalni. Eszerint én a személyiségnek (képességeknek, ill. képességbeli hiátusoknak, és millió más, a tényleges viselkedésben megnyilvánuló tényezőnek) az egyes életkörülmények között fellépő mindenkori állapotát elsősorban a "genetikai örökségre" vezetem vissza. Pontosabban a genetika szerintem az elsődleges, az adja a vázat, a genom jelöli ki a személyiség határait, ami egyfajta "immanens magként" változatlan marad születéstől halálig. Emiatt eredendő. Ezen persze tagadhatatlanul alakít, csiszolnak a környezeti hatások, a nevelés és egy sor más külső hatás. Ez a személyiség "köpenye", amely a személyiség végleges "formáját" adja. Amely forma persze soha nem tekinthető végérvényesen megszilárdultnak, hiszen bármikor alakíthat rajta valamilyen későbbi hatás (zömmel negatív hatások, traumák, krízisek).

 

Adott tehát a személyiségnek gének által determinált, szilárd magja, és az ezt "köpenyként" beburkoló, a túlélést/adaptálást biztosító képlékeny forma. Az én hitem az, hogy kritikus helyzetben, tehát amikor nem a napi rutin szava dönt, akkor a gének jutnak szóhoz és nem a tapasztalat, amely korábban alakított a személyiségen. Legalábbis általában és legalábbis szerintem. Más szóval: az ember nem lépheti túl az árnyékát, még akkor sem, ha esetleg színész.

 

Néhány reflexió:

 

"Bármilyen személyiség beláthatja utánagondolás útján, hogy lehet másképp is gondolkodni valamiről - ha akar, és ha meg is teszi."

 

Ez elméletileg valóban így van, viszont nem véletlen, hogy a gyakorlat nem ezt bizonyítja. Én most nem is a gondolkodásról beszélek, hanem a személyiség megnyilvánulásairól.

 

Amit írsz különben, feltételezi az reflexivitást (ön- és a környezetre való reflektálást), amivel - tapasztalataim szerint  - nem rendelkezik a többség, és ez itt abszolút nem értékítélet a részemről, hanem - ha fogalmazhatok így - antropológiai meglátás.

 

"Sehogyan sem tudom úgy látni, hogy pl.a boldogtalanság, vagy az ahhoz való ragaszkodás gének által meghatározott volna."

 

A boldogtalanság mint olyan, valóban (nem feltétlen) gének által meghatározott (ezt tényleg csak egy szakember mondhatná meg), viszont azt vallom, hogy a boldogtalanságra hajlamosíthat egy vagy több gén. Ez persze megnyilvánulhat önmagában is, mindenféle elfogadható külső indok nélkül is, de még inkább akkor, ha a sors (az egyéntől független mindenkori körülmények alakulása) az egyén szempontjából szerencsétlenül alakul.

 

"...már a genetikusok sem gondolják azt, hogy bizonyos betegségeket a gének "predesztinálnának", mindössze hajlamokat, lehetségességeket "kínálnak", amikkel - kicsit átvitt értelmeben - él vagy nem él a test."

 

Nagyjából erről próbálok én is beszélni, de hogy mi a genetikusok legújabb véleménye/meggyőződése, és hogy mindez - tőlük függetlenül is - igaz-e, nos arról fogalmam sincs.