Nekem az segített az egész folyamatban, hogy elfogadtam a helyzetet és csináltam, amit kellett. Ha úgy vesszük, akkor ez a "viselkedés". Ez szükséges ahhoz, hogy normálisan végig tudja az ember csinálni. Szép is lett volna, ha jajveszékelve elnyúlok, hogy én ezt nem bííírom kiii, szegggyék már ki belőlem a gyerekeeet. Úgy nem ment volna, az fix. Más kérdés, hogy a szülő kismama tudata mennyire szűkül be ilyenkor. Én például határozottan elutasítottam a kengyel használatát és nem engedtem, hogy hasba könyököljön a doki, inkább összeszedtem minden maradék erőmet. De vannak, akik valóban hisztériáznak inkább és sajnálják magukat és végig virnyognak (nem a kitolásra gondolok). Azért ha kitolásnál kiszakad az emberből pár kiáltás, szerintem érthető.