Vonó Ágnes

 

 

Babarczy Eszter úgy véli, Rorty szerint: „sem a költők, sem a filozófusok nem szolgálták az emberiség javát, hanem csakis a regényírók a maguk érző szívével és apró igazságaival, amelyek felkeltik együttérzésünket a szenvedés iránt, s felháborodásunkat a gaztettekkel szemben. Rorty persze Dickensre gondol, s alighanem nagyon zavarba jönne, ha megkérdenénk tőle, vajon Flaubert, vajon Dosztojevszkij, vajon – horribile dictu – Celine is, Genet is előmozdították az emberiség morális fejlődését” (108-109. oldal).

 

Korábban jeleztem: az „öregecskedő” Babarczy Eszter a „vénecskedő” Heller Ágnesre úgy tekinthet, mint személyes „szebb jövőjének” tükrére, előképére. És nemcsak „a férfiak vonatkozásban”, hanem minden vonatkozásban!

Miért?

Mert Heller Ágnes (Lessing-díjas, Kitűnő oktató, Hannah Arendt professor of Philosophy, Széchenyi [Szamóca]-díjas, Melbourne-i Díszdoktor, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetettje, az Európai Parlament Olasz Szekciója és Firenze városa által díjazott, Pro Scientia aranyéremmel kitüntetett, Sonning-díjas, Hermann Cohen-díjas, Vig Mónika-díjas, Mazsike Várhegyi György-díjas, Budapest díszpolgára, Goethe-éremmel és MSZP Közéleti díjjal kitüntetett „hülye nő” – a továbbiakban Heller Ágnes) szerint: „Jellemtelen ember lehet nagy író, csak bizonyosfajta jellemtelenség kell hozzá, nem bármilyen. Jellemtelen ember például lehet nagy filozófus. De a jellemtelenségnek az a formája, amikor az ember írni tud arról, ami nem a meggyőződése, ellentmond annak, hogy filozófus legyen. Ha valaki hazudik a tollával, nem író és nem filozófus, ha hazudik az ecsettel, többé nem festő, ha hazudik a vonóval, megszűnik muzsikus lenni. Viszont: ha a vonójával hazudik, még lehet filozófus.”

 

Na most, az afféle „hülye nő”, aki filozófus vonójáról értekezik a nagynyilvánosság előtt (vesd össze), már nem pusztán freudilag (a „férfiak vonatkozásában”), hanem minden vonatkozásában hülye. Nem veszi észre, hogy ha valakinek, akkor éppen néki (plusz Babarczynak) nem volna szabad írnia. Heller stilárisan sem ér többet, mint egy használt kotongumi, mely néhány hímfilozófus (Lukács, Hermann, Fehér) aktuális vonójáról fonnyadt le az obligát nőfilozófusi törekvés során. Egyébként, tessék elhinni, Heller történelmileg ondótlanítva sem ér semmit, ti. az újrahasznosítandó koton nemcsak undorító, hanem egészségtelen is. Mondja dr. Hirschler Imre. Én pedig hiszek neki. Míg a filozófiában biztosan így van. Ezt igyekszem most bizonyítani.

 

Heller szerint, ha a muzsikus „hazudik a vonóval, megszűnik muzsikus lenni”.

Miért? Hogyan szűnik meg? Egyébként pedig hadd világosítsam föl a zsenge filozófust férfivonatkozásban: a vonó tán’ az egyetlen olyan instrumentum, amellyel nemigen lehet hazudni! Legalábbis nekem nem ment. Egyszer megpróbáltam, frankón belesültem, így kénytelen voltam másként koncertezni. Mintám persze volt hozzá, láttam a Művészetek Palotájában: Sebő például lazán a szájába vette a dorombot, és úgy pöngette, de olyan felszabadultan, olyan művészi átéléssel, esküszöm, hogy még a Sebestyén Márti is belepirult, pedig hát ő se ma kezdte a dorombolást. (Különben pedig a Halmosnál volt a vonó, csak hát, ugye, az se nagyon tud már vele mit kezdeni. Míg Orczy Géza a cifra buzukiját húrozgatta. És ő sem hazudott ám, manifeszt vonó nélkül is igen őszintének látszott muzsikálás közben; félreértés ne essék, ez nem az Orczy minősítése, egyszerűen arról van szó, hogy a buzukihoz nem jár par excellence vonó. Mit csináljak, ez egy ilyen hangszer.)

 

Ha a muzsikus „hazudik a vonóval, megszűnik muzsikus lenni”.

 

Szerintem Heller stílérzéke nincs rendesen meggyantázva (írhatott volna „hangszert” például), Heller olyan, mint amikor Esterházy nyíltan vallja meg az Élet és Irodalomban: „a számból vette ki, uram”, vagy amikor Matolcsy miniszter jelenti be ország-világ füle hallatára: „én meg itt közben veregetem a kis eszközömet”.

Komolyan kérdem: miért fogalmaznak notóriusan azok, akik nem tudnak fogalmazni?!

Ha én megszerkesztek egy jobb mondatot, az valóban olyan érzés (nekem), mintha a saját számból vettem volna ki, illetve mintha valóban kiveregettem volna a kicsi eszközömet, igen ám, csakhogy én tudok fogalmazni, gyerekek! Annak viszont mi a jó a publikálásban, aki – láthatóan – franciakulccsal veregeti a stiláris eszközkészletét?! Akkor jó neki, ha mellé üt? Világos, na de épp ettől (a nagy mellébaszásoktól) válik a legröhejesebbé! Vagy talán nem? Az én stílérzékek volna csökött?

Heller ráadásul tartalmilag is hülyeséget beszél, illetve, ami még rosszabb: a hülyeségei is szimplák: álbanalitások. Heller intellektusa nem haladja meg a Babarczy Eszterét; számszakilag: a nullát. Ezt írja a sokszorosan Valag- és Vonó-díjas filozófus, és ezúttal a férfiak és nők „vonatkozásában” egyaránt: „Abban nem szabad hazudni, ami az alkotás lényege”.

 

Jó. És? Mi az „alkotás lényege”, nyanyus? Tudniillik, amíg erre a kérdésre nincs válasz, addig az állítás intellektuális értéke ennyi: abban nem szabad hazudni, amiben nem szabad hazudni.

 

Most pedig a Fazikasék majd megint azt mondják, hogy szexista vagyok. És ami, bevallom, nagyon rosszul esik! Persze el kell, viseljem, ti. én a „hülye nőtől” s a „hülye-picsától” csak hülyeségeket tudok idézni, legalábbis így, egyedül. Almási, Esterházy persze tudna okosságot is – ők viszont nem fórumoznak. Na most, én már csak azért sem Ancsel Évát citálom (pukkadjanak a feministák!), hanem egy klasszikus hímet szembesítek egy kortárs kanfilozófussal, azzal a férfiúval, akit Heller többször megátkozott, szerintem lényegileg őt is „férfivonatkozásban”, ama „vonóproblémával” összefüggésben, pro forma persze morális terminológiával. Mert minden álságos embernek ez az egyik alapjellemzője.

 

Nézzük először a klasszikus hímet!

 

Mendacem oportet esse memore:
Költőnek ezt ajánlani merem.
Nem épen tisztes, de derék szabály,
Versembe jól fér, s a mellett – talál.
Azaz – magyarra téve a szavak:
„Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak”;
Mert van egy példa, hogy: a sánta eb...
A sánta költő még keservesebb.

 

Hazudni rút. Ez ellen a morál,
A társas illem egykint perorál:
De költőnek, bár lénye isteni,
Nemcsak szabad – szükség fillenteni.
Avagy felettünk nem hazud az ég,
Bolttá simulva, melynek színe kék?
A támadó nap burka nem hazud?
S fejünk felett, min jár, nem ál az út?
A csillagok hullása nem csaló?
Távol hegy, erdő kék szine való?
Szivárvány hídja nem csak tettetés?
A látkör széle nem csúf rászedés?
A délibáb, midőn vizet csinál,
Melyben torony, fa kettészelve áll,
Lebegve orma, tótágast az alja:
Hát nem szemed, szomjad ingerli, csalja?...
Minden hazugság, földön ami szép:
Csontváz, ijesztő a valódi kép;
Azt vérrel, hússal ékesíteni
Jer, jer költő!... hazudva isteni!

 

Győzz meg, hogy ami látszik, az való:
Akkor neved költő lesz, nem csaló, –
Amint nem az volt rég az átheni,
Malacvisítást tudva színleni;
Ellenben a pór, aki szűr alatt
Ríkatta disznát, és kuhin maradt,
Bár a visítót gúnyosan emelte,
A hallgatók füttyét megérdemelte.
Mert a közönség érzé, hogy amaz
Úgy rí, miként legtöbbször a malac,
Míg a valódi - csont és vér noha -
Tán úgy sikoltott, mint másszor soha.

 

Itt a különbség: hogy e látszatot
Igaz nélkül meg nem csinálhatod.
Csakhogy nem ami rész szerint igaz, -
Olyan kell, mi egészben s mindig az.
Tán nem való, hogy ez s ez úgy esett,
Tán ráfogás a felhozott eset:
Mátyás király nem mondta s tette azt;
Szegény Tiborc nem volt élő paraszt;
Bánk, a nejével, megvénült falun,
Sosem dühönge többé a szarun,
Evett, ivott, míg végre elalún:
De mit nekem valód, ha ez esetben
Bánk törpe lesz, Mátyás következetlen?
Ha semmi évszám, krónikás adat
Engem le nem győz, hogy nem tett vadat?
Nekem egész ember kell és király,
Vagy férj, nejéért aki bosszut áll,
S ember-, király-, meg férjben az egyén:
Csip-csup igazzal nem törődöm én.

 

De bár egész, s örök – úgy puszta-nyersen
Feladva, nem segít valód a versen.
Itt kell már a szabály: „költő, hazudj!”
Nem olyan ám mind, hogy belőle tudj:
Mert van sok eszme, igaz fogalom,
Mitől előre borsózik dalom.
Az egyszeregy, bár meg nem dönthető,
Képzelmi szósszal bé nem önthető;
Sem oly igazság, min függ a peres;
Sem a rideg tan, elvont, rendszeres;
Vond bár kivűl reá költői mázad:
A pőre tartalom fejedre lázad;
Vagy, mint midőn az óriás boa
Nagy martalékkal hömpölyög tova,
Gímet rabolván, vagy bölénytinót,
Féltesttel amely még száján kilóg,
Hétszámra hordja az ágbogas fejet,
Vélné az ember, egy erdőt evett,
Hétszámra látni, hogy szerv- és idomra
Különböző táppal vesződik gyomra:
Úgy jár az istenadta költemény
A nyers igazzal, mely dacos, kemény;
Csakhogy sokára sem emészti meg:
Marad nehéz, feloldatlan tömeg.

 

Akarsz repülni? hát csak rajta! höss!...
Hanem szárnyadra ólomsulyt ne köss.
Bár fontos a földszint némely való:
Ott fenn, a hígban, nem neked való;
Kivéve hogyha tán bölcsen rakod,
Mint léghajóba, megmért súlyagod:
Már táncol a gömb, mint betyár lova,
Kit nem bocsát a csárda oszlopa,
Már fel s alá kapkodja üstökét
Hogy elszakítsa tartó köldökét,
Recseg az oszlop, enged a kötél,
A tenger néző szívszorongva fél
Hogy felnyilallik a könnyű golyó,
S egy perc alatt eltűn a léghajó,
El, végtelen világokon keresztül,
A semmibe, örökre, mindenestül!...
De te nyugottan ülsz még a kosárba’,
Előtted óra, és a percre várva
Midőn kiálthatsz: „a kötélre! vágd!”
S többé a földdel semmi cimborád.
Ám érzi súlyát a szélházi gömb,
Megemelinti és azt mondja: öhm!
Lassan, nehézkesen úgy szárnyra kel,
Mint bérci sas ha nagy zsákmányt cipel.
És ím! előtted ég és föld kitárul,
Nézhetsz föl és le a közös határrul:
De, hogy ne szálljon vakmerőn veled,
A léghajót csinján mérsékeled,
S midőn egekben így zarándokol:
Azt sem felejted: „hátha lebukol!”

 

Ily célra megjár a bölcselmi eszme,
Különben annyi, mintha kárbaveszne.
S amit tapasztalsz, a konkrét igaz,
Neked valóság, egyszersmind nem az.
Vásár az élet: a földnek lakossa
Lót-fut, könyökli egymást, és tapossa,
Ad-vesz, civódik, káromol, kacag;
Por, sár megöl, megfojt a hagyma-szag;
S ha kételkednél, hogy mindez való,
Lépen bök egy rúd, feltaszít a ló: –
Mit gondolsz? ha énekbe öntenéd
Úgy, mint van, e sok mozgó pecsenyét;
Ha e vásárból egy karéjt levágva
Beléilleszthetnéd a dalvilágba:
Mit gondolsz, nyerne a költő vele,
Hogy ily igazzal zsúfolá tele?
Hogy macskástúl-ebestül átvevé
Azt, aminek árnyéka az övé?...
Állok Dunánk szélén, a pesti parton:
Előttem a kép, színdús üde karton:
Felleg s hegy által a menny kékje csorba,
A nap most száll le a város-majorba;
Büszkén a Gellért hordja bársonyát,
S fején, mint gondot, az új koronát;
Lenn a Tabánban egy toronytető
Gombjának fénye majdnem égető;
Míg fönt a Mátyás ódon temploma
Szürkén sötétlik, mult idők roma;
És hosszu rendje apró sűrü háznak
Fehérlik sorba’, mint gyepen a vásznak;
Alant a zölden tiszta nagy folyam,
Mint egy smaragd tó bércek közt, olyan,
Meg nem legyinti szellő’ s fecske szárnya,
Csak mélyén lüktet forradalmas árja;
Felszíne tűkör, és abban, mikép
Tündéri álom, az előbbi kép
Tisztára mosdva, felfordítva ring,
Mint lenge kárpit, a merő fal ing...
Ábrándos lelkem a hullámba mélyed,
Vágyban elúszva búvárlom a mélyet:
Itt, itt a nimfák! itt a cháriszok!...
Az utcán por, bűz, német szó, piszok.

 

Nem a való hát: annak égi mássa
Lesz, amitől függ az ének varázsa:
E hűtlen hívség, mely szebbít, nagyít –
Sulykot, bizony, nem egyszer elhajít:
Ez alkonysúgár, mely az árnyakat,
E köd, mely nőteti a tárgyakat;
E fénytörődés átlátszó habon,
E zöld, esős lég egy május-napon;
Ez önmagánál szebb, dicsőbb természet:
Egyszóval... a költészet.

 

Azonban azt se véld, hogy a való
Kirúgva jobb egészen láb alól,
Hogy némi kósza föllengésben áll
A híres eszmény, vulgo: ídeál;
Hogy csak néhány szó, egy kis lexikon
Kell: és tiéd a Parnassz, Helikon:
„Csermely, virág, lomb, szellő, hattyudal,
Ábránd, minőt a sejtelem sugall,
Kék távol, esti csillag, félhomály”
(Tanuld meg: félig semmit se csinálj!)
A „Hóra, Flóra, Grácia, Pszüché”
S a többi, - hogy keverd mind együvé
S detur, signetur: „ideál”. Hahó!
Csinján, barátom: több is kell ahó!

 

Idea: eszme. Nem szó, nem modor.
Azt hát fejezzen ki vers, kép, szobor:
S eszményi lesz Béranger, mint Horác,
Vagy a görög, melyet ő magyaráz;
Nem is kell a bajuszos Berzsenyi
Vállára ó palástot metszeni:
Jobb, hogy találva ő van és kora,
Mint régi Hellász... fűzött bocskora!
Jelennek írunk... és tán a jövőnek,
(Legtöbbje pénzért a betűszedőnek,
De az sosem hallgatja Vojtinát,
Gyártván divathoz a vásárfiát;)
Jelennek ír, ki a jelenben él,
– Mondom – közöttünk hisz, szeret, remél,
Küzd, vágy, remeg, örvend, szomorkodik:
Mért élne visszább, vagy húsz századig?
Kinek szokott ruhája lenge burnus,
Csak nyűg, teher lábán az ó kothurnus;
S kiről tudom jól: ki apja-fia,
Röstellem azt, ha élve múmia.

 

Azért idéztem ily hosszan (nem az egész verset, „csak” a tanítási részt), túl azon persze, hogy jó olvasni, mert szükségesnek vélem a szöveg „szembesítését”, mindenekelőtt József Attilával. Vagyis Arany (a fórumon műfajidegen) „szótengere” tulajdonképpen erről szól:

 

Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.

 

József Attilát is „hosszan” idéztem, már persze a bölcs „lakonikusokhoz” képest, hisz’ az okostojásoknak ugyebár ennyi is bőven elég a versből: „az igazat mondd, ne csak a valódit” – ezt szokták kiszavalni magukból, majd nagyméltósággal tekintenek bele a Nagyokos Világba – meggyőződésük, innentől ők már mindent tudnak. Sőt már ezt megelőzően is tudtak mindent. Miközben lerí róluk: semmit nem tudnak. Miért nem? Mert még az idézett szövegösszefüggés is „szűkös” – szerintem. Illetve pontosítok: tapasztalatom szerint.

Azt látom ugyanis, hogy azok sem igen értik József Attilát, akik olvasták A varázshegyet!

Pedig egyszerű, mondják a lakonikusok, olyan, mint a kétszerkettő: „az igazat mondd, ne csak a valódit”!

Hogyne! Ez is egyszerű: E=m.c²

„Csak”, ami mögötte van (vagyis a dolog lényegét!), azt értik kevesen.

 

Arany hosszan meditál (mesél) a „való”, az „igaz”, a „hazug” fogalmainak (művészi és nem művészi) „dialektikájáról”. Jó hosszan, de – kérdem én – kimerítően? Egyáltalán nem biztos, illetve az biztos, hogy nem mindenki számára kimerítően. A „nem mindenki” alatt majdnem mindenki értendő – nem számoltam persze, ám erősen gyanítom. Milyen alapon gyanítom? Azon az alapon, hogy Arany Jánost is csonkítják a Babarczy Eszterek, a Heller Ágnesek (már, ha egyáltalán eljutnak Aranyig), miközben ők azok, akik – egyebütt – ellenállhatatlanul fossák a szót. Nyilván az üres szót.  

Ismert a mondás: „aki három mondatnál hosszabban beszél arról, amit…”. Igen, csakhogy ennek a pandanja éppígy igaz: a legnagyobb aljasságok közé tartozik József Attilából ennyit idézni: „az igazat mondd, ne csak a valódit”, illetve Aranyt így hamisítani: „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak”.

 

Arany verssora, így, magában, a költői szótengerből kiszakítva, semmit nem jelent. Annyit jelent, mint bármely „hülye nő” obligát nagyokossága: „abban nem szabad hazudni, ami az alkotás lényege”.

 

Vagyis. József Attila Aranyból levezetve, míg – megkockáztatom a „tételt” – Arany József Attilától visszavezetve érthető.

 

És akkor még mindig itt van Hermann István. Akit a neofiták, a Heller Ágnesek, Almási Miklósok, P. Szűcs Juliannák, Faragó Vilmosok… gyaláznak orrba-szájba (Heller nyilván „vonóügyben” is, „férfivonatkozásban” is), „parvenünek”, „árulónak”, „jellemtelennek”, ortodoxnak, állampártinak, szélsőbalosnak meg a bőrös vonóm tudja még, minek minősítik, stigmázzák. Némelyek persze gyáván („csak” áttetten, virágnyelven), némelyek személyesen is. Pedig, ha az Almási Miklósok összes fejében csak ezred annyi lópor (értelem) volna, mint Hermann cipőfűzőjének letaposott legvégében, akkor Hellerék, Almásiék összetehetnék mindahány végtagjukat intellektuális örömükben, újsütetű boldogságukban.

 

Hermann így fogalmaz: „Egy régi történet szerint Texasban előadást tartott egy színtársulat. Az előadás egyik szereplője olyan kitűnően játszotta az intrikust, hogy a színielőadáshoz nem szokott közönség nagy része egyre inkább gyűlölni kezdte őt [Isaura-effektus – Gy. úr]. Az egyik néző, aki széles mexikói kalapban és övén pisztollyal figyelte a játékot, annyira fölháborodott, hogy előrántotta pisztolyát, lelőtte az intrikust játszó színész, s ezután, megértve, hogy mit tett, ugyanazzal a pisztollyal öngyilkos lett. A texasi falu közönsége eltemette a színielőadás két áldozatát, és sírkövére azt a két mondatot vésték: 1. A legjobb színésznek. – 2. A legjobb nézőnek.

Ez a történet pontos képet kínál arról, hogy sokan mennyire durván és egyszerűen próbálják fölfogni a művészetet, mintha ott valami közvetlenül az életben lejátszódó dolog történne. Ezért volt igaza annak, aki megjegyezte a fenti történettel kapcsolatban: sokkal helyesebb lett volna: 1. A legrosszabb színésznek. – 2. A legrosszabb nézőnek. Hiszen az a színész, aki elhiteti, hogy közvetlenül, áttételek nélkül, ugyanabban a valóságban él, mint a nézőközönsége, bizony inkább rossz színész – úgy is mondhatnánk: ripacs, s az a néző, aki ezt el is hiszi, szintén rossz néző – ma úgy mondanánk: giccskedvelő”.

 

Nos?! Kinek van igaza? Nem Heller Ágnesnek, ez nyilvánvaló, ti. a „hülye nő” az hülye nő, nyúljon bármihez. Ráadásul nem mond semmit, a hadoválása is egészen földszintes, alagsori.

Hanem viszont Gálvölgyi Jánoséknak, Bodrogi Gyuláéknak, Sas Józseféknek… van-e igazuk, akik szerint az a „legdrágább”, „legaranyosabb”, legjobb néző, aki kacag, röhög, sír, zokog a nézőtéren (ha rajt' nem kapja a színészt aranyilag!), vagy pedig Hermann Istvánnak van igaza?

Mi a katarzis?

Alapkérdés. És pontosan ennek megválaszolásához szükséges Arany, József Attila költői művészetbölcseletének ismerete. Mégpedig a teljes, beható ismerete, vagyis nemcsak a jól hangzó, gagyivá, giccsé züllesztett sorok szajkózása.

 

Népi Rizling válasz | 2011.03.04 14:24:24 © (21157)

Ez az állat még nem jött rá arra, hogy egy  hsz. optimális hossza 8-10-12 sor.

Előzmény: tekipna (21155)

 

Én állat valék. Rendben van. Ámde speciális állat, merthogy tőlem mehet emberien is!

Mi a katarzis? Lehet rá válaszolni embermód: „8-10-12 sorban”.

 

Még valamit, s csak azért, hogy a Heller-nyaló, neofita lotyadékban alámerült P. Szűcs Juliannák, Faragó Vilmosok is értsék, miről beszélek, Heller így fogalmaz: „Mire kiadhattam volna az íróasztalnak szánt írásaimat, jó részük elavult”.

 

Habermas szerint Helleréket „üldözte” a „kommunista hatalom”. Ezzel szemben a par excellence véres valóság az, hogy Helleréket nem a hatalom üldözte, verte, hanem ők egymást verték („az Izabella utcában Vajda Misu bejelentette: Marx érvénytelen... Ezért Gyuri és Feri pofon vágta”); vagyishogy ketten ütötték a nyomorultat, nagy vitézség, de rendben van, fogadjuk el, amit Habermas mond, ő az überdeutsche überphilosoph, fogadjuk el: üldözték Helleréket! Így aztán az üldözöttek kénytelenek voltak írásaikat az „íróasztalnak szánni”. Igen, csakhogy Heller maga állítja: „jórészt” egyik üldözött írása sem érvényes. Amire persze Habermas azt válaszolja (gondolom én), hogy ez azért van így, mert a mocskospiszkos szálkáskulák komonisták addig üldözték szegény Helleréket (az írásaikkal együtt), amíg az üldözött írásoknak lejárt a szavatossági idejük. Jó. Ezt is elfogadom.

Viszont. Egyszersmind indítványozom is: zsírozzunk! Faragóék, P. Szűcsék (vagy bárkik) hozzanak ide egy, ha nem is érvényes (merthogy olyan Heller szerint sincs), de legalább megközelítőleg értelmes Heller-mondatot (a mocskosok által üldözött filozófus íróasztalfiókjából), s én rakok rá (vagyis minden legalább fél-hülye Hellerre) tíz teljesen érvényes Hermann-t – mégpedig a mocskospiszkos komonizmus mélyéből merítve!

Félreértés ne essék, a komonizmusban magam is „üldözött” voltam (idézőjelben természetesen, ámde sokkal inkább, mint azok, akik most a kétszeres idézőjelbe tett „„üldözöttség””-ükből élnek), vagyis nem a Kádár-rezsim apologetikája, hanem a tények tisztelete okán indítványozom: zsírozzunk! Lehet idézni a „pária” Hellert, az „üldözött” Hellert, s én idézem a „parvenü” (értsd: „áruló”, „jellemtelen”) Hermann-t!

 

Heller „szerint” „a jellemtelenségnek az a formája, amikor az ember írni tud arról, ami nem a meggyőződése, ellentmond annak, hogy filozófus legyen”.

Hát igen. Olyan buta ez a hiperaktív vénasszony, mint a habermasilag ordózott-címerezett dísztök. Alapvető dolgot nem ért. Ugyanis: valamely ítélet érvényességének (objektív igazságtartalmának, maradandóságának…) semmi köze ahhoz, hogy a szerző (aki lehet író, költő, filozófus, ebben a vonatkozásban mindegy) meggyőződésből írta, amit írt, vagy sem.

Miként a tétel „ellenpróbája” is igaz. Heller – valószínűleg – meggyőződésből alkot. Szent meggyőződésből. Mégpedig akkora baromságokat, hogy az implicite zárja ki a filozófusi minősítést. Nem a „filozófus” jelleme, hanem az értelmi kapacitása zárja ki! Abban az esetben persze, ha a szavakat, a fogalmakat vesszük komolyan, nem pedig a gagyi kitüntetéseket (József Attilával szólva: a „sok vacak érmet”).

Heller a Valóvilág, a Megasztár celebjeinek intellektuális nívóján leledzik: „én magamat adom”.

Ne magadat add, hurka néni, senki nem kíváncsi rád, hanem közöld: tudsz valamit vagy sem, értesz valamihez, vagy pediglen nem értesz semmihez!? Ha értesz valamihez, csináld! De ne magadat csináld, baszki néném, hanem a dolgot, amihez értesz!

A ripacs is „magát adja”. A lényegét adja. A ripacsnak az a lényege, hogy ripacs.

Madáchnak minden vonatkozásban igaza van: „Nem adhatok mást, csak mi lényegem”. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy akinek igaz a lényege, az csak igazat írhat, még akkor is, ha nagyon szeretne hazudni. Tudniillik képtelen hazudni. Erre mondjuk, hogy: érvényes műalkotás. Független a szerző „meggyőződésétől”, „jellemétől”, szándékától, akaratától (vö. „gondolta a fene”). Vagyis: nem az a releváns kérdés, hogy ki lehet filozófus, minő „jellemtelenség” az, amellyel még lehet valaki filozófus, minő „jellemtelenséggel” már nem lehet, hanem az a valós kérdés, hogy mi áll a filozófiában, mi áll a konkrét szövegben.

 

Kérdés: Babarczy meggyőződésből vagy meggyőződése ellenére, őszintén vagy hamiskodva, nyílt lélekkel, „önmagát adva” vagy cinikusan ripacskodva (feltűnési viszketegségből) állítja, hogy a cigányság sterilizálása, gettósítása garantálja a „szebb jövőt”?

Teljesen mindegy. Nem a válasz érdektelen, hanem már maga a kérdés. (Illetve az illető „hülye-picsa” tudós pszichiáterét érdekelheti e lelki fekély, míg az [értelmes] olvasót nem.)

 

Tehát. 23.000 karakternek is egy a vége: ha nem történik meg a fentebb indítványozott szellemi zsírozás, licitálás, ha marad a pipogya kussolás P. Szűcsék részéről, akkor én bizony ki fogom jelenteni, méghozzá őszintén, belső filozófiai meggyőződésből, magamat adva: a Faragó Vilmosok, Almási Miklósok, Vajda Mihályok, P. Szűcs Juliannák, Vitányi Ivánok… bízvást elmondhatják magukról (egykori Nagy Idoljuk aktuális parafrázisával szólva): „mi, neofiták, különös szarból vagyunk gyúrva”. Morálisan is, intellektuálisan is.