Permanens paraszt-varázstalanítás

 

 

Kinek akar kelleni Babarczy Eszter?

Szerintem Esterházy Péternek akar kelleni.

Tárgyalt esszéje (benne az elemzett idézet) ezért folytatódik így: „Jüregen Habermas, az egyik legjelentősebb kortárs német filozófus a modernitás sajátosságát – alapvetően Max Weber nyomán – a ťvarázstalanításbanŤ: a racionalizálásban, a szekularizációban, a különböző funkcionális értékszférák és logikák, a gazdaság, a politika (illetve a bürokratikus igazgatás) és az esztétikum elkülönülésében látja…” (116. oldal).

 

Nem idézem tovább, tart még a mondat jó hosszan, ám már ennyi is bőven kimeríti az állatorvosi szöveg kritériumait. Annyi minden van benne, hogy arról egy rövidebb könyvet írhatnánk, de minimum egy hosszú tanulmányt, már amennyiben akkurátusan kitérnénk a jegyzett sületlenségek minden aspektusára.

Egyelőre csak annyit (emlékeztetőül), hogy a kiinduló Babarczy-kérdés így hangzik az esszé elején: „lehet-e a társadalom a képzőművészet ťmédiumaŤ” (112).

 

Nem tudni, mit keres itt a médium szó, miért van idézőjelben, s ha már egyszer keres valamit, nem tudni, mi a képzőművészet specifikuma a társadalom és a művészet viszonyát illetően, gyakorlatilag semmi nem tudható meg a szövegből, ugyanis a szerző zagyvál; ami persze nem baj (a kritikusok szerint), mert az a fontos, hogy: vakuljon a paraszt! Varázsolódjék el a „kisdarab nőtől” mindenki, vakuljon minden (a maga „arisztokratizmusára”, illetve „művelt”, „vérző” [értsd: zsidó] „középosztályosságára” pökhendi) kiérdemesült suttyó. Ezt szolgálja a névorgia is Babarczy írásában: Chéri Samba, Barbara Kruger, George Gross, Hans Belting, Shaftesbury, Barrell, Reynolds, Füsseli, Rousseau, Goethe, Diderot, Boucher, Greuze – szűk másfél oldalba szuszakolva, illetve összevissza dobálva, egymásra hányva, minden értelem, minden koncepció nélkül. Miközben a szerző kérdéssel válaszol a kérdésére: „vajon miféle új értelmet kapott a társadalom szó?”, majd erre a (válasz)kérdésre „válaszul” gördül az olvasó szeme elé újabb két üveggyöngy: „Max Weber”, „Jürgen Habermas”! Mármost, hogy ezek a nevek miként értelmezik az előző mondatban exponált „hullaházat”? Megmondom. Amiként a „ťmédiumŤ” értelmezi a „képzőművészetet” az esszé alcímében. Vagy még úgy sem.

 

Almási professzor (Mozgó Világ-beli kritikájában) keveri az originálist az orginálissal. Almási szerint Babarczy „olyan műveltséggel és originalitással” publikál [névorgiát], „mintha koros guru lenne. De nem úgy, mint mi annakidején: elájultunk egy Adorno- vagy egy Foucault-könyvtől. Ő is ösmeri [sic.] őket – sőt a mai menőket is –, de ezzel le is vannak tudva: azaz pontosan tudja, ki kitől lopta gondolatait, és csak mosolyog. (Susan Sontagot, sőt kedvencemet, Richard Rortyt is úgy leiskolázza, hogy káprázik a szemem…)”.

 

(És persze Habermast is „úgy leiskolázza”, hogy az már maga a főúrin vérző parasztkáprázat, de erről később.)

 

Esterházy szerint „Irodalom, filozófia, képzőművészet, kritika: ahogy mászkál az ember (ez az ember), eléje kerül ez-az… Van, aki szerint gyanús ez a sokféleség, vagy zavarbaejtő. Egyáltalán nem hiszem, hogy sokat akarna a szarka, de nem bírja a farka... bír, amennyit bír, majd elválik; sokat bír”.

 

Babarczy farka pedig sem nem gyanús, sem nem zavarbaejtő, hanem viszont, miként mondottam volt: szarka-tarka-barka parasztvakítás. Ezt fogom bizonyítani, csak előtte még:

 

Para Szolvencia válasz | 2011.03.06 08:31:29 © (21166)

Akire Eszter rámutat, arról Esterházynak is van véleménye.

Kapálózz csak nyugodtan, te már le vagy írva.

Előzmény: Gyurica úr (21094)

 

Nadja T. Popsy válasz | 2011.03.12 14:57:08 © (21183)

… nem kellecc itt senkinek,  és idõrabló,  hosszú,  veritékes  itteni nyomorodványaid írása helyett...

Előzmény: Gyurica úr (21181)

 

Hát igen, valószínűleg soha nem fogják megérteni: az ember nem azért ír, mert kelleni akar valakinek. Egyébként pedig, ha én kelleni akarnék, akkor kellenék. Olyan csajozós dumám van, hogy attól, ha úgy adná a helyzet, bárkinek kellenék, megmondom őszintén. Sőt számos egyéb varázsos vonzerővel is rendelkezem, például nagyszerűen tudok leopárdmintás boxeralsómban erotikus férfihastáncot lejteni a nappaliban. Ha pedig ennyi sem elég, fölveszem hozzá rózsaszínű, nyuszifüles szőrmemamuszomat, és amely már olyannyira delejező tánckomplé, hogy annak senki (ismétlem: senki!) nőnemű lény nem képes ellenállni. Már csak a puszta látvány őrjítő, pluszban ott a művészien kifejező mozgáskultúrám, amelyhez harmonizálón akusztikus effektek is járulnak, így tehát akár egy P. Szűcs Julianna is elhanyatlik a mámoros kéjvágytól, ha én egyszer azt úgy akarom. Viszont. Írni nem ezért ír az ember. És persze nem is gyűlöletből (kekecből, germózásból), nem politikai céllal és így tovább, írni ugyanis azért írunk, mert – miként József Attila fogalmazza – „sürgős szükségünk van” az írásra. Nos, „csupán” ezt nem értik Babarczyék, Almásiék (szerintem Esterházy is utálja az írást a lelke mélyén), és pontosan ezért gyöngécske stiliszták. Merthogy kizárólag kelleni akarnak. Villogni akarnak. Parasztot vakítani. Ami egyben par excellence parasztvakulás is. Mert az igaz, hogy Babarczy „ösmeri” Adornót, viszont ez éppen azt jelenti, hogy nem ismeri Adornót. Mert, ha ismerné (és nem csak „ösmerné”), akkor nyilván tudná, hogy Marx, Sartre, Horcheimer, Adorno, Marcuse, Benjamin, Habermas tárgyi dilemmájához, történelmi „vitájához” Max Webernek nem sok köze van. Illetve körülbelül annyi, mint a cselekvő igének a visszaható igéhez, merthogy döntő kérdés: mi marad Babarczy (fél)mondatából, ha kimazsolázzuk belőle az ocsút (a nyilvánvaló halandzsát)? Ocsú marad utána, mert, bizony, mazsolabékás gyomság ez így is: „Habermas… a modernitás sajátosságát… a ťvarázstalanításbanŤ... az esztétikum elkülönülésében látja…”.

 

Mi a különbség grammatikailag (s itt egyben lényegileg!) a „varázstalanítás” és az „elkülönülés” között? Nagyjából az, ami Marx és Weber között. Tudniillik vagy cselekszem, vagy a cselekvés, történés elszenvedője vagyok! Babarczynál ez secko jedno, nála a visszahatásban áll a cselekvés. Vagy fordítva? Almási professzor guruja (gurunője) mindenesetre így fogalmaz: „alapvetően Max Weber nyomán”; illetve ugyanez a Wikipédia nyelvén: „Habermast Marxnál is jobban befolyásolta Max Weber”.

Hát hogyne! Ami olyan, mintha azt mondanánk, hogy Almási Miklóst Krausz Tamásnál is jobban befolyásolta Vajda Mihály.

 

Habermas bölcseletet írt, így (Almási-bunkósággal szólva) „lopott” innen is, onnan is. Olyan terminológiát használt, amelyről úgy vélte, a legpontosabban képes vele kifejezni a gondolatait. Mert, ha nem így van, akkor nem gondolkodóról, (Babarczy-bunkósággal szólva) nem „az egyik legjelentősebb kortárs német filozófusról” beszélünk, hanem csupán egy szimpla interpretátorról.  

 

Mindenekelőtt tisztázzuk, mi a különbség a „varázstalanítás” és a „varázstalanodás” fogalmak között, immár nem nyelvészetileg, hanem történelemfilozófiailag. A „világ varázstalanításáról” Max Weber beszél, s melynek az a lényege, hogy – főként a protestáns eszmék, a „protestáns etika” révén – „varázstalanítani” (racionalizálni) szükséges a világot, míg varázstalanodásról Marxék írnak a Kommunista kiáltványban: „A burzsoázia, ahol uralomra jutott, szétrombolt minden hűbéri, patriarchális, idillikus viszonyt. Könyörtelenül széttépte a tarkabarka hűbéri kötelékeket, melyek az embert természetes feljebbvalójához fűzték, s nem hagyott meg más köteléket ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli ťkészpénzfizetéstŤ. A jámbor rajongás, a lovagi lelkesedés, a nyárspolgári érzelgősség szent borzongását az önző számítás jeges vizébe fojtotta. A személyi méltóságot csereértékké oldotta fel, és az oklevelekben biztosított, nehezen szerzett számtalan szabadság helyébe az egy lelkiismeretlen kereskedelmi szabadságot iktatta. Egyszóval, a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolás helyébe a nyílt, szemérmetlen, közvetlen, sivár kizsákmányolást állította.

A burzsoázia megfosztotta dicsfényüktől az összes eleddig tisztelt és jámbor félelemmel szemlélt tevékenységeket. Fizetett bérmunkásává változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költőt, a tudomány emberét.

A burzsoázia leszaggatta a családi viszonyról meghatóan szentimentális fátylát és e viszonyt puszta pénzviszonyra redukálta.”

 

Vagyishogy itt a burzsoázia kvázi cselekvő alany. Voltaképpen visszaható cselekvésről van szó, vagyis Marxék szerint formailag a burzsoázia (mint szubjektum) színrelépése révén, lényegileg pedig a kapitalizmus (mint objektum) létének okán „varázstalanodik”, de-mitizálódik, Papp Zsolttal szólva: „de-ritualizálódik” a világ s benne a művészet. Tehát folyamatról beszélünk, bevégződött folyamatról: a burzsoázia „fizetett bérmunkásává változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költőt, a tudomány emberét”, mégpedig anélkül tette, hogy ez lett volna a közvetlen célja, sőt ellenkezőleg: a burzsoá (mint konkrét alany) azt akarja, hogy maradjon a pap, az orvos, a művész stb. „varázsló”, csak néki „varázsoljon”: a tőkés rendszer specifikus érdekhálózatának megfelelően tevékenykedjék. Ilyen értelemben Max Weber is a burzsoázia közvetlen szolgája: a kapitalizmus (eufemizálva: a polgári rend) egyik fizetett ideológusa.

Marxék arról beszélnek, hogy a csodátlanodás objektív folyamat. Akár akarja Max Weber, akár nem, akár akarja Habermas, akár nem, akár akarja a Vatikán, akár nem… a „világ varázstalanodása” (szekularizációja) végbemegy. Jobbára spontán, némi tudatos (aufklérista) „rásegítéssel”. Egészen odáig, hogy például a hatvanas években varázsolva „varázstalanító” beat-mozgalom mára – üzleti (burzsoá) megfontolások révén – maga is totálisan „elvarázstalanodott”, elüzletiesedett, eldiszkósodott (ahogy mondani szokás). Sőt, ha már Habermas, legyen „kövér”: az egykor varázslatosan vásott Dany le Rouge-tól is csak annyira futja manapság, hogy egy szánalmas kis tusnádi turulcincért cincálgat vitézül a burzsoá szupergyülekezetben, míg (emlékszünk) a szintén legendás Joschka Fischer grafitbombákkal baszatta szét a délszláv erdőséget. Vagyis pontosan ez az objektív (nem Max Weber-i) „varázstalanodás” lényege: a burzsoázia bárkit beszippant, a tőke mindent benyel, fölzabál, úgy mondják: kommercializál; jelesül pedig éppen a „multikulti” ellen szakmányban hörgő médialovagokat, a Dörner Györgyöket, Gazsó Ferencket, Krausz Tamásokat, Bognár Lászlókat…

 

Egy nyál a tenger, termelő zabálás,

mindenre, mindenkire rálehel
a tátott tőke sárga szája. Párás
büdösség-felhő lep bennünket el.

 

Almási Miklós szerint Babarczy nem büdösség-felhő, csak olykor annak láttatja magát (kelleni akar), Almási szerint Babarczy „mintha koros guru lenne… pontosan tudja, ki kitől lopta gondolatait, és csak mosolyog”.

 

Igen, függőlegesen mosolyog, mint guru-mosolygó az újlipótmezői főúri mosolydában. Ugyanis épp az a helyzet, hogy Habermas éppen a fölvetett kérdés kapcsán éppen nem Webertől „lopott”, hanem viszont Bertold Brecht és Valter Benjamin bölcselete mentén összegzi a maga művészetbölcseleti álláspontját (miközben hivatkozik persze Marxra is, Weberre is). Míg a mosolygósan „koros guru” egyáltalán nem érti, eleve nem is értheti, mi itt a nagybüdös helyzet, ti. alapvetően fals a fölvetése, mellyel azután maga vezeti félre (még jobban) ennen magát: „lehet-e a társadalom a képzőművészet ťmédiumaŤ”.

Utaltam rá: a mondat nem jelent semmit, benne a szavaknak nincs közük egymáshoz, s a legkevésbé sincs közük Brecht, Benjamin, illetve Habermas művészetfilozófiájához.

 

Az értelmes kérdés így hangzik: mi a lényege a művészet spontán „varázstalanodásának”, de-mitizálódásának, „de-ritualizálódásának”, illetve mi a teendő, ha az objektív „varázstalanodás” során a művészet óhatatlanul „válik szabaddá az identifikáció-teremtő felhasználási módoktól” (©Papp Zsolt)?

 

Nos, ez már valóságos kérdés, erre válaszolok legközelebb, merthogy pontosan ez az, ami mostanában mindenkit a leginkább érdekel; egyszerűen megőrül a fórum olvasója a kíváncsiságtól, ha nem tudhatja meg hamarjában: miként is állunk a Papp Zsolt-i „identifikáció-teremtő felhasználási módokkal”?