Baszhat-e a művész prostituáltat?
Igen vagy nem? Ez itt a kérdés. Almási professzor nem tudja a választ, de nem is érdekli, Almási Miklóst a kérdésből csupán a kérdőjel izgatja, sőt még a kritikai válaszokkal történő szellemi-lelki egyesülései során is csak a puszta kérdőjelek mozgatják az ő nagyprofesszori kislibidóját. Almási Miklós szerint Babarczy Eszter „azért unikális jelenség, mert nem a szeretem – nem szeretem esetlegességeiben tetszeleg, hanem szép csendben felrajzolja a jelen nagy kérdőjeleit. Azt a tanácstalanságot, ami a nagyszájúak íráskunsztjai mögött settenkedik” (Mozgó Világ, 1997 június, 105-106. oldal).
Korábban jeleztem, nem taxisofőri kisbunkóság, hanem professzori nagybunkóság erőlködik, kepeszkedik stilárisan a „nagyszájúak íráskunsztjai mögött” „settenkedő” „tanácstalanság” metaforáinak környékén, így most jobbára az állítás tartalmával foglalkozom. Nézzük konkrétan, miként rajzolgat Babarczy Eszter nagy kérdőjeleket (túl azon, hogy csöndesen teszi), majd magunk is bátorkodjunk elő egy halk szavú kérdőjellel, vagyis tegyük föl a vágóian szkeptikus kérdést Almási professzornak: valóban a rajzolgatásai által „unikális jelenség” Babarczy Eszter?
A „tanárnő” csöndesen kérdez: „lehet-e a társadalom a képzőművészet »médiuma«” (112), majd megadja a választ: „lehet”; ám azt is oly csöndesen, hogy maga sem veszi észre: válaszolt a kérdésre. Vagyis a megoldás véletlenül „csúszik be” az „unikális” alkérdések közé, mintegy magától van ott, ti. Babarczy válasza éppúgy nem tervezett, miként a gyermekáldás valamely spontán fölhevült szexuális kapcsolatban. Babarczy könyve tanúsítja: a szerző még egy tőmondatot sem képes intellektuálisan kontrolálni, nemhogy oly hosszúakat, cirkalmasakat, mint amilyenekbe mindegyre belekamatyolja magát; és persze mentálhigiénés kotont sem húz a fejére, hanem csak pőrén: adj neki, nyomjad, lökjed, csüszköljed… igen, mert, ha Babarczy egyszer elkezdett férfiként publizni, akkor aztán jön belőle, ami a lócsövön kifér.
Immár egészében, csonkítatlanul idézem a szövegösszefüggést a könyv 115. oldaláról: „Ami pedig a művészet autonómiáját illeti, az nem jelent többet annál, hogy a festés sajátos szakma, s megvannak a maga értékei, amelyek – mindaddig, amíg a jelentésről nem ejtünk szót – többé-kevésbé függetlenek a társadalom értékeitől. De csak többé-kevésbé: »Nem is tudom, mit mondjak erről az emberről. Az erkölcsi romlást fokról fokra követi az ízlés, a kompozíció, a jellemek, a kifejezés, a rajz leépülése. Mit is festhetne ez a művész? Csak azt, ami a képzeletében lakozik; s ugyan mi lehet egy olyan ember képzeletében, aki a legalacsonyabb prostituáltakkal tölti az idejét?« (Ezek az ítéletek persze igencsak mulandók – Diderot a fenti kirohanást Boucher ellen intézte, akit ma, az autonom esztétikum modern perspektívájából, általában többre tartanak, mint Greuze-t, Diderot morális festőjét.)
És ha a tizennyolcadik században nem lehetett, vajon miféle új értelmet kapott a társadalom szó, miféle új definíciót az művészet, hogy a huszadik században a társadalom vagy a nyilvános tér az autonóm művészet médiuma lehet? S hogy – noha már az explicit, az ábrázolás tartalmában megjelenő társadalomkritika révén – a művészet szubverzív ösztöne töretlen a huszadik század végén is, amikor a tükörmetafora – ideiglenesen vagy végleg-e, nem tudom – már régen az esztétikai fogalmak hullaházába került?”
A kérdőjeleket tehát Babarczy „költői kérdőjeleknek” szánja. Ami azt jelenti, hogy az „unikális jelenség” nem a posztmodernek „settenkedéseit”, hanem a saját „tanácstalanságát” rajzolja meg az idézett kérdéskupacban.
Merthogy mit is igyekszik az „unikális jelenség” állítani? Azt igyekszik állítani (és nem kérdezni!), hogy a művészet lehet a társdalom médiuma, ti. Diderot is azt állítja, hogy lehet, s Diderot szerint pontosan ezért nem művész az, aki – társadalmilag elítélendő módon – kurvákkal baszik. Ugyanakkor – közli Babarczy – Diderot-nak nincs igaza, merthogy lehet művész, aki kurvákkal baszik. A huszadik században. Babarczy szerint Diderot-nak a tizennyolcadik században volt igaza (nem lehet művész, aki prostikkal csinálja), csak hát Diderot „ítélete múlandó” – írja Babarczy –, vagyishogy a huszadik században már nyugodtan lehet művész, aki prostikkal csinálja.
(Engedtessék meg egy közbevetés, noha így bonyolultabbá válik a kritika, mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül: Babarczy Esztert egy akadémikus esztétaprofesszor s egy Kossuth-díjas Nagyíró Stiliszta emelte az égig! Szóval, hogy az „originális”, „unikális jelenség” „varázslatos” könyvében Diderot „ítélete igencsak múlandó”. És állítja ezt azon Babarczy Eszter, aki egyszersmind maga idézi Diderot ítéletét, demonstrálván, hogy a tárgyalt ítélet egyáltalán nem mulandó. Illetve annyiban mulandó, amennyiben minden ítélet elmúlik a kimondásának pillanatában. Magyarán: az „unikális jelenség” itt Diderot ítéletének igazságtartalmáról próbál habogni valamit, ezzel „varázsolván” el a hülye Esterházy Pétert.)
Na most, Babarczy (akár akarja, akár nem, akár érti, miről beszél, akár nem) azt állítja, hogy Diderot tizennyolcadik századában igaz volt az állítás: nem művész, aki kurvákkal baszik, míg ez az ítélet a huszadik században nem áll meg. És miért lehet művész a huszadik században az, aki kurvákkal baszik? Nos, itt jön az „unikális jelenség” állítólagos „kérdőjele”, amelyet viszont én a szerző állításai, méghozzá a legprimitívebb állításai közé sorolok: „Ezek az ítéletek [ti. Diderot ítélete] persze igencsak mulandók – Diderot a fenti kirohanást Boucher ellen intézte, akit ma, az autonom esztétikum modern perspektívájából, általában többre tartanak, mint Greuze-t, Diderot morális festőjét”.
Vagyis: azért van igaza a huszadik századi embernek a tizennyolcadik századi emberrel szemben, merthogy a huszadik századi embernek igaza van a tizennyolcadik századi emberrel szemben.
Ennyi. Egyetlen hanggal sincs több az állításban. Nadeviszont: van benne Diderot, Boucher, Greuze rogyásig, és persze az „autonom esztétikum modern perspektívája” – vagyishogy pontosan ez az a báró-parasztvakítás, amelyről tegnap beszéltem.
Esztétikai alapkérdés: lehet-e művész az, aki kurvákkal baszik, illetve aki mizantróp, börtöntöltelék, akasztott ember, potenciális gyilkos („ha kell, embert is ölök”), aki Sztálint dicsőíti (Rettegett Iván), aki Hitlert glorifikálja (Az akarat diadala)? József Attila szerint lehet, míg Diderot és Babarczy szerint nem lehet. Ezt onnan tudjuk, hogy a csöndes kérdőjeleket rajzolgató „unikális jelenség” kiegyenesít könyvében egy jókora felkiáltójelet is: szerinte Flaubert, Dosztojevszkij nem művész!
Babarczy szerint Diderot „ítélete azért mulandó”, mert „ma, az autonom esztétikum modern perspektívájából, általában többre tartják” Boucher-t, „mint Greuze-t, Diderot morális festőjét”.
Ezzel szemben a valóság az, hogy Diderot ítélete hamis. Csak ilyen egyszerűen. Hamis volt anno, hamis most is és hamis lesz, amíg világ a világ. Az egyik legfrappánsabb példa erre Lautrec művészete, „pályaíve” (ahogy a tudósesztéták mondják), ti. Lautrec műalkotásai akkor telítődtek meg igazán morállal (ami egyébként nem minősíti az alkotások művészi értékét), amikor a festő beköltözött a bordélyházba, egyebek közt a prostituáltakkal való permanens közösülés céljából. És hogy teljes legyen az esztétikai-etikai káosz, tette mindezt Lautrec még a tizenkilencedik században. Tehát. A tizenkilencedik századi Lautrec alkotói tevékenységére vonatkozóan abszolúte közömbös probléma, hogy a tizennyolcadik századi Diderot-nak vagy pedig a huszadik századi „autonom esztétikum modern perspektívájának” van-e igaza egy tipikusan parasztvakító álkérdésben: lehet-e művészi ihlete annak, aki lotyókkal kamatyol? Ettől csak egy silány arisztokrata-ivadék varázsolódik el.
Plusz a bölcskari professzor. Ugyanis Almási szerint Babarczy azért „unikális jelenség”, mert ő „nem a szeretem – nem szeretem esetlegességeiben tetszeleg”.
Ez persze igaz. Babarczy már csak azért sem tetszeleg „a szeretem – nem szeretem esetlegességeiben”, merthogy abban nem lehet „tetszelegni”. Almási állítása mindenoldalúan (stilárisan is, bölcseletileg is) marhaság. Ráadásul a professzor (másutt) maga állítja önmaga ellenkezőjét: „Relativizmus van is, nincs is: e dilemmán a művészetek nélkülözhetetlenségében való hit segít át. Mindezt nem igehirdetőként mondja el [ti. Babarczy Eszter], hanem egyes szám első személyben, olyan közemberként, aki csak reméli, hogy mások nevében is beszél. Szóval: merészség kell ahhoz, hogy ilyesmiket leírjon az ember. Például, hogy a »miről szól« is fontos, hogy volt egyszer egy Lukács (talán Babarczy az egyetlen, aki meri idézni, hiszen nevével még érintkezni is bűnnek számít)”.
Sokoldalúan buggyant professzori tézis, ezúttal csak arra utalok, hogy a „meri idézni Lukácsot”-állítás értelmileg üti a másik hülye-professzori állítást, mely szerint az „unikális jelenség” nem „a szeretem – nem szeretem esetlegességeiben tetszeleg”.
Egyébként valóban nem. Babarczy részint a mindenen fölülállás, részint a „sokdiplomás társadalomtudós” infantilis pózában páváskodik.
babarczyeszter válasz | 2010.12.04 01:37:09 (19289)
A személyes szférám az oktatás és a művészetek, főleg az irodalom. A sajtót társadalomtudósként tartom kiemelten fontosnak a demokrácia szempontjából. (Ezzel nem vagyok egyedül).
Előzmény: kiski (19257)
Nincs vele egyedül. És ettől egyedi („unikális”). Merthogy sok olyan „unikális jelenség” létezik, aki nem egyedi. Ők unikálisan nincsenek egyedül.
Jó, de akkor maga Babarczy miben is unikális?
Abban unikális, hogy az „oktatás” néki a „személyes szférája”. Mit jelent ez? Azt jelenti nyilván (mert mi mást jelenthetne), hogy az „unikális jelenség” önmagát, önmaga személyét oktatja az egyetemen. És akkor ebben valóban unikális. „Személyes szféráját” illetően „főleg irodalommal” foglalkozik, így aztán „nagyon zavarba” hozná Richard Rortyt, ha megemlítené előtte Flaubert és Dosztojevszkij nevét.
Még valami, merthogy képtelen vagyok megállni: Babarczy ugyebár Diderot-val (is) ámítja-vakítja a veretes művészet s a „vérző középosztály” parvenü pórjait. Nem franciául idézi a filozófust, hanem magyarul, s nyilván nem ő felelős a fordításért, már amennyiben nem ő a fordító, ám akár így, akár úgy, a lényeg mégiscsak az, hogy bizony kacagtató módon jelentek meg Babarczy „varázslatos” könyvében Diderot szavai: „ugyan mi lehet egy olyan ember képzeletében, aki a legalacsonyabb prostituáltakkal tölti az idejét?”.
Tökéletesen igaza van Diderot-nak, osztom az ízlésvilágát, mármint abban ugyebár, hogy akár prostituált, akár szűzike, a csaj ne legyen alacsony, hanem viszont legyen delnő, legyen szép termetes!
Egyébként – mint köztudott – Woody Allen is, valahányszor nősült, mindig minimum fél fejjel magasabb nőt vett feleségül. Szeretjük a az öles csajszikat (a szó mindkét értelmében), olyannyira, hogy nem elég, ha magas az asszony, legyen pluszban deltás is.
Elmesélek egy esetet, arisztokrata szőrként göndörödjek a vérző középosztály hátának sebhelyes közepére, ha nem igaz! A luppai bányató partján tanítgattam a fiamat kavicsot kacsáztatni a vízen, méghozzá obligát módon („figyeld jól, apád így tartja a kezét” stb.), míg a nejem szelíd mosollyal nyugtázta a fénylő férfi-pedagógiát, s amely kép idáig szokványos családi idillnek minősül. Miközben persze egyikünk sem vette észre, hogy odébb meg valaki éppen horgászni igyekszik, ámde nem nagyon sikerült néki a dolog, merthogy a kavicsdobálással zavartuk a halait. Szóvá is tette, annak rendje és módja szerint, mire én szóvá tettem, hogy ő szóvá tette, nem nyújtom hosszúra, szóvátevés szóvátevést követett, végül, összegezvén a vitatott probléma lényegét, a konfliktuskezelést konszenzuális síkra tereltem, szó szerint így: te akartad, bazdmeg! És elindultam a horgász felé. Amolyan picikeforma emberkének tűnt messzi ránézésre, szánalmasan kuporgott összecsukható sámliján, és pontosan ez volt a dologban a megtévesztő. Vagyis amikor vette már az ürge, hogy mindkét szemem vérbe fordulni látszik, miközben rettentő léptekkel közeledek felé, hát, szépen, komótosan fölállt a sámliról. Igen ám, csakhogy a fölállás folyamatát – hogy úgy mondjam – nem nagyon bírta abbahagyni. Csak emelkedett, emelkedett, s mire befejezte a fölegyenesedést, már a maga teljes valójában vált láthatóvá a megejtő realitás: két biedermeier ruhásszekrény állt előttem egymásra helyezve. Nos?! Mit tehet ilyenkor egy apa serdülő fiúgyermekének szeme láttára? Futásnak ugyebár nem eredhetünk, merthogy akkor úgy omlik össze az egész comeniusi (értsd: Charles Bronson-i, scaevolai) rendszer, amelyet sikerült fölépítenünk hosszú évek aprólékos munkája során, mintha nem is létezett volna; vagyishogy nem tehettem egyebet, szemvillanásnyi idő alatt számoltam le az élettel (mint biológiai tényezővel), s ami egyébként már nem egyszer, nem kétszer megtörtént velem, a csabai Szajnán nőttem föl, magyarán: az egész (életnek nevezett) szarság lepergett előttem, láttam újra mindent, ami volt, de még azt is, ami sohasem volt. És odaálltam! Pontosan úgy, amiként Robert de Niro a Dühöngő bikában, vártam a végzetes csapást. Nem akarom szépíteni, lényegileg semmit nem láttam, nem érzékeltem magam körül, csupán egy távolinak tűnő suhanást hallottam, majd egy tompa puffanást. Kinyitottam a szemem s megrendülten konstatáltam: a duplikált kredenc a lábaim előtt hever szótlanul, moccanatlanul. Az történt ugyanis, hogy a nejem kiváló női ösztönnel érzékelte: a dolognak már a negyede sem tréfa, így hát puhán előlépett a hátam mögül (ez volt a suhanás), s egy keresetlen mozdulattal lecsapta a méretes barmot, amely mint krumpliszsák, dőlt el a tóparti fövenyen. Az orrából szivárgott a vér. A végén még mi telefonáltunk mentőkért. Nos, ekkor vált világossá számomra: Diderot jókorát tévedett (legalábbis Babarczy „fordításában”), illetve hogy én nagyszerűen nősültem, amikor Mocsai doktor egykori kedvencét vettem feleségül; nem árt, ha az asszony bikaerős bír lenni valamely fatálisan meghatározott pillanatban. Ami persze óhatatlanul azzal jár, hogy otthon nem akkor mosogatunk, amikor nekünk tetszik, na de hát: szelaví – valamit valamiért! Ha az asszony olyan, mint Kulcsár Anita például (visszafogott lelki állapotában), esküszöm, a szemetet is szó nélkül kiviszem…
Végezetül – s csakis a filológiai precizitás kedvéért – szögezzük le: Dániel Anna így idézi Diderot-t (lektorálta Réz Pál): „… és mi lehet annak a férfinak képzeletében, aki életét a legaljasabb prostituáltak között tölti?”.
Legalacsonyabb? Legaljasabb? Hát, nem egészen ugyanaz.
Tegyük hozzá: Diderot műveiben több helyütt szerepel az „alacsonyrendű”, „alacsonyabbrendű” (d'ordre inférieur) kifejezés, míg én, a magam részéről, ha műfordító volnék, a „legócskább kokottak”, vagy inkább a „legkoszlottabb kéjnők” jelzős szerkezetet használnám, merthogy én (Moldova intelme ellenére) prózában is imádom az alliterációkat. Olvasni persze én sem szeretem, csak írni!
