Több mondat a sunyiságról

 

 

babarczyeszter válasz | 2006.01.29 21:11:36 (2642)

Az unalomról szóló szöveg -- sok régi esszémhez hasonlóan -- ironikus és játékos, szándékos nyelvi rontásokat tartalmaz… rejtekező-bújkáló szöveg.

Előzmény: Lambrakisz (2640)

 

Ez az esterházyság tökéletes öndefiníciója.

Az esterházyság lényege az alakoskodás: a „szándékos nyelvi rontás”, a „rejtekezés-bujkálás”, a grófi-jobbágy-mentalitásból fakadó alattomosság. (A továbbiakban nevezzük az esterházyságot, egy parafrázis kedvéért, ritmikai okból, sunyiságnak.)

 

Szerintem Illyés verse társadalmi léptékben (s épp a zsarnokság vonatkozásában!) nem áll meg logikailag, ti. az a helyzet, hogy ahol zsarnokság van, ott, „sajnos”, nem mindenki szem a láncban. Ráadásul a „proletárdiktatúra” sok mindennek minősíthető, csak éppen zsarnokságnak nem. A diktatúra, az elnyomás, de még az önkényuralom sem azonos a zsarnoksággal. A zsarnokot nem a puszta könyörtelenség, hanem az egoista embertelenség, a kegyetlen önzés jellemzi alapvetően. Illetve annyiban (lehet) zsarnokság a Rákosi-diktatúra is, amennyiben a dolognak a direkt politikához alig-alig van köze, vagyis amennyiben a magyarországi zsarnokság kovásza egy évezredes történelmi jelenség: az esterházyság; s amely nem más, mint az úri-sunyiságnak s a jobbágy-sunyiságnak „fondor” együttmunkálkodása; ebben a vonatkozásban létezik illyési zsarnokság, mint fejlemény, melynek eredete az esterházyság-babarczyság, mint atavizmus: a már-már l’art pour l’art rejtekezés-bujkálás, szándékos, öncélú rontás-rongálás.

 

Nemzeti, társadalmi viszonylatban nem áll meg Illyés verse, ti. példák sora mutatja: a direkt politikai elnyomás (Illyésnél: „zsarnokság”) többféle reakciót válthat ki az emberből, még az esterházyság által determinált Magyarországon is. Klasszikus példa erre Moldova, Szabó István és Csurka ismert története. Mindhárman a filmművészetire jártak (azonos évfolyamra), ötvenhat után mindhárman válaszút elé kerültek. Ketten besúgók lettek. Egyikük nem vált patkánnyá. Háromból egy. Márpedig, ha van konkrét jelentése a költő tézisének, mely szerint „mindenki szem a láncban”, vagyis, ha nem parttalan értelmű az állítás, akkor mindhárom művésznek szükségképpen kellett volna spiclivé silányulnia. És bizony vonatkozik ez az arisztokratákra is. Nem minden gróf, báró lett spicli, s ami azt jelenti, hogy Illyés bölcselete csak kisközösségi, családi viszonylatban bír (közel) abszolút érvénnyel, vagyis itt inkább Berzsenyire érdemes figyelnünk; márpedig, ha igaza van a költőnek, ha párduc valóban nem szül gyáva nyulat, úgy igaz a megállapítás pandanja is: nem patkány, nem hernyó nemzi Núbia párducát.

 

hol sunyiság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy rég istened sem;

ott sunyiság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget

 

Ahol a családfő spicli (még akkor is, ha – időszakonként – „csak” potenciális besúgó), ott az „apai tanács” szükségképpen mutat a „rejtekezés-bujkálás”, a „szándékos szövegrontás” kialakulásának irányába. Hol esterházyság van, ott esterházyság van a család (mint fizikai-lelki kohézió) minden tagjának minden gesztusában, pszichés mozzanatában: a kérdésben is, a feleletben is – az apai intelemben, annak megszívlelésében, vagy épp elutasításában.

Jól illik ide Földes László élettörténete. Ugyanis (horribile dictu) Földes is azonos az apjával. Lényegileg azonos. Vagyishogy itt másodlagos szempont az előjel. Az öreg Földesről el lehet mondani (majdnem) minden rosszat, ám, hogy hernyó lett volna, az semmiképpen sem állítható. Hobo tizennyolc éves korától gyakorlatilag nem beszélt az ősével, miközben Földes dalszövegei épp az apjától óhatatlanul átsajátított vídiakeménységből adódóan kristálytiszták. Hobo nem maszatol, nem bujkál, nem sumákol, vagyis így értendő, hogy Hobónál paradox módon az apjával szemben tanúsított, intranzigensen kemény ellenállás is apai örökség. Rokonszenves lelki hagyaték.

„Tetovált nép” – írja Földes. A szöveg történelmi léptékű metafora, nyilván többértelmű, ám a többértelműség nem azonos a kétértelműséggel. Sőt a többértelmű szöveg egyik fősajátossága, hogy külön-külön is (és minden vonatkozásában!), illetve összegészében is tiszta, egyértelmű.

„Tetovált nép” – írja Földes. Többértelmű a szöveg, de nem maszatolás. Hanem költészet: kontúros áttűnéseket rejt magában a két rövid szó.

„Tetovált nép, tetovált szép”. A múltkor láttam a tévében, hogy szimpla, üresfejű tovarisok egymás bendőszagún harcos öklendezéseit tüntetgetik ki antirasszista díjakkal. „A magyar sajtó képviselői közül eddig Bernáth László, Czene Gábor, Debreczeni József, Dési János, Juszt László, Kálmán Olga, Mester Ákos, Mészáros Tamás, Róbert László, Szepesi György, Vásárhelyi Mária médiakutató, György Péter esztéta, a Népszava szerkesztősége, Pálfi Balázs újságíró, Regös István, Szász István publicista, Tamás Tibor szerkesztő-újságíró, Tódor János újságíró, szociográfus, Vágó István televíziós műsorvezető és Várkonyi Endre újságíró kapta meg a díjat” – írja az újság.

Szégyen. A fölsoroltak közt nem egy olyan ember neve szerepel, aki akaratlanul bár, de nagyképűn „aufklérista” agresszivitásával hatékonyan generálja a rasszizmust, az antiszemitizmust. A kitüntetettek többsége azt hiszi, hogy a posztmodern, „posztauschwitzi” ármány ellen primitíven „fölvilágosító” jelzők cséphadaróival lehet eredményesen harcolni (értsd: ütni, vágni, megvetni, legyalázni…). Vágó Istvánt is kitüntették, merthogy ő is határozottan föllép az antiszemita-hittel szemben, úgy harcol, mint másutt, egy másik fronton a gabonakörös babonák ellen. „Tudós” „szkepticizmussal”: hát nem érted, te, ostoba, hogy milyen tudománytalanságokat beszélsz?! Vágó persze nem így fogalmaz, csak éppen így hangzik, amit ő, decens ember lévén, decensen artikulál. Vágó tudományosan szkeptikus, ami azt jelenti, hogy Vágó a nyilvánosan hörgő „szkepticizmus”, a vicsorgó „ráció” lenyűgöző erejében hisz. De nagyon ám!

„Tetovált nép, tetovált szép”. Szerintem Földesnek már csak ezért az egyetlen soráért is járna az antirasszista díj – és azután soha. Senkinek. Merthogy onnantól értelmetlenné válna az egész. Persze mindezt kizárólag a kontraszt kedvéért mondom, tudniillik Földes kitüntetése éppen az, hogy nem kap kitüntetést Vásárhelyi Máriáéktól (legalábbis tudomásom szerint) – ez a Hobo-díj, ez az egyetlen elfogadható kitüntetés; én vagyok az adományozója. Még kevesen érdemelték ki.

 

Tagadom, hogy az illyési „apai tanácsot” a társadalom, a politika determinálja. Tagadom, hogy a „főbűnösök” nem a hernyók, hanem azok, akik „a besúgóhálózatot működtették” (sőt ma már, némelyek szerint, a spiclik inkább áldozatok), ugyanakkor állítom: a családon belül, ha jelen van, szükségképpen és fertőzőn (pl. a családfő minden gesztusában) van jelen a sunyiság, a spicliség. Ilyen értelemben több Moldova is létezik Magyarországon, az ő példájuk mutatja, tanúsítja: lehetett becsületesen is élni, egyenes tekintettel „felelgetni idegennek”, barátnak, kollégának, magyarán: nem a társadalom, nem a politika, nem a „zsarnok”, nem a „tartótiszt” az igazi bűnös, hanem: a besúgó! Annál is inkább, merthogy ahol esterházyság van, ott babarczyság van

nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorban,
mint légy a borban

 

Írja Illyés, mi pedig olvassuk el újra az „édes szó-mámor” iránt rajongó Babarczy Eszter „vallomását”:

 

babarczyeszter válasz | 2006.01.29 21:11:36 (2642)

Az unalomról szóló szöveg – sok régi esszémhez hasonlóan -- ironikus és játékos, szándékos nyelvi rontásokat tartalmaz… rejtekező-bújkáló szöveg.

Előzmény: Lambrakisz (2640)

 

Miért esterházyság ez, miért nem csak puszta babarczyság?

Azért, mert nem véletlenül jelenik meg a „rejtekező-bujkáló”, alakoskodó Babarczy egy másik vallomásában Esterházy Péter név szerint is, mint kiszolgáltatott lelket igázó, bárgyú olvasóját önzsarnokságra késztető idol: „honvágyam, ha volt – írja Babarczy –, mindig Esterházy Péter után volt. New Yorkból nézve Esterházy Péter Magyarország azon része, amely után honvágya van az embernek… Mint mondani szokás, nem viheti magával az ember a hazáját a cipôje talpán. Hát így van ez, pontosan. Esterházy Pétert nem bírtam magammal vinni a cipôm talpán New Yorkba, és az egész rohadt és mélységes közép-európaiság, az összes vidám undor és szépséges kín ott maradt, Esterházy ott maradt!”.

 

És mintha csak a fenti ömlengésről írta volna a költő:

 

… minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret,
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,

ő les, hiába futnál,
fogoly vagy s egyben foglár

Minek a foglya-foglárja pl. Babarczy Eszter?

Egyebek közt az alábbi szövegnek, ezen akaratlanul-szándékos, fogoly-foglárosan sunyi-rontásnak: „megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg kicsit se jó, akkor hiába mondja: csak cifrázza… A hazaszeretet minőség kérdése”.

 

Esterházy állítólag jó, nemcsak „egy kicsit is”, hanem nagyon jó, többek szerint eredeti stiliszta. Na most, ha így van, ha Esterházy jó stiliszta, akkor nyilván megokolt a „nyakig az egészben” szóösszetétel.

 

Miben nyakig stilárisan? – kérdezem én. Miben? Nyakig a trutymóban? Nyakig a hazaszeretetben? Ha „kicsit is jó” az író, akkor „nyakig az egészben”? Miben? Mi van (mi nincs) itt freudilag kimondva (elbujtatva)? Miről beszél, mi helyett beszél (cifrázza!!!) a „bravúros” stiliszta?

 

Hogyan kerül a hazaszeretet asztalára a minőség-csizma, és miként jön mindehhez a nyakig benne levés állapota? Hogyan?

 

Megmondom hogyan. Illyésileg. Hol sunyiság van… / ott sunyiság van… / az apai tanácsban… / abban, ahogy a gyermek / idegennek felelget…

 

Az „apai tanácsok” spicli-miliőjében cseperedett „gyermek” azt „felelgeti” most az „idegennek”, hogy aki szereti a hazáját, az „nyakig az egészben”, ámde csakis akkor, ha „minőség” az illető, ha megfelelően egyezteti az alanyt az állítmánnyal.

 

Mit jelent ez? Túl azon, hogy egyelőre végtelenül sunyi („rejtekező-bujkáló”, alakoskodó, spicli-mentalitásból fakadó) szövegnek tűnik. Egyelőre – mondom –, vagyis addig, amíg nincs rá valaminő értelmes, egyenes, jellemes, karakteres, nem „rejtekező-bujkáló” szövegmagyarázat.

Tehát nem József Attilát kéne itt „fikázgatni” (szánalmas infantilizmussal), hanem illenék megmagyarázni: mi a lófasz értelme van az olyan megnyilvánulásnak, amely eleve vállaltan, peckesen vállaltan antimegnyilvánulás, az olvasó „szándékos” átverése, félrevezetése!? Mi értelme van ennek?

 

Az illyési parafrázis szerint az alattomosság „ott van / jelenvalóan / mindenekben”, így nyilván ott van az Ady által ezerszer megátkozott honi-arisztokrata, hájszagú, álintellektuális pökhendiségben is.

 

Egyesek szerint igaz, mások szerint hamis legendán alapul a vád (önvád): a magyar gyárilag spiclinemzet, merthogy állítólag Magyarországon a Gestapóhoz több följelentés érkezett, mint Európában összesen. Akár igaz az állítás, akár nem, akár igaza van Illyésnek (mindenki szem a láncban), akár nincs, szövegelemzéssel pontosan kimutatható tény: Magyarországon az általában vett szar (a „rejtekezés-bujkálás”, alakoskodás, „szövegrontás”) olykor „irodalommᔠ„nemesül”, a tradicionális, mezei spicliségből esterházyság, abból pedig egészen Ámerikáig talpaló babarczyság sarjad.

 

Vagy félreértettem volna valamit?