Nem ilyen egyszerű a helyzet:) Egy buddhista három kincsben vesz menedéket. A szanghában (közösségben), dharmában (a Buddhák tanításában) és a Buddhákban.

A buddhizmusban a vágy mint olyan kihagyhatatlan, sőt éppen ezt használja fel. Úgy kezdi el valaki követni Buddha tanát, ha elhiszi, hogy ez a megvilágosodás felé vezető ösvény (mert megpróbálta előtte mint aranyat a kemencében), majd erős vágya van arra, hogy ezt az állapotot elérje. Ezen erős vágya és odaadása miatt fog leülni naponta gyakorolni, és törekedni hosszú éveken, vagy életeken át, és amikor elérte annak a csúcsát, ahonnan már a vágy sem viheti tovább (a megvilágosodás vágya), akkor az is lehámlik róla, és bekövetkezik a nirvána.

Viszont az úton vágyra van szükség, annak a vágyára, hogy Buddhává akarok válni.

Van helyes vágy az ösvényen és helytelen vágy. A testi vágyak korlátlan kiszolgálása helytelen, mint ahogy helytelen a "szellemi" vágyak korlátlan kiszolgálása is (pl vágy a folyamatos kalandregények olvasására gyakorlás helyett:) ).

Tiszta és helyes vágy az, amikor a lényt az teszi boldoggá, hogy egyre tisztább és szabadabb állapotokat tapasztal meg, és folyamatosan jobbra és jobbra törekszik. A mahájána buddhizmus alapja pontosan az együttérzés fontossága, ahol a gyakorlót az hajtja a gyakorlásban, hogy minden lény javára érje el a megvilágosodást. Minnél gyorsabban eléri, annál gyorsabban tud nekik segíteni. És ehhez egy kiapadhatatlan vágy kell a segítésre.