Június 7

Olykor eszembe jut: mintha a vallásokat abból a célból is alapították volna, hogy válaszoljanak Schopenhauer kérdésére: vajjon ezt az életünket inkább örömre, vagy inkább fájdalomra teremtették? E kérdés szerint a világ vallásait két különböző, de nem nyíltan ellentmondó kategóriára oszthatjuk. A buddhizmus védelmet kíván nyújtani a szenvedés ellen, míg a kereszténység felmagasztalja a szenvedést és így szabadul meg a problémától. A hinduizmus az egyén megsemmisülését ígéri, hogy végleg megszabadítsa a hívőt az emberi lét nyomorúságától. A kereszténység ugyanekkor az örök élet boldogságával kecsegteti.

Kár, hogy hiteles statisztikák szerint a vallások befolyása gyengül és híveik száma fogyatkozik; egyedül az iszlám dicsekedhet fanatizmusának újabb, nem túlságosan rokonszenves fellángolásával. Azt hiszem, e jelenség oka nem az úgynevezett tudományos gondolkodás előretörése, mint ahogy általában vélik. Inkább úgy látom, hogy a vallások túlságosan szűkre szabják az emberek vízióit, túlságosan merev szabályok sorompóit rakják eléjük, és ez okozza mai nehézségeiket. A nagy vallásalapítók egyik jellegzetessége volt, hogy csak a hit érdekelte őket, melyet az embereknek hoztak. Ez adta erejüket is. Mózes, Buddha, Krisztus és Mohamed szinte semmilyen kulturális érdeklődést nem mutatott. Egyedül Konfuciusz a kivétel.

Költészetünk, dráma- és prózairodalmunk, szobrászatunk, festészetünk és építészetünk a maga egészében pogány, görög-római eredetű; csupán zenében játszott a kereszténység döntő szerepet. De a pogány kultúra lassú átvétele, majd a kereszténységnek e kultúrával kötött szövetsége mindennél fontosabb lett, nemcsak a vallásban, hanem kultúránk életében is. Most ez a kulturális szövetség lazul és hanyatlik. A hívőt egyre kevésbé érdekli a kultúra és nagyjában megelégszik azzal, hogy hite révén a végső igazság birtokába került, tehát a keresést és gondolkodást nem tekinti kötelezőnek.

Másfajta vallást is el lehet képzelni, kevésbé jól körvonalazottat és sokkal szerényebbet. Seneca beszél erről Luciliushoz írt negyvenegyedik levelében: áhítat a fény láttán, hála az élet adományáért, tisztelet egy istenség iránt, kiről becsülettel bevalljuk, hogy nem ismerjük. Lehetséges, hogy több anglikán ismerősöm, a maga kissé ügyefogyott módján, valamiféle ehhez hasonló megoldást keres. Egyikük nemrégen azt magyarázta nékem: „Nem lényeges, hogy a Feltámadás valóban megtörtént-e, avagy sem; egyedül az esemény jelentősége a fontos.” (Ezen a ponton egy pillanatra, de nem tovább, megkérdeztem magamtól: ugyan mifene jelentősége lehet egy meg-nem-történt eseménynek?) Alighanem Henry Pressler barátom arra célzott, amit Kenneth Burke így fejezett ki: „Minden ember elemi joga, hogy Istent a maga metaforája és szimbolikája értelmében imádja.”

Ilyesfajta kusza gondolatokkal játszottam bújócskát az este, mikor a teavizes kanna forrni kezdett. Felálltam és hirtelen roppant hálaérzés öntött el, amiért négy hónap híján hetvenhét esztendőt élhettem ezen a csodálatos bolygón. Pár percnyi várakozás után kitöltöttem az első csésze teát, és némi bosszúsággal emlékeztem Aquinói Szent Tamásra, amiért azt erősgeti, hogy Isten előzetesen a vizet egyedül szomjúságunk kielégítésére teremtette. Meg hogy a hálaérzés, mely a jó tea ivásakor elfog, szükségszerűen bizonyítja Isten létét, akinek ezért hálás vagyok. Vagy mégis Tamásnak volna igaza? Esténként, ha vörösbort iszom egy-két pohárral, kimegyek a ház elé és az utolsó maradék félkortyot kiöntöm a holdfénybe, mintha áldozatot mutatnék be. Bolond gesztus; de a hála, melyet érzek, valódi.

Írta: Faludy György