Viszont a gondolkodást és a szellemi munkát nem szabad összekeverni a fantáziálással.

Nem gondolnám, hogy összekevertem volna.

Nem úgy van, hogy előbb jönnek a kegyelmek vagy jelek, utána a tanítvánnyá levés, tehát az állapotszerű tanulás vállalása, hanem úgy, hogy előbb jön a kemény szellemi munka, és utána a kegyelmek.

Sztem az Isten-ember kapcsolat változásai nem fűzhetők fel egy ilyen lineáris madzagra. Nincs szigorú sorrend, egymásutániság, és főképp nincs egyformaság. A küszködve megérteni akarásba egyszercsak belevilágít egy Istentől kapott felismerés; vagy: egy egész valónkat megrázó-meggyújtó élmény Istentől elindít a fáradságos keresés útján - és aztán ez a két dolog váltakozik, kergeti egymást, egymásba torlódnak, majd mind eltűnik és bambán élünk bele a háromdimenzióba, míg egyszercsak egy hang, egy kép, egy szó megint elindítja a folyamatot... 

Én pont abban látom sokszor a problémát, hogy Isten és az Ő igazsága keresését ugyanúgy képzeljük el, mint az érettségire vagy államvizsgára készülést. Ebből a képzetből születnek a kész, lezárt elméletek, amelyek a továbbiakban épp azt a képzeletteli gondolkodást kötik meg, amiről Chambers beszél. És ez megállít az úton. Mert ez a Bibliát könyvtárszobává, irattárrá szűkíti az életünkben, ahol a gondolkodásunk és képzeletünk által létrehozott elméletekre igazolásokat és bizonyítékokat keresünk.

A Biblia nem ez. Hanem találkozóhely. Egy gyönyörű park, amelyben öröm kószálni, és lehetőség nyílik találkozni Jézussal. Ahol múlt, jelen és jövő együtt van egy csodálatos, időtlen pillanatképben, amelynek minden pontján új és új felfedeznivalókat találhatunk. Ki-ki a maga módján mászkálhat benne, de ha mereven elkezd ragaszkodni egyetlen ösvényhez, bezárja magát egyetlen pavilonba, akkor az ösvény kifelé vezet a parkból, a pavilon pedig múzeummá válik. És az, aki addig vezetett, csak vár és vár a következő kereszteződésben, a következő pavilonnál, de hiába: elvesztettük Vele az összeköttetést.

Én így látom.