Az általad párhuzamként elmesélt történet abban hibázik, hogy engem nem kaptál rajta a csoki megevésén, azaz nem építettem én semmiféle rendszert az értelmezésekből, és főleg nem Jézus szavainak "negligálására." Egyszerűen annyit állítottam: Jézus Illésről szóló szavainak helyes megértéséhez bele kell helyezkednünk abba a közös tudásba, amit ő és hallgatói birtokoltak Illésről. (Minden olyan szöveg elemzésekor érdemes ezt megtenni, aminek történeti távolsága már túl nagy tőlünk, hogysem a magunk kultúrájából magától értetődően felfejthetnők utalásait.) Ezt a közös tudást pedig az Ószövetség bizonyos könyvei biztosították számukra. Ezeket kell valamilyen szinten ismerni, hogy utalásai felfejthetővé váljanak. Te persze beérheted saját igekiszakító olvasatoddal is, mellyel az "Ő Illés vala" kijelentést makacsul a személyi azonosság értelmében akarod felfogni, de ezzel már az Újszövetségben is szembeállíthatók árnyaltabb megfogalmazások, pl. Lukácsé, melyet még egyszer sem kommentáltál. Márpedig az a helyénvalóbb, hogy a kifejtettebb szó alapján értelmezzük a tömörebbet.

 

A Királyok könyvét hiába kérdőjelezed meg háromszor. E könyvek közül az elsőnek a 17-21. része és a másodiknak az 1-2. része hosszan tárgyalja Illés életét, tetteit és üzeneteit. Mózes után talán ő a legjelentősebb próféta az Ószövetségben: összekötő kapocs őközte és a későbbi nagy író próféták között. E három kérdőjeleddel legfeljebb azt árultad el, hogy nem akarsz tudni arról, mennyi mindent megtudunk e könyvekből Illésről, akit Malakiás által az Úr megígért újra a népének. Nem csoda, ha ezt tényleg elhessegetnéd, hogy aztán Jézust néhány kiragadott szavával együtt a magad meggyőződésének értelmező keretébe helyezhesd át.

 

Azt írod, hogy az én tettenértségem figyelhető meg az olyan fogalmazásokban is, mint ez: "És ezt a nagy talányt még csak elmélyítené, ha valaki ide még azt a tételt is belekeverné, hogy Jézus Isten): mert akkor rögtön felmerülne az Isten szenvedésének, halálának és feltámadásának sok-sok fogós kérdése. a keresztény teológia ezekre csak évszázadokkal az egyház születése után tudott megbirkózni" stb." Holott ezzel nem mondtam ki mást, mint hogy Jézus megértéséhez (amit te mint általános nagybetűs célt akartál Jézus Illésre való hivatkozásának megértése helyébe tolni) nem hatnak serkentőleg a teológiailag sokkal jobban megterhelt egyéb meggondolások, melyeknek kifejtésére Jézus valószínűleg nem is gondolt, mikor zsidó hallgatóihoz szólt. Te ezt az én nyilatkozatomat egyszerűen a csokievést bizonyító barna számszélének nevezed, de eszedbe sem jut, hogy igazold az eközt és a te vádad közt általad állított összefüggést.

 

"Jézus valóban beszélt örök kárhozatról,örök tűzről,de sehol sem beszélt örök kárhozottról,örökre elítéltekről, mert olyan nincs is, (valszeg csak a képzeletedben), Jézus szavai ezt egyértelműen kizárják" - De bizony vannak. A Mk 3,29 szerint a Szentlélek káromlója (álljon bármiben is e bűn, most nem célom erre kitérni) "nem nyer bocsánatot soha, hanem örök kárhozatra méltó." És ismét, a Mt 12,32-ben: "Még aki az ember Fia ellen szól, annak is megbocsáttatik; de aki a Szent Lélek ellen szól, annak sem ezen, sem a másvilágon meg nem bocsáttatik." A pokol pedig éppenséggel nem lesz örök: az utolsó ítéletkor kiadja a benne lévő halottakat, és velük együtt a tüzes tóba vettetik, amely a második halál. Ott gyötrődik már a fenevad és a hamis próféta örökkön örökké.

 

Jel 21,8

"A gyáváknak pedig és hitetleneknek, és útálatosoknak és gyilkosoknak, és paráznáknak és bűbájosoknak, és bálványimádóknak és minden hazugoknak, azoknak része a tűzzel és kénkővel égő tóban [lesz], ami a második halál."

 

Vajon a többi kárhozott, aki szintén oda vettetik, ki fog szabadulni valaha? A Biblia utolsó fejezetei szólnak erről, és nem írnak semmi ilyesmit. Tehát nem marad hely annak belemagyarázására, hogy a kárhozat nem végleges.

 

"örök kárhozottak, akik örökkön örökké szenvedne az örök pokolban olyan nincs, mert ez össze-egyeztethetetlen Isten megbocsátó �és szerető tulajdonságával." - Isten nem mondta, hogy mindenkinek mindent meg fog bocsátani.

 

"Előbb vagy utóbb bele kell abba nyugodnod, hogy Jézus tényleg Isten" - Oktalan fráter, hát mikor nem nyugodtam én ebbe bele? Többször is megvallottam, hogy Jézus Isten. Hát te is Spirit1 sorsára akarsz jutni, és elhírhedni mint mások álláspontját meghamisító, etikátlan vitázó?

 

"így az Ő szavait kell irányadónak venni minden kérdésben, nem pedig az Ő szavait negligálni különböző a Biblia egyéb részéből vett példabeszédekkel bonyolult, az akkori kulturális érvrendszerbe illeszthető elméleteket gyártani" - Jézus e szava nem a légüres térben hangzott el, hanem zsidó ember mondta zsidóknak. Ugyan mi bonyolult rendszer rejlik abban, ha erre felhívom a figyelmet? Sokkal inkább a te makacs igyekezeted alól lóg ki a lóláb: nem tudsz mit kezdeni Jézus emberségével, és istenségével akarod agyonütni.

 

"Jézus szavai egyértelműek, világosak, nem kell "háttér" viszonyítási rendszereket gyártani, hanem csak be kell fogadni szívünkbe szavait." - Akkor rajta, fogadd a szívedbe szó szerint azokat a szavait is, miszerint Keresztelő János egy fáklya, ő maga pedig kenyér, ajtó és szőlőtő, Heródes róka, a farizeusok meg kígyók! Hallod tán a sziszegésüket is? Emlékezz: te erőltetted, hogy Jézus szavait nem szabad negligálni! Akkor ne negligáld ezeket se. Vagy van ezek megerőtlenítésére valami jó bonyolult félreértelmező rendszered, mint afféle szád szélén billegő csokimorzsa?

 

"nyugtalan a mi szívünk mindaddig, amíg nyugalmat nem talál Őbenne" - És aki ezt mondta, az azt is mondta:

 

"...Mert például a testi négyzet testetlen és változhatatlan eszméje szilárdan fennmarad, az emberi gondolkodás azonban mégsem tud benne megmaradni, ha ugyan egyáltalán képes a térbeliség képzeteit túlhaladva eljutni hozzá. Vagy amikor bizonyos időtartamon át a művészien képzett zenei hangot hallunk, és megragadjuk az arra jellemző számviszonyt, ami időtlen nyugalomban és mélységes csendben áll, hogy úgy mondjam, egy külön világban, azt legalábbis addig elgondolhatjuk, ameddig az éneket halljuk, de amit ebből szellemi pillantásunk magához vett, és mint lenyelt táplálékot a gyomorban, az emlékezetben elraktározott, azt, amikor visszaemlékezik, hogy úgy mondjam, fel tudja kérődzni, és műveltsége részévé tudja tenni. Ha pedig teljesen kitörlődött az emlékezetünkből, tanítói segédlettel vissza kell menni a mély feledésbe merült ismeretig, és ugyanolyanként fogunk rátalálni, mint amilyen korábban volt.

A mindenki által tisztelt Platón ezért bizonygatta oly nagy igyekezettel, hogy az emberi lelkek itt éltek, mielőtt a testbe költöztek volna, s emiatt mindazt, amit tanulunk, valójában nem újonnan ismerjük meg, hanem mint ismert dolgot idézzük fel emlékezetünkből. Nála olvashatjuk azt az esetet, amikor egy fiú, akinek valamilyen geometriai kérdést tettek fel, úgy válaszolt, mintha alapos tudással rendelkezne ebben a tudományban. Ahogy fokról fokra haladva hozzáértően kérdezgették, azt látta, amit látnia kellett és kimondta, amit látott. De ha ez a korábban megismert dolgokra való visszaemlékezés lenne, nem volna képes rá mindenki, vagy majdnem mindenki, akit ezen a módon kérdezgetnek. Merthogy nem volt mindenki a mértan tudósa előző életében, hisz oly kevesen űzik ezt a mesterséget az emberi nemben, hogy jó, ha egyre ráakadhatunk. Sokkal inkább azt kell hinnünk, hogy az értelem szellemi természete úgy lett megalkotva, hogy a Teremtő végzéséből a létezők rendjében közvetlenül a szellemileg felfogható dolgokhoz kapcsolódjék, s ezért ezeket ugyanúgy látja egyfajta rokon természetű, testetlen fényben, mint ahogy a testi szem látja mindazt, ami a testi fényben körülvesz bennünket, mivel arra teremtetett, hogy ennek a fénynek a rokonaként képes legyen azt befogadni."