Igen, ez az állapot, a talpon maradás sohasem teljesülő, pislákoló reményének utolsó foszlányával az árokba dőlés előtt, ez az az állapot, mely annak a lélektani folyamatnak pontos képe, ami azelőtt következik be, kikerülhetetlenül, mielőtt Gyurica úr írásba fog...ilyenkor belül mosolyog ő, boldog, mint aki újra hazatalált, mint minden segélyfolyósítási nap délutánján. Ő a Gyugyu ilyenkor, a türelem, az emberi-emberen túli szenvedés nagy, katartikus metaforája (figyelem, ebbe fog belekapni a reménytelen, katatón módján, mint annyiszor, mindig ugyanannyira tudatlanul, hogy hát a metafora nem allegória, vagy valami ilyesmi, nem baj, majd helyreteszem), és a megváltó passió léttitkává emelkedik a ködös tudatában az a kínos esemény, hogy a második ingyen kegyelemföccs után megint kidobták a söntéspult elől, mert büdös, és mert beletántorodott az irigyelt-gyűlölt hatalmasságba, az értelmesen eltöltött nap fáradtságát egészségesen és harsányan leöblítő traktorosba...

A kabát úl jó neki, ennyi az egyetlen kritikai észrevételem.