„Téged meg ki a bánatos rák kédezett”

Úgy látszik, már elfelejtetted, ezért engedd meg, hogy emlékeztetesselek: te is az én nickem vagy, csak neked már nem jutott a listán betű. Márpedig a saját nickemnek akkor és azt válaszolok, amikor és amit csak akarok. Nem hiszed? Próbáljuk ki!

Kezdetnek egy jó tanács: ha úgy érzed, hogy éppen most robbansz szét a dühtől, na, akkor érdemes csöndben maradnod. Aztán még utána is. Jó sokáig. Mert, ha nem, az lesz a vége, hogy kettéharapod a klaviatúrát. Ha viszont nem őrjöngsz, hanem figyelsz, akkor szívesen mesélek neked. Tehát. Hogy tudd: Babarczy Eszter világszép nőnek képzeli magát, még tán’ Szili Katalinnál is szebbnek. És persze mindenkinél okosabbnak. Annyi esze persze nincs, amellyel diplomás esztétaként fölfoghatná: a külcsín (így pl. a „szépség”, vagy „inkább tetszősség”, ahogy József Attila írja találón) esztétikai kategória, s ami azt jelenti, hogy a „szépség” részint szubjektív, részint mulandó tünemény. Vagyis az „öregecskedés” során (és ezt nem Szili állítja, hanem Babarczy Gyurcsánya!), szóval, az örgecskedő néniknek üdvözítőbb dolog inkább a belbeccsel foglalkozniuk (akár a külcsín rovására is), mégpedig egyre és egyre intenzívebben. Különben mindig szánalmas (unterbedauernswert) toporzékolás, átkozódás, szitkozódás, hülyézés, elmebetegezés lesz a nóta vége. Hidd el nékem, mert nagyjóindulattal mondom: olykor még a netre fölhordott tényszerű seggek sem segítenek igazán! Csak átmeneti enyhülést hozhatnak…

Most abbahagyom, de ha van kedved, később szívesen beszélgetek veled. Nem tudom, valahogy úgy érzem, te nékem roppant szimpatikus vagy. És hidd el, nemcsak azért, merthogy én rokonszenves vagyok minden elbűvölő nickemnek! Hanem még másért is!