Igen, kell magyarázat arra, hogy miért érzem egyszerre soknak és kevésnek a 46 évemet.

1) Nagyon sok olyan probléma nyomja a vállamat jó fél éve, hogy csak a kötelességérzet tart talpon néha. Ilyenkor egyensúlyozom aközött, hogy permanensen fel tudnék rúgni néhány embert - és emiatt nem bánthatok meg vétlen másokat pusztán azért, hogy nekem jobb legyen, levezethessem az indulatomat, hogy keményen átvágtak, csőd közeli helyzetbe vittek, hogy..hogy..stb. Ilyenkor nem 46 évesnek érzem magam, hanem becsületes nyeretlen két évesnek, aki tulajdonképpen felül van a nyolcvanon is. Megoldom az ilyen jellegű problémáimat, idő kérdése, és a megoldás is időbe kerül - és ez az a rész, amit nagyon nehéz kibekkelni: amikor már tudod, mit fogsz tenni, de még nem teheted, mert nincs itt az ideje. Ez a megoldás (de bármilyen megoldás) nagyon súlyos pénzembe kerül, ha tetszik nekem, ha nem, így aztán külsőhőszigetelni "nem lesz kedvem" még néhány évig, és mire lenne "kedvem rá", minek, kinek.

2) Másik része a témának: belegondoltam abba, hogy akkor, amikor valami reménytelen betegség jelentkezik, nem akarok élni tovább, és meg fogom oldani, hogy ez így is legyen. Nem vagyok hajlandó kiszolgáltatva lenni egy kórházi ágyon (de semmilyen ágyon sem) a gyógyulás reménye nélkül, nem leszek orvosok kísérleti alanya, hogy hátha az, vagy ez segít rajtam, és nem akarom látni a fiam arcán a szánalmat, hogy te úristen, ez az erős asszony, aki, mióta az eszét tudja, mindig ura volt akaratának, most maga alá ürít, és a nyálát se képes letörölni (pl). Ha elveszni látom az emberi méltóságom, nem akarok élni tovább. Erre értettem, hogy a 46 év bizony ha nem is sok, ilyen szempontból már nem is kevés.