Bocs, hogy csak most. Nem is biztos, hogy érdekel itt valakit a véleményem, de azért leírom. :)

Nagyon szeretek olvasni, és mindig elolvastam a kötelezőket (egyet kivéve, a Koppányi aga testamentumát, mert egyszerűen nem kötött le abban a korban, rettenetesen szenvedtem vele).

És két rémes élményem volt anno, épp a két említett: A kincskereső kisködmön és a Légy jó mindhalálig.

Nem azt mondom, hogy ezek rossz könyvek, de nagyon rossz időpontban erőltetik őket. Én azt gondolom, hogy egy 8 éves gyerek nem tud, és nem is kell hogy tudjon még a mélyszegénységről és a nyomorról. Ha épp abban él (remélem egyre kevesebben), akkor tán valami vidámabbra vágyik, ha pedig nem ismeri, ráér még megtudni, mi az. Az anyagi és morális normákat úgysem ebből a könyvből fogja/kellene megtanulnia egy gyereknek; azt otthonról hozza mindenki. Annyi emlékem van a könyvről, hogy rettenetesen-fájdalmasan nyomasztó volt. És igenis osztom azok véleményét, akik szerint az olvasást valami jó/kellemes olvasmánnyal kell megszerettetni, nem ezzel. Ez is kell, de később.

A légyjó pedig azért nem tetszett emlékeim szerint, mert rettenetesen szerencsétlen az a szegény Nyilas Misi. Mikor a kerítésen túlról nézi a kalapját, amit bevitt a szél a nemtomhova, hát majd felrobbantam bosszúságomban, hogy még a száját sem bírja kinyitni. Ez van.

A Pál utcai fiúk, na az már igen. Abban van minden, aminek egy ifjúsági regényben kell lennie, barátság, banda, ellenség, összetartás, gittegylet... isteni könyv. Azt imádtam.