A vita céljai és/vagy kimenetele lehet:

1. az ellenfél meggyőzése, érvekkel, bizonyítékokkal

2. az ellenfél  álláspontjának elfogadása, a sajátunk feladása az ellenérvek hatására

3. közeledés az álláspontokban, konszenzus, közös vélemény kialakítása

 

Mindhárom cél/kimenetel feltételez legalább egy kimondatlan  megegyezést arról, hogy  a felek állításaitól és érdekeitől függetlenül létezik valamilyen  minimális közösen elfogadhatónak tekintett állítássor (úgynevezett "objektív igazság")  és az, hogy a felek álláspontjai nem szükségszerűen kizáróan ellentétesek egymással (gynevezett "közös értékek"). Ez szakpolitikai vitákban lehetséges, lehetséges továbbá egy szervezeten belüli brainstorming-szituációkban és hasonlókban.

 

Ha ez nem adott, akkor a szövegek ütköztetése  megjelenésében hasonlítani fog ugyan a fentiekben jellemzett vitaszituációhoz, valójában azonban ez a hasonlóság megtévesztő. Felületes szövegelemzéssel is bizonyossággal megállapítható, hogy a jelen kormánykoalíció vitaformában megjelenő kommunikációs stratégiája alapvetően nem tételez fel semmilyen elvi közös értékkészletet, de még közös tényállítássort sem. De ha nem is kívánunk ilyen általános érvényű megállapításokra építeni, a konkrét vitaszituációkban az első logikai csapda vagy a vita tárgyát személyes megtámadással helyettesítő látszatérv nyomán arra az állspontra kell helyezkednünk, hogy az adott vitában nem lehet a cél az ellenérdekű fél meggyőzése vagy az állspontok közelítése, ehelyett kizárólag arra kell törekednünk, hogy a hallgatóság számára nyilvánvalóvá tegyük, milyen hamis tényállítások, milyen igazolhatatlan előfeltevések és milyen logikai következetlenségek szükségesek ahhoz, hogy az ellenérdekelt fél "hazugságai" "igazságnak" tűnjenek fel.

 

Ehhez nagyon felkészült, argumentációs logikában képzett és a saját álláspontjuk koherenciáját is kíméletlen elemzésnek alávetni képes debattőrök szükségesek - vagy egy olyan demagóg, aki még gátlástalanabb és akinek még nagyobb pofája van, mint az ellenfélnek. Az utóbbi esetről nem beszélek, ahhoz csak ki kell menni a Teleki térre és korunk hősénél egy hajszállal intelligensebb és tényfüggetlenebb szélhámost kell találni - nem nagy ügy.

 

Az előbbi esetben viszont el kell fogadni azt, hogy az argumentáció nem az igazság fejünkben létező képzeteinek kulturált externációja, hanem szakma, és hogy nem lehet közvetlen cél a tisztességtelen érvelés elkerülése - a tisztességesebb érveléshez nem valamilyen morális döntés, hanem argumentációs és tárgyi  felkészültség vezethet csak el.

 

Javaslatom tehát a konkrét klérdésben is csak az lehet, hogy a vitára való felkészüléshez vegyék igénybe az argumentációs logika szakembereinek tanácsait, legalább olyan súllyal, amilyennel a konkrét tárgykör ismeretanyagából  felkészülnek.

 

Különben ők is abba a hibába esnek, hogy visszaverhetetlen találatnak látnak egy olyan harmadrendű hintáslegények fegyvertárába való érvet, hogy "a franciák milyen alapon támadnak minket, amikor ők meg kizavarták a cigányokat (vesd össze a szakállas viccel arról az orosz érvtechnikai megoldásról, hogy "nálatok meg meglincselik a négereket"). Ez az érvtípus egy lépésben szétzúzható, két további - viszonylag tisztességtelen - lépéssel meg az ellentétébe fordítható, ráadásul joggal, mert tényleg egy pofátlan szamárságról van szó. Vagy abba a hibába, hogy nem látják a "minden megoldásunk szerepel valamelyik európai médiatörvényben" érvelés mögötti primitív és leküzdhető ravaszságot (ha huszonhat ország legalább huszonhat törvényének konkordanciáját kell elvégeznie annak, aki cáfolni akar, akkor időt nyerek, akármi is a végeredmény). Nem látják továbbá ennek az érvelésnek  igen könnyű visszaverhetőségét, meg azt, hogy előfeltevéseinek explicitté tételével sokkal súlyosabb ítéleteket alapozhatunk meg és sárba ránthatjuk azt, aki így merészelt érvelni, nem látják végzetes logikai hibáit, meg azt, hogy hosszú távon milyen ostobaság volt huszonhat országot megvádolni, ráadásul úgy, hogy ezen túl a saját terrénumukon küzdenek (lásd a svéd nagykövet). Ha érdek fűződne ahhoz, hogy Magyarországot hosszú nyomás alatt tartsák, akkor ennek a látszólag jó, valójában elhibázott érvnek az ürügyén, annak rövid távú előnyét hosszú távú haszonra fordítva könnyen megtehetnék azt, hogy huszonhat ország huszonhat héten át tartaná napirenden a dolgot, folyamatosan rosszhiszemű vádaskodást és  hazugságot  olvasva a budapesti kormány fejére.

 

És folytathatnám, de ennek nem itt van a helye és ideje.