Hont András. Hírszerző

 

Nem lehet, hogy a kormánytisztviselőkről szóló törvénytől, a NENYI-n és a MAL Zrt. ürügyén magáncégek ideiglenes állami felügyelet alá vonásának megteremtésén át, az Alkotmánybíróságnak a visszaható hatályú törvénykezés érdekében történő kasztrálásáig és a Költségvetési Tanács kivégzéséig direkt történnek olyan tempóban az események, hogy levegőt venni se legyen idő? A médiatörvény mindennek betetőzése volt. Ez így együtt elég csinos sorozat, s bár nem vitathatom el senkinek a jogát, hogy mindezzel összességében is egyetértsen, az látható, hogy a magyar kormány kedvezőtlen nemzetközi megítélését aligha egyetlen törvény okozza. Ebből következően nem sokat változtatna a helyzeten, ha a médiatörvényt netán visszavonnák vagy megváltoztatnák

 

Európa háborog. Állapítsuk meg ezt mindenféle szenvedély és értékítélet nélkül, félretolva ezúttal a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság által kiprovokált obligát faszozást és seggfejezést is. Sem a gúny, sem az "énmegmontam" kioktatás nem vezeti a tollam, kárörvendeni - potenciális kárvallottként - végképp nincs miért.

Európa háborog - rögzítem szenvtelenül azok kedvéért, akik komolyan hittek abban, hogy Orbán Viktor második kormánya semmilyen szempontból nem fog nemzetközi kötelezettségeinkkel, a korszellemmel, a nyugati demokráciákban bevett (noha korántsem tökéletes) normákkal szembeszegülni. Az ezzel való riogatás csupán a baloldal megszokott és kétségbeesett kísérlete ellenfelei lejáratására. A kurucos kirohanások, a szellemi alvilággal való érintkezések, csak bizonyos választói csoportok becsatornázását, a szélsőségesek leszerelését szolgálják. A Fidesz egy nagy európai pártcsalád fontos és megbecsült tagja, miért iratkozna ki az előkelő klubból?

Európa most mégis háborog, és ez a háborgás nem egy rossz törvénynek szól, mint ahogy azt néhány, magát elfogulatlannak és mérsékeltnek tartó elemző látni vagy láttatni szeretné, megteremtve az önáltatásnak és a közhülyítésnek egészen új minőségét. Kintről ezek szerint tisztábban látszik, hogy a médiaszabályozás nem egy apró malőr, egy kisiklás, egy értelmetlenül vállalt konfliktus, hanem része egy nagyobb egésznek, amely a maga teljességében tolerálhatatlan. Az egyes elemek külön-külön még csak-csak magyarázhatóak lennének.

*

Máshol is élnek politikusok azzal a retorikai fogással, hogy sikerüket az ország sikerként tüntetik föl, ám olyas fokú ízléstelenségre aligha találunk példát, hogy országgyűlési határozatban azonosítsák a nemzet győzelmével egy konkrét párt győzelmét, szimbolikusan és hivatalosan kirekesztve a nemzetből a választók 47, a teljes választókorú népesség 66 százalékát. A külföld ezen legföljebb megdöbben, azt pedig csak egzotikus népszokásként tudja fölfogni, hogy a határozatról szóló nyilatkozatot mindenhová kiaggattatják.

A bankadót, és a válságadókat - főleg, ha azok valóban ideiglenesek - szintén csak rosszalló morgás fogadhatja; a legkülönbözőbb uniós kormányok is időről időre megpróbálkoznak a korlátok nélküli belső piacot, és a szektorsemlegességet kikezdő intézkedések meghozatalával, továbbá nem feltétlenül áll távol tőlük, hogy a mieinkhez hasonló bújtatott protekcionista technikákat alkalmazzanak. Igaz, mindezt nem szokta szüntelen bankározás, oligarcházás hovatovább burzsujozás, és a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel szembeni verbális szabadságharc kísérni.

Ráadásul ezekben az ügyekben előbb-utóbb győzedelmeskedni szokott a józanész és a belátás, vagy ha mégsem, akkor az Európai Bizottság, végső soron a Bíróság. Az unióba félig belépni nem lehet, a közösségi mechanizmusok végül elérik céljukat. Érdemes megvárni ezeket, főleg a válság okozta nagyvállalat-ellenes hangulatban, amikor is mindenki ódzkodik attól, hogy az óriáscégek, és különösen a pénzügyi szolgáltatók lobbistájának tűnjön. Főleg az olyan kusza jogi szituációk megítélésénél, mint a magánnyugdíjpénztárak kivéreztetésének esete. Az ugyan világos, hogy a megtakarítások kezelésének államhoz irányításakor (remélem, elég finoman fogalmaztam), igen nagyvonalúan kezelték a tulajdonnal való rendelkezés jogát, és a szerződési szabadságot, azonban, hogy ezeket a jogokat mikor érte egyértelmű és indokolhatatlan sérelem, csak hosszadalmas procedúra végén lehet megállapítani.

Szintén nincs egzakt nemzetközi szabványa annak, hogy egy adott államban ki őrködik a törvényesség, a jogállamiság szabályainak betartása fölött, hogy mely szervezet látja el a végrehajtó és törvényhozó hatalom kontrollját, és hogy annak függetlensége mennyire biztosított. Kevesek számára egyértelmű, hogy az Alkotmánybíróság hatásköreinek megnyirbálásával a magyar jogrendből a legfontosabb intézményi garancia hullott ki.

Annak sincs pontos meghatározása, hogy egy választási rendszer meddig tekinthető még demokratikusnak. Európában is számtalan szisztéma létezik, és a nyugati politikusoktól sem idegen a választási szabályok manipulálása. Ameddig látványosan nem befolyásolják a végeredményt, senki nem fog a belügyekbe ezért beleszólni. Ütőképes és hiteles ellenzék hiányában (márpedig nálunk éppen ennek hiánya van) abból nem lesz botrány, hogy a feltételeket oly módon változtatják meg, hogy az indulni szándékozóknak ne legyen azonos esélyük. Ami nem azt jelenti, hogy a trükközést - például az önkormányzati választójogi szabályozás átszabásakor - ne vennék észre, illetve ne regisztrálnák a visszaélésre vonatkozó egyéb vádakat is.

Valószínűleg azt is pontosan tudják az ezzel foglalkozó diplomaták, a külföldi szerkesztőségek illetékes munkatársai, és a médiapiac szereplői, hogy miféle folyamatok zajlanak - törvényi szabályozástól függetlenül - a magyar médiában. Feltehetőleg figyelemmel kísérik a kormányközeli cégek nagybevásárlását, az újságírókat ért szelíd és kevésbé szelíd pressziókat, a közmédia oly mértékű megszállását, hogy a miniszterelnök pártrendezvényeinek állandó díszletelemét kinevezik az első számú közszolgálati tévécsatorna főnökéül.

Itt még mindig lehet a francia köztársasági elnök kinevezési gyakorlatára hivatkozni, mint ahogy arra is lehet példákat keresni a művelt világból, hogy valamelyik állami vezető minden tisztséget - legyenek bár függetlenek a kormánytól - saját embereivel óhajt betölteni. Olyasmit azonban alig fogunk találni, hogy ezt mindenféle szakmai presztízs nélküli szerzetekkel teszik, mint ahogy azt is ritkán tapasztalhatjuk, hogy a teljes köztisztviselői kart törvénnyel kívánják megfélemlíteni.

A médiatörvény mindennek betetőzése volt.

*

Ez így együtt elég csinos sorozat, s bár nem vitathatom el senkinek a jogát, hogy mindezzel összességében is egyetértsen, az látható, hogy a magyar kormány kedvezőtlen nemzetközi megítélését aligha egyetlen törvény okozza. Noha Török Gábor szerint (természetesen) a médiatörvény "’csak’ politikai vakság és önsorsrontó politika, nem pedig a diktatúra építésének fontos állomása”, mégsem lehet meglepődni azon - ha nem ragadunk le az éppen utolsó esemény boncolgatásánál -, hogy a külső szemlélő előtt egy bezárkózó, vezérelvű és cinikus állam képe bontakozik ki.

Amennyiben valaki úgy gondolja, hogy ez csupán optikai csalódás, semmiféle tervszerűség nincs az elmúlt félév eseményeiben, az egyetlen dolgon töprengjen el. Nem lehet, hogy az intézkedések, törvénymódosítások, személyi változások gyors egymásutánja egyetlen elemében mégiscsak koncepciózus? Mégpedig a sorozatjelleget illetően. Nem lehet, hogy a kormánytisztviselőkről szóló törvénytől, a NENYI-n és a MAL Zrt. ürügyén magáncégek ideiglenes állami felügyelet alá vonásának megteremtésén át, az Alkotmánybíróságnak a visszaható hatályú törvénykezés érdekében történő kasztrálásáig és a Költségvetési Tanács kivégzéséig direkt történnek olyan tempóban az események, hogy levegőt venni se legyen idő?

Példának okáért a magánnyugdíjas-médiatörvényes év végi hangzavarban szinte visszhangtalan maradt Polt Péter legfőbb ügyésszé választása. Nem a személyét akarom megítélni (hadd játsszak egy kicsit én is Török Gábort - no, jó, ez nem fog menni, néha mondani is kell valamit), de tényleg függetlenül attól, hogy ki mit gondol róla, az elmúlt évek egyik legtöbbet kritizált személyéről van szó. Újbóli pozícióba kerülését megelőzően - de legalábbis azt követően - számtalan szempontot fölvető, érvek sokaságát fölvonultató vitának kellett volna kibontakoznia. A demokratikus vita az, amelyet egy demokratikus ország a legkevésbé nélkülözhet. Nálunk viszont ilyesmi nyomaiban is alig létezik, így ha van antidemokratikus szándék (márpedig a nyugat-európai vezetők és tudósítók éppen azt föltételezik, hogy van), az elég könnyen utat tör magának.

Ebből következően nem sokat változtat a helyzeten, ha a médiatörvényt visszavonják vagy megváltoztatják. Az Origo finoman feddő vezércikkében annak a reményének ad hangot, hogy a módosítás bekövetkezik, és akkor "a kormányfőt most Lukasenkóhoz vagy Chávezhez hasonlító nemzetközi kommentátorok minél hamarabb kénytelenek lesznek új cikkeket írni, amelyekben megállapítják: a riadalom immár nem indokolt, a magyar demokrácia megvédte a nyilvánosságot és ezáltal saját magát". Már miért tennének ilyet?

A külföldi lapok nem Magyarországot hasonlították Fehéroroszországhoz (a különbségek ugyanis eléggé egyértelműek, például mi tagja vagyunk az uniónak), hanem Orbánt Lukasenkóhoz. Mivel vélhetik úgy, hogy a törvény elfogadásával a kormány szándékait illetően már elárulta magát, a törvény módosításával a párhuzam nem csorbul. A figyelem nem fog lanyhulni, és minden újabb sorozatba illeszthető cselekmény, avagy a régebbiek körüli újabb fordulatok ismét ki fogják váltani a már megismert reakciókat.

*

És Európa továbbra is háborogni fog. Tartozunk annyival egymásnak, nota bene: a hazánknak, hogy a háborgást komolyan vegyük. Bármit is gondoljunk a bírálatok igazságtartalmáról (kezdek belejönni a Török Gábor-i tónusba), csak nehezítünk helyzetünkön, ha bagatellizálni próbáljuk azokat.

Mondjuk úgy, ahogy Szijjártó Péter orbánszóvivő tette, aki jobban tudta Berlinnél, hogy mit akart mondani Berlin. Még az erről szóló MTI-tudósítást is saját kezűleg igazította helyre, hogy aztán a diplomáciában több mint rendhagyó és egészen kínos módon Berlin közölje, pontosan úgy értették, ahogy mondták: a magyar EU-elnökségre nem vet jó fényt a médiatörvény, üdvözlik a Bizottság vizsgálódását, egyébként meg nincs szükségük önkéntes tolmácsra. Szijjártó persze körbe lett röhögve (volt ideje megszokni), ám a kormánnyal baráti viszonyban lévő média nem tette föl a kérdést, hogy mit hisznek ezek az európai döntéshozókról, főleg mit gondolnak a hazai közvéleményről, és nem utolsósorban: mit képzelnek magukról.

Nem, ment a kacarászás Luxemburg méretén, figyelmen kívül hagyva, hogy a luxemburgi külügyminiszter éppen német kollégájától kijőve szólt be Magyarországnak, és szerepéből adódóan amúgy is a kellemetlen, ám kollektív álláspontokat szokta ismertetni. A szembenézés helyett azonban boldogan lebegtették, ha száz cikk közül találtak egyet (többnyire antiglobalista, balos szerzők tollából) amelyik árnyalni próbálta a magyar kormányról kialakult sötét képet, további mulatságos szituációkat teremtve ezzel.

Annál a Magyar Hírlapnál, amelyik éveken át "Globália" kozmopolita szócsöveként emlékezett meg az Economistról, hirtelen "tekintélyes brit hetilappá" avanzsált az orgánum, miután közölt egy Orbánnal némileg megértőbb írást. Azt már nem különösebben propagálták, hogy az Economist később a legabszurdabb összetűzésbe keveredett az objektivitásáról és mértéktartásáról ismert Hír Tévével, amikor is az utóbbi szakmai normákra óhajtotta oktatni az előbbit. (Arra ki se térnék, hogy micsoda örömködés fogadta, mikor a The Times budapesti tudósítója szerint a Fidesz csupán kulturális vandalizmust és aggodalomra okot adó hatalomkoncentrációt hajt végre, de nem épít diktatúrát.)

Úgy egyébként is a kormányhoz húzó, avagy csak a szocialisták utálatát minden másnál előrébb soroló sajtómunkások és más megmondók úgy viselkednek, mintha a Népszavával vívnának csörtét. A külföldi véleményeket hajlamosak a szokott "huhogók", "hivatásos rettegők", "bérpánikolók" megbélyegzéssel elintézni. Akik elnézőbbek a forrófejű idegenekkel szemben, azok csak tájékozatlanságból fakadó heveskedést sejtenek a háttérben. A "média […] harcosan és akár öncélúan is kiáll a szabadságjogok mellett, akkor is, ha azokat nem fenyegeti senki" - adja meg az alaphangot Kovács Zoltán kommunikációs államtitkár, "hobbiérdeklődők" - kontráz Szánthó Miklós (nem fontos megjegyezni) a közismerten független Nézőpont Intézet munkatársa.

Mások az előző évekből átmentett harci kedvvel igyekeztek a nemzetközi közvéleményt a Mészáros Tamás - Debreczeni József - Vásárhelyi Mária tengelybe tuszkolni. A Mandiner főszerkesztője "A médiatörvény-hiszti hülyeségbajnokai" címmel emlékezik meg a ZDF-ről, meg a legnagyobb német újságíró-szövetségről. Még az általam kedvelt (nehogy baja legyen ebből, de tényleg bírom) Stumpf András is "hiteltelen és tájékozatlan európai tótumfaktumokról" ír.

Nem értem, hogy miért hiszik azt egyesek, hogy budapesti szerkesztőségekből és államtitkári szobákból stigmatizálhatják, a "drágabolgárúr" nem-kell-vele-törődni kategóriájába helyezhetik a világ kormányait és nagy befolyású lapjait. Ezt az eljárást amúgy belnemzeti viszonyainkban is felettébb károsnak tartom. Egyrészt Gréczy Zsoltnak is lehetnek megfontolandó gondolatai, bár ezt magam is nehezen tudom elképzelni, másrészt ez azzal a következménnyel jár, hogy a nagy egyensúlyozó művészek veszik a szélsőnézetek mértani közepét, és úgy alakítják ki mértékadónak tartott álláspontjukat.

Történetesen most Merkel, a Washington Post, Sarkozy, az Economist és a többiek véleménye, valamint a Magyar Hírlap és Szánthó Miklós (még mindig felejtős) között kell megtalálni a középutat. Ne aggódjunk, sikerül. Török Gábor (ki más?) ekként egyensúlyoz: "vallom, hogy a  szándékokra vonatkozó külföldi bírálatok egy része valóban túlzás, félreértés vagy pánikkeltés". Amennyiben ténylegesen az értéksemleges, leírójellegű, csak a dolgok megértésére koncentráló politikatudományról van szó, akkor talán meg kéne mondani, hogy ki, milyen célból, és hogyan kelt pánikot. Ellenkező esetben kénytelen vagyok feltételezni, hogy az elfogulatlan elemző egyetért azokkal, akik meg is mondják a pánikkeltés okát. Márpedig vannak, akik megmondják, és abban nincsen köszönet.

Ennek részleteiről és lehetséges következményeiről majd a következő alkalommal; mélyre kell hozzá merülni.