Gyurica úr válasz | 2011.01.03 13:01:01 © (20276)

Almási professzor írja a Mozgó Világban: „a lényeg az, hogy a filozófiából (és társaiból) kiment a spiritusz. Ezt a hiányt aztán nem lehet retorikával pótolni, mert csak stílusgyakorlat lesz belőle. Ami megmentheti a helyzetet, az az emberi gesztus és nyelv: valahogy érezni kell, mi a fontos, és mi a lényegtelen. Mert az összes nagy baj között ennek hiánya a legrémesebb, és Babarczy írásai itt vágnak rendet: van érzéke a fontos és lényegtelen közti különbség érzékeltetéséhez, pontosabban az utóbbi tapintatos lesöpréséhez”.

  

A definiálás – mint tudjuk – megkülönböztetés…

 

S most nézzük konkrétan, hogyan definiál (különböztet meg fogalmakat, specifikumokat) az „exteriőrje folytán csinos” szellemistennő, Verebesék, Almásiék überhübsch Überspiritusgöttinje, aki Lator László munkásságáról írt esszéjében így határozza meg a „műértő” fogalmát: műértő az „aki nem analizálja, hanem használja az irodalmi anyagot, akár ír, akár olvas, aki művet, megoldást lát, nem elvont problémát, és alighanem azzal az enyhe megvetéssel tekint az irodalomelméletre, mint minden gyakorlati ember az elméletalkotókra” (A ház, a kert, az utca, 31. oldal).

©

 

A műértő fogalmának jelentése a köznyelvben is, a különféle szaknyelvekben is megegyezik a szótári definícióval: műértő „a művészetben jártas, a művészethez jól értő személy”.

Világos meghatározás.

Ami persze nem jelenti, hogy ne lehetne eltérni a köznyelvben használatos értelmezéstől. Eltérhetünk a szótártól, ám ha megtesszük, nem csupán illik, de kötelező is jeleznünk: „a műértő az akadémiai definíció szerint ez és ez, én viszont a pontosság, az értehetőség kedvéért, eltérek az általános meghatározástól, a szót az arnoldi, Poszler György-i, Almási Miklós-i (vagy bárminő) értelmében használom”. Na most, ha viszont Überspiritusgöttin nem adja alább Önmagánál, akkor egy istenúrnői gesztussal közli: „az Én definícióm szerint”, vagy: „az Én meghatározásom annyiban tér el a közbeszédben, illetve a szakmában használt értelmezéstől…” stb.

Miért szükséges ez? Azért, mert az írással tájékoztatjuk az olvasót, nem pedig az agyvelejét zsibbasztjuk. Ha ugyanis Überspiritusgöttin ex cathedra közli: „műértő az, aki nem analizál”, s ha erre az olvasó nem akarja azonmód a falhoz vágni a könyvet, akkor akár el is bizonytalanodhat: „én tudnék valamit rosszul?”; márpedig a bizonytalan olvasó nem olvasó. Az olvasó vagy értse, amit írunk, vagy ne értsen belőle semmit!

 

Babarczy Eszter szerint a műértő „nem analizálja, hanem használja az irodalmi anyagot”.

Igen, csakhogy aki analizálja az anyagot, az is használja az anyagot. Úgy használja, hogy analizálja. A differentia specifica nem lehet a genus proximum, még kevésbé a genus, nem illendő a fogalmat önmagával meghatározni. Esetleg a szubsztanciát. Az persze igaz: Babarczy csakis Babarczyval mérhető (már, ha Almási professzorral ugyanazt értjük az „unikális” és az „originális” fogalmakon), de (szubsztancia ide, szubsztancia oda) ebben az értelemben a „használat” nem egyéb, mint a „tevékenység” szinonimája (ti. az analizálás cselekvés), vagyis: aki nem használja az anyagot, az nem csinál semmit. Oly annyira, hogy az analízis is kategória, hisz’ még szimplán nézni sem lehet analízis nélkül, a nézés során nem csak a szem, de az agy is analizál.

Nem tudom, hogyan lehetne kijavítani a szöveget, szerintem sehogy. Esetleg valami hangulatfestő gyakorítással: „a műértő nem elemezgeti a műalkotást, hanem érzékileg azonosul vele”; de – legyünk őszinték – ennek sincs értelme. Semmi.

 

A Mozgó Világ Überspiritusgöttinje szerint a műértő „megoldást lát, nem elvont problémát”.

Érti ezt valaki? Mondjuk, egy „műértő” ember, mondjuk a Mozgó Világ műértő főszerkesztője, érti? Vagy ő nem olvasta a könyvet? Csak kritikát közöl róla a lapjában? Almási professzor érti? Vagy ő sem olvasta a könyvet? Azért kérdezem, mert Almási professzor szerint Babarczy Eszter írásai „rendet vágnak” a szellemi káoszban, merthogy Babarczy Eszternek „van érzéke a fontos és lényegtelen közti különbség érzékeltetéséhez, pontosabban az utóbbi tapintatos lesöpréséhez”.

 

Kérném tisztelettel (már, ha kérhetek én itt egyáltalán valamit), azért a kérdést ne tessenek már „tapintatosan lesöpörni”, a kérdés nem lesöprésre való, hanem arra, hogy válaszoljanak rá! Persze kérdést is lehet minősíteni (hülyeségnek, rossz kérdésnek stb.), ámde nem hallgatással, lapítással, hanem indoklással. Különösen akkor, ha a „szürkeállományosok” oly hangosan peckesek az ő „polgári középosztályi” magasabbrendűségükre!

Tehát a konkrét kérdés: mennyiben tagadja a „megoldás látását” az „elvont probléma” látása? Immár függetlenül attól, hogy műértők vagyunk-e vagy sem. Az absztrakció kizárná a megoldást? Másként kérdezem (mert Almási professzor Lukácstól tanulta a logikát, nem Fogarasi Bélától), kérdezem: megoldás csak konkretizálás révén jöhet létre? A konkretizálás nem föltételezi az absztrahálást? Általánosabban: csak a gyakorlat értelmes, az elmélet ab ovo értelmetlen? Valódi megoldáshoz csak praxis útján juthatunk el? Ha igen, akkor viszont – a magam szerény módján – tudatnom kell Almási professzorral: bizony, vulgármarxista álláspont ez (ha egyáltalán álláspontnak nevezhető). Marx szerint (Engels kurziválásával, illetve az én boldolásommal): „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk”.

 

A „csak” nem azt jelenti, hogy a jövőben nem elemzünk, nem értelmezünk (ellenben ész nélkül cselekszünk), nem azt jelenti, hogy innentől kiküszöbölendő az „elvont probléma”, hanem Marxnál a filozofálás, teoretizálás, a puszta értelmezés kizárólagossága szűnik meg. A feladat a változtatás, s ezért kell, viszont ezért kell értelmezni, elméletet alkotni! Meghatározott céllal. Ezzel szemben idézzük ismét Babarczyt: „Lator… megoldást lát, nem elvont problémát, és alighanem azzal az enyhe megvetéssel tekint az irodalomelméletre, mint minden gyakorlati ember az elméletalkotókra”.

 

Igaz, létezik a közbeszédben az „elvont” szónak olyan „értelme” is, mellyel a lököttet, a dinkát, az egzaltált fazont illetik a professzorilag arra fölkentek, ám ezt a szótár még a „biz” elítélő megjegyzéssel sem legitimálja. Hivatalosan nem létezik. Ami pedig azt jelenti, hogy csak az unikálisan prosztó emberek szókészletében jelent az „elvont” jelző hülyét, idiótát, illetve csak Überspiritusgöttin könyvében lehet pejoratív jelzős szerkezet az „elvont probléma”. Ami egyébként nem létezik, ti. „csak” probléma van (ha van), s ahhoz közelíthetünk logikai úton: elvonatkoztatással is, konkretizálással is. És még számos logikai művelet útján.

 

Almási professzor Überlieblingje szerint Lator László „szemlélete” nem „az irodalomtudós látásmódja… hanem a gyakorló irodalmáré, a műértőé”.

 

Mi a különbség a „gyakorló irodalmár”, illetve az „irodalomtudós” fogalmak között? Érdekelne Almási professzor Széchenyi-díjas válasza! És aminek híján – egyelőre – bátorkodom föltételezni, hogy az irodalomtudós is literátor. Ha pedig gyakorolja a mesterségét, „gyakorló irodalmár”.

Hogy a tudós literátorok közt több olyat ismerünk, aki kevéssé van megáldva szépírói tehetséggel? Lehetséges. Ami viszont önmagában véve nem jelent semmit, e megállapítás (még, ha igaz is) nem emelhető a teória szintjére. Vagyis, ami a legviccesebb: Babarczy pontosan azt teszi, amit kárhoztatni igyekszik könyvében: elméletieskedik. A szerző maga tudálékoskodik azzal, hogy általánosít (hübschtige hittel, untüchtige ésszel), mert – ismétlem – Ancsel Éva is tudós literátor. Poszler György is tudós literátor, József Attila is, Gyertyán Ervin is, Szabolcsi Miklós is, Sőtér István is, Bori Imre is, Lukácsy Sándor is, Király István is, Nemeskürty is, Ungvári Tamás is, Hankiss Elemér is, Gyulai Pál is, Námeth G. Béla is. Elbert János is, Bata Imre is, Révai József is, Lukács György is. Szerdahelyi István is, Balassa is, Radnóti Sándor is, Hegedű Géza is (nem keverendő össze a scmuck-männlich Hegedűs D. Géza diamanthart répájával), Kosztolányi is tudós, Szerb Antal is, Németh Andor is. Mészöly Dezső is (nem keverendő össze Mészöly Kálmánnal, vö. „Sanyi, a kurva anyád!”), de tudós literátor Kazinczy is (nem keverendő össze Schmitt Pállal). És igen, Lator László is tudós irodalmár. No persze mind más stílus, más kvalitás, ámde mind „gyakorló irodalmár” (volt, amíg élt), egészen a fűrészporba mártott tollú, csekély értelmű doktrinerekig (le)menően – efféle neveket nem akarok említeni (tudnék egynéhányat!), a lényeg, hogy a furvézerek is gyakorló irodalmárok, ha irodalmat gyakorolnak valami módon.

 

Gyanítom, az Unikális Tanítvány (Überschülerin) az ő Überprofessorának nyeglén, poénkodva elővezetett „antiesztéta” megjegyzéseit, benyögéseit értette fatálisan félre. Ezért fogalmaz a könyvében elméletalkotó igénnyel, mégpedig jókora marhaságokat. Kedves gyanúmnak az ad szilárd alapot, hogy Überspiritusgöttin szerint Lator László „enyhe megvetéssel tekint az irodalomelméletre”.

 

Na, erről van szó! A megvetés. Ez az egyik kulcsfogalom náluk. Almási professzor megveti a „bunkó taxist” (az úri „középosztály” atavisztikus, történelmi megvetését posztmodernizálva), az esztétaprofesszor – mint tudjuk – „enyhe megvetéssel tekint” az esztétikára, akoltársa (Heller Ágnes) pedig manifeszt veti meg a „paraszt csajt” (vö. Bicikliző majom), miközben egyetlen épkézláb mondat megfogalmazására nem képesek. Hozzájuk képest a sudár államelnök egy Péchy Blankába ojtott Kazinczy Ferenc.

Esterházy is mélyen megveti azokat, akik nem „alanyban-állítmányban” kotoznak ugyebár, mígnem ő is számos mellbetaszító baromságot méltóztatott már kiöklendezni magából.

Ráadásul Almási professzor spiritusgöttinje Lator Lászlót is közibük rángatná. Sőt Babarczy szerint Lator László „azzal az enyhe megvetéssel tekint az irodalomelméletre, mint minden gyakorlati ember az elméletalkotókra”, vagyishogy Überspiritusgöttin szerint minden gyakorlati ember megveti a teoretikust. Ami pedig azt jelenti értelemszerűen, hogy senki sem gyakorlati ember, aki ne megvetéssel „tekintene az elméletalkotókra”.

Hát hogyne!

A nyelvileg (is) toplák Szellemistennő láthatóan nem tudja, mi a különbség az „elméleti szakember” (theoretician, theorist) illetve a „tudálékos” (doctrinaire, pedant) fogalmak között. Vagy talán tudja (ki tudja?), csak épp a rút elméletre ő is „enyhe megvetéssel tekint”? Netán az absztrakcióra? Nem tudni, mert a szerző ezt a két fogalmat is bőszen keveri. Erre tanították az egyetemen.

Igen, csakhogy mindez még a „visongó spinét” megvető „taxis bunkó” szellemi szintjét sem üti meg. Miközben nem győzőm hangsúlyozni: Lator Lászlónak az efféle mentális szennycsatornába való lerángatása külön gyalázat. Ha valaki stílusára nem jellemző még az „enyhe” megvetés sem, akkor az éppen Lator László.

 

Most, visszaolvasván, látom, van egynéhány dr. vargabetű („genus proximum”, „szubsztancia”, „differentia specifica” stb.) fenti szövegemben, szinte az egész olvashatatlan, mégis így hagyom, mégpedig elvi okból, ti. őszintén hiszem: nem „sikkad el a lényeg”, mely szerint férfiüdvösségemet tettem föl arra, hogy Babarczy Esztert roppant hímverbalitással emelem ki a répabuzdító femininumok félsötéten habzó, szubmaszkulin lápvilágából.

Jó egészséget kívánok hozzá magamnak!