A Fazikasék barátnőjének szolidaritással

 

Mindenekelőtt a mottó:

 

Állományjavító válasz | 2010.12.21 (20116)

Az arányosságra és a számonkérhető igazságra

épülő körültekintő fogalmazás... válik a sajtó

erre méltó munkásainak zsinórmértékévé: a

hitelesség tőkesúlya.

©

 

 

Szerintem Almási professzor is méltón tőkesúlyos magiszter (van már vagy másfél métermázsa), ugyanis ezt írja hitelesen és számonkérhetőn ama másik méltó zsinórmértékről (Babarczy Eszterről) a Mozgó Világ 1997 júniusi számában: „Mérleget vonni, pontosan felsorolni a pluszokat és mínuszokat. És azután udvariasan elküldeni az egész bagázst a búsba. Biztos harmincévesnek kell lenni ahhoz, hogy e szakma ťfáradt akadémizmusátŤ – kiürülését – leírja valaki. Ami nem bók, mert Babarczy ezt olyan műveltséggel és originalitással teszi, mintha koros guru lenne” (106. oldal).

 

Korábban több helyütt (itt is – itt is – itt is) bizonyítottam: ez egy szellemileg többszörösen (szinte minden vonatkozásában) professzori betűhalmaz, tipikusan húsipari tőkesúly, igen, ezt állítottam korábban. Most pedig megkérdezem; költői kérdés, ti. Almási professzor (heresérvig hitelesített tőkesúlyának okán) alkalmatlan a válaszadásra, ám én csak megkérdezem: miből gondolja a Mozgó Világ kritikusa, hogy a recenzensnek a „pluszok és mínuszok” „fölsorolása” volna a feladata? Egyáltalán mihez viszonyítva plusz a plusz és mínusz a mínusz? Netán a kritikus (agyveleje) az origó, amelyhez képest maga a kritikus (aktuálisan: a Babarczy-agyvelő tulajdonosa) állapítja meg, mi plusz, mi mínusz, mi helyes, mi helytelen, mi hiteles, mi hiteltelen? Na de, gyerekek, még az én agyam sem lehet biztos archimédeszi pont, míg Almási professzor Babarczy Eszter „originalitását”, „folyékony nőiségét” teszi meg a „számonkérhető igazság” alapmércéjéül, noha immár köztudott: Babarczy guru-értelmével legföljebb a jövő mérhető: a neonyilas szebb jövő.

 

Nem kell mérleget vonni! A tárgyi kritika nem az ízlés-origóhoz, nem a szubjektum-etalonhoz való szimpla viszonyítási tevékenység, ez egyébként kiolvasható a Mozgó Világból is, csak a gőgösen röfögő tőkesúlyok még azt sem tudják, mit közölnek a saját lapjukban (illetve tudják, nagyon is tudják, tesznek is róla, hogy többé ne fordulhasson elő – erről bővebben később, igen tanulságos történet, érdemes lesz elolvasni).

Eörsi István így kezdi kritikáját a Mozgó Világ 1997 októberi számában: „Az alábbiakban Richard Rorty: Esetlegesség, irónia és szolidaritás című könyvének negyedik fejezetét (Magánjellegű irónia és liberális remény) ismertetem. Kritikai kommentárjaimból, melyeket kurziváltan biggyesztek Rorty tételeihez, elmaradott műveltségemről árulkodó álmélkodás olvasható ki”.

 

Nos, a József Attila-i értelemben vett „tárgyi kritika” két kulcsfogalma lelhető föl Eörsi szövegében, úgymint: (1) „ismertetem”, (2) „kommentálom”.

Ennyi. Eörsi nem a pluszokat és mínuszokat, hanem a tényeket („Rorty tételeit”) sorolja, majd azokat szembesíti az igazsággal. Az igazsággal való szembesítés („kritikai kommentálás”) szándékát Eörsi persze ironikusan jelzi, merthogy ő már csak ilyen, megbocsáthatatlanul szarkasztikus lény (mely főszerkesztői megbocsáthatatlanságról bővebben később – igen tanulságos történet, érdemes lesz elolvasni).

És Eörsi nem hazudik. Valóban fölsorolja, tényszerűen, tárgyszerűen (huszonkét pontban) ismerteti Rorty mondandójának lényegi összetevőit, közben kommentálja azokat, méghozzá az igazság megfogalmazásának igényével. Vagyishogy a kritika az igazságról szól, nem a vélekedésről. Az abszolút igazságtól persze az Almási-féle, Babarczy-féle posztmodernek velejükig irtóznak, ám a tény akkor is tény. És nem vélemény. (Gondolhatja magát Almási Miklós bármily modernnek, a szövegeiből ítélve nyilvánvaló: lényegileg ő is posztmodern.) És milyen érdekes: a legposztmodernebb posztmodernek is csak a hasonszőrű véleménymondókkal szembe szögeznek szimpla vélekedést.

 

Gondoljátok meg válasz | 2010.11.28 16:00:17 © (19122)

Hidd el unalmas…

Már csak azért is unalmas, mert valójában írásaidat eszelősen olvasom, és tök mindegy, hogy egy korábbit vagy egy frisset kezdek el.

Előzmény: Gyurica úr (19100)

 

Joggal vetődik föl a kérdés: vajon mire van ez az agyafúrt „eszelősség”? Miért olvassa az „eszelős” nick azt, ami unalmas számára? Én megmondom. Azért, mert mindenképpen szeretne „hazavágni” engem is (talán jobban, mint Richard Rortyt), ugyanakkor pontosan tudja: velem szemben a „posztmodern kritika” (értsd: a puszta véleményhangoztatás) fabatkát sem ér, én ugyanis nem a véleményemet közlöm, hanem igazságokat, leginkább abszolút igazságokat fogalmazok meg (ti. ez a „tárgyi kritika” lényege). Ha pedig így van, akkor engem csak ott lehet „megfogni”, majd „hazavágni”, ahol valamely konkrét állításom konkrétan cáfolható. Jó, de melyik? Na, ehhez kell olvasni, „eszelősen” olvasni, hátha ráakad a „kisdarab nő” egy tévedésre (legalább egyre!), s akkor aztán triumfálhat, visszavághat, „hazavághat” amazon kedvére!

 

Gondoljátok meg válasz | 2010.12.26 17:05:18 © (20205)

… nem akarom Gyurica urat dicsérni, mert ő mindig aljas módon felkészül az adott tárgyból

Előzmény: twist (20198)

 

Vagyishogy, tudják ők, mi a valódi kritika. Ha az ember belenyomkodja az orrukat. Meg is próbálnák alkalmazni, csak hát, a szakszerű tárgyi kritika, bizony, nem „bátorság”, nem „merészség”, nem „eszelős igyekvés”, nem „hiteles tőkesúly”, de még csak nem is „fölkészülés”, hanem lópor kérdése. Érteni kell hozzá. Fölkészülni nem lehet arra, amihez az ember nem ért, amihez nincs érzéke. A sánta hiába tréningezik „eszelősen”, futásban soha nem hagyja le, de még csak meg sem közelítheti Edwin Mosest.

 

A kacskalábú debatter szerint Rorty egy „ponton” „megbukik”. Mégpedig azon a „ponton”, ahol „irodalmárként nem született újjᔠ(A ház, a kert, az utca, 195. oldal). Vagyishogy mit állít ezzel a „kritikus”? Az égvilágon semmit. Így hát egy jókora semmivel végződik a „hazavágó” esszé, és amely szükségképpen kezdődik ezekkel a „körültekintő” mondatokkal: „Hogyan képzelem el Richard Rortyt? Így: nagydarab, mosolygós férfi áll a nyelvfilozófia tanszék ajtajában, s könnyedén nekidőlve az ajtófélfának széles kézmozdulatokkal magyaráz befelé, íróasztalaiknál ülő kollégáinak. A gesztus hevében – mert kifelé mutogat – néha maga is kitekint a folyósóra, a politikai filozófia tanszék irányába, s azon is túl, a folyosó vége felé, ahonnan az utca zajai szűrődnek be. A kép persze nem több látomásnál…” (188).

 

Vessük ezt össze Eörsi bevezető mondatával (melyben a valódi kritikus nem a bírált szerző elképzelt mosolygósságával foglalkozik), illetve vessük össze Babarczy „végkövetkeztetését” Eörsi zárógondolatával (118), melyben a valódi kritikus nem azt közli, hogy szerinte Rorty megbukott, hanem arról beszél, hogy az amerikai tudós az irónia vs. szolidaritás dilemmájában vergődik, s hogy „kikeveredjék e slamasztikából, az önmagunkban való kételkedés képességéhez folyamodik”. Ámde Rorty – írja Eörsi – nem tud kikeveredni a slamasztikából, merthogy – írja Eörsi – csak akkor van erre esély, ha minden kételyt, kritikát, iróniát „visszavonatkoztatunk a valóságdarabokra”. Eörsi szerint így lehet, és csakis így lehet az ironikus ember liberális.

Na most a következő történt (ezt mindenképp el kell mondanom, mert szorosan a tárgyhoz tartozik): tegnap átsétáltam a műhelybe, ott aztán ennen tökömet a satuba szorítottam (súlyosan és körültekintően), már, hogy ne a lelkem fájjon majd, s amikor mindezzel megvoltam, fogtam Richard Rorty tárgyalt könyvét és elolvastam benne az inkriminált fejezetet. Elárulom (sajgó tanúságtétel gyanánt), Eörsi az, aki érti a kritizált művet, míg Babarczy Eszter nem ért belőle semmit. És ez még akkor is így van, ha vitatom Eörsi bölcseleti álláspontját, mert szerintem az ember vagy ironikus, vagy liberális, vagy sztoikus, vagy cselekvő… ti. az efféle „dilemma” nem oldható föl sem elméletileg (ezt Eörsi jól látja), sem gyakorlatilag (ellentétben a költő „vulgárzénónista” álláspontjával). Számtalan példa igazolja: amikor Eörsi par excellence liberális, hipp-hopp elillan belőle az irónia. Vagyis a megoldás kulcsa az „izmusokon” túl, sőt a ráción is túl, az „értelemnél tovább” található. Így hát csakis két mozzanat oldhatja föl a vitatott problémát: a József Attila-i értelemben vett ihlet, illetve az, amelyet a költő a Két hexameterben ír le: kiterítenek így is, kiterítenek úgy is; pajzán-profán iróniával fogalmazva: a tárgyi dilemmát végső soron „Leukémia asszony” szívja ki belőlünk, nyilván az életünkkel együtt. Ezt Eörsi már praktikusan tudja, és majd mi is tudni fogjuk, mind, ahányan csak vagyunk!

 

Babarczy miért jut rossz „végkövetkeztetésre”? (Idézőjelbe tettem a szót, mert a „kisdarab nő” valójában semmilyen következtetésre nem jut.) Azért, mert e „folyékony nőiséget” a bírált szerzőnek nem a szövege, intellektusa érdekli igazából, hanem annak férfiúi milyensége: „nagydarab, mosolygós férfi áll a nyelvfilozófia tanszék ajtajában… néha maga is kitekint a folyósóra…” (188).

 

Kérdezem: mi köze a tárgyi kritikához annak, ami „nem több látomásnál”, magyarán: hogy a kritikusnő mekkorának képzeli el a bírált alkotás szerzőjét (a szerző miegyebét, és hogy vajon áll-e még az ősz tudósnak vágya)? Mi köze a kritikához annak, hogy a bírált szerző „kitekint-e a folyósóra”, vagy pediglen nem tekint ki a folyósóra? És így tovább. Nem tagadom (hiszen, ha akarnám, se tagadhatnám), a „nő” szót tendenciózusan használom itt, de nem azért, mert mintha „szőkenőzni” szándékoznék, hanem pusztán arra utalok, hogy a nő egyik alapjellemzője a primer érzékiség. Magyarán: kritikát úgy nem kezd, ahogyan Babarczy teszi, csakis nőnemű lény (és közülük is csak kevesen, főként azok, akiknek nincs egyebük, csupán a „folyékony nőiségük”), illetve teszi ezt még Esterházy Péter: „Hogyan képzelem el Babarczy Esztert? Így: kisdarab, mosolygós nő áll a tanszékek közti nagy üvegajtóban… Vidám nő, de legalábbis jó kedélyű, mindenesetre derűs, elegáns, régimódi. Az angol klubok pörlekednének érte. Dír szőr, susognák neki. Virginia Woolf titokban beleszeretne, nyilvánosan molesztálná, majd hivatalosan neki ajándékozná a szivardobozát” (Élet és Irodalom, 1997. 5. sz.).

 

Igen, csakhogy Esterházy Péter ebbéli vonatkozásában nem férfi. És ezt ő is pontosan tudja: „A számból vette ki, uram” (Élet és Irodalom, 1997. 5. sz.). Alkatilag persze Esterházy is férfi, csak lényegileg nem, mert a hozzá hasonló (tolakodón, személyeskedve szivardobozóló) hímek meglehetősen viszolyogtatók, húsvér nőktől tudom: még a (jobb érzésű) csajok szemében is visszataszítóak.

 

Nem akarok genderezni természetesen (nem ez a lényeg), csak közbevetettem a dolgot, merthogy valamennyire azért idetartozik. A döntő, hogy a hímnemű kritikus is „pszichologizálhat”, s aminek szintén nincs köze a tárgyi kritikához (vö. József Attila: Babits-pamflet), ám, éppen, mert hímnemű a kritikus, általában anélkül „pszichologizál”, hogy a bírált tárgy alkotójának, vagy az alkotó bármely testrészének mérete, „állaga”, illetve a szerzőnő kisdarab „sétálósságának”, kétlábúságának szivardobozos lábaköze felől képzelegne nyilvánosan.

 

Eörsiről jut eszembe: történt egyszer, hogy megkérdezte tőlem a Mozgó Világ egyik igen értelmes munkatársa (onnan tudom, hogy értelmes, hogy rokonszenvezett velem), szóval megkérdezte tőlem ez a munkatárs (nem mondom a nevét, ti. a főnöke azonmód kinyuvasztaná, ugyanis P. Szűcs „becses, derék egy” amazon, bárkit, bármikor képes hátba döfni), szóval megkérdezte tőlem a Mozgó Világ jeles munkatársa: volna-e kedvem interjút készíteni Eörsi Istvánnal? Mire így válaszoltam: …

 

(Na, erről mesélek legközelebb, s már most szólok: igen tanulságos a történet, érdemes lesz elolvasni…)