Esterházy: „Én vevő vagyok az ilyen mondatokra…”

 

 

Babarczy Eszter írja A ház, a kert, az utca című könyvében: „Amikor elemez vagy kritizál, Lator László nem elméleti kritikát, még csak nem is értekező prózát, hanem esszét ír, méghozzá szellemesen, játékosan és tudatosan szép mondatokban fogalmazott esszét – és úgy vélem, ezzel nagyon dicséretes hagyományt folytat –, és ezekből a kritikus elemző esszékből rajzolódik ki az a látásmód, amely megeleveníti és értelmezi az egyes írásokat. Az esszé maga is látásmód: az írás mesterségének tisztelete és az írás élvezetének közvetlensége beszél belőle, az a mély meggyőződés, hogy az (irodalmi) írás megformálás, és nem puszta közlés, s az elemzés nagy művészete nem kis részben abban áll, hogy az elemző tudja, hová kívánkozik metafora, s hová tárgyszerű megállapítás: épp annyira használja, mint amennyire ismeri a mesterséget.”

 

Én ezekre a mondatokra vagyok „vevő”. Mert ezek a mondatok nem hivalkodnak, nem tolakodnak, nem szépelegnek, nem riszálják magukat, mint például Babarczy egyik „kritikusának” (például a nyilvánosan szivardobozos molesztálásról alkotott) személyeskedő fogalmazványa. Babarczy Eszter itt nem egyénieskedik, nem eredetieskedik. A szöveg egyszerű, tiszta, világos, az olvasó érti, mit akar közölni a szerző Lator Lászlóról, a kritikáról, az esszéről, az irodalomról, a művészetről, a műelemzésről, a Lator László-i játékosságról, illetve a Lator László-i „mesterségről”. Mondom, „vevő” vagyok az ilyen mondatokra, de, mert piacgazdaságban élünk, hadd alkudjak valamennyit az „árból”, vagyis engedtessék meg két kritikai megjegyzés!

Tudom, ízlés dolga, na de hát végül is ízlésből vagyunk, szóval hogy én a „dicséretes” jelzőt nem használnám. A dicsérgetés vállveregetőn tanító nénis, sőt kifejezetten pedellusi gesztus.

Ancsel Éva kérdi a „megbocsátó” embertől: ki vagy te, hogy úgy érzed, megbocsáthatsz?; míg én Ancsel Évával kérdezem, nyilván nem a 29 éves fruskától (hisz’ a sipsirica közben asszonnyá érett), hanem „csak” általában, bárkitől: ki vagy te, hogy dicsérj?

Szerintem indokolt a kérdés, még valamely fogalomra vonatkoztatva is (Babarczy Eszter „dicséretes hagyományról” beszél), tehát a szerző értékelő közbevetését én így fogalmaznám meg: Lator László „fontos hagyományt folytat”. Vagy: „úgy vélem, jó példát mutat a pályatársaknak”.

Mert, ha az állítás banálisan tárgyszerű, akkor szükségtelen a személyre vonatkoztatás, ilyet nem mondunk: „úgy vélem, tilos gyermekeket gyilkolni” stb., míg, ha van a minősítésben bizonytalansági mozzanat, akkor indokolt lehet a szolid személyesség.

 

Meggyőződésem: dicséretek, dicsérgetések nélkül kellene élnünk (amennyire csak lehet). Ha nem muszáj, ne ajnározzuk egymást! Mert minden dicséretértért aránytalanul nagy (százszoros, ezerszeres) árat fizetünk végül, és nem csupán „gyakorlatilag”, a szinte óhatatlan csalódások okán, hanem „elméletileg” is, mert tessék csak belegondolni: a dicséret, a megdicsérés valójában nem egyéb, mint egyfajta alá-fölérendeltségi viszony érvényesítése, méghozzá a megdicsért embertárgy alárendelt helyzetével. A dicséret nem a megdicsértnek, hanem a dicsérőnek jó. Szerintem nyugodtan kijelenthetjük: míg a korrekt, igazságos bántás emberi dolog, a dicséret isteni gesztus, vagyishogy: embertelen! A pozitív, ugyanakkor tárgyszerű értékítélet nem szükségképpen dicséret. Legalábbis nem szabadna, hogy az legyen, mert mondom: a dicsérettel éppen megalázod azt, akinek elismered a munkáját. Nincs oly tapintatos dicséret, amely ne volna lealacsonyító! (Megkockáztatom: még a gyermeki pszichének is árt a dicséret, de ezt gyorsan vissza is vonom, nem akarom még Vekerdy László haragját is magamra vonni. Azért annyit elárulok: én a gyerekemet soha nem dicsértem meg, mindig higgadtan, tárgyszerűen értékeltem minden tevékenységét, és mégis határozott ember vált belőle – velem szemben olykor túl határozott is! Az anyjával szemben persze nem, na de hát, a mártír apáknak már csak ez a sorsuk. Nem berzenkedem ellene.)

 

A másik kritikai megjegyzésem a „mesterség” fogalmára vonatkozik. Én Lator Lászlóval kapcsolatosan nem alkalmaznám ezt a szót, és különösen nem közvetlenül a játékosság mellett említve („az írás mesterségének tisztelete és az írás élvezetének közvetlensége beszél belőle”), mert ugyan elvileg a két jelenség (a mesterség és a játék) nem zárja ki egymást, gyakorlatilag kibékíthetetlenül összemarakodnak, s amire talán éppen Lator László a legjobb példa. Így fogalmaz egyik elemző cikkében: „az Áldalak búval, vigalommalban nem a fájdalom, hanem a salaktalan elragadtatás szól”.

 

Alapvető „mesterségbeli” problémám van a megállapítással, miközben a kérdés megközelítése – paradox módon – alapvetően elfogadható. És pontosan azért, mert Lator László „csak” homo ludens. Nem homo faber, és ne tűnjék tiszteletlenségnek (már csak azért se, mert elismerésül szánom!): Lator László nem homo magister.

 

Nincs igaza a „mester” Lator Lászlónak, mégpedig két okból. Részint elméletileg, mert attól, hogy a versben „salaktalan elragadtatás szól”, még szólhat fájdalom is. A fájdalom nem salak. Sőt határozott meggyőződésem: a fájdalom fontosabb, lényegibb dolog a „salaktalan” elragadtatásnál, miként a korrekt bántalom is fontosabb, lényegibb a dicséretnél. Igazi katarzist általában a tragédiák okoznak. A „másfél mázsás boldogság” betokosít, a tragédia fölfakaszt, gennyedző sebeket gyógyít. És persze aktuálisan sincs igaza Lator Lászlónak, mert József Attila verseiben együtt van jelen a fájdalom és a szerelmi elragadtatás, nem csak az Áldalak búval, vigalommal című költeményben, hanem mindegyikben! A Flóra-versekben is. József Attila költészetének pontosan ez az egyik főjellemzője, miként Bartók zenéjében is egyszerre, egyazon vonatkozásában van jelen a kínzó öröm, a fájó elragadtatás és a „salaktalan” gyötrelem. Bartók zenéje „muzsikás romlás” – ezt a „mester” Lator László figyelmen kívül hagyja, továbbá – szerintem – tiszteletlenül viselkedik a költővel szemben, amikor kimondatlanul bár, de azt állítja, hogy József Attila csak „salakos” címet volt képes kitalálni „salaktalan” verséhez: Áldalak búval, vigalommal. Vagyishogy a „mester” Lator László szerint József Attila nem értette a saját művét, nem értette annak lényegét. Na most, a Lator László-i tiszteletlen gesztus dacára, meggyőződéssel állítom: Lator nem homo magister. Nincs tévedés, nem véletlen a tagadószó, ugyanis ebben a topikban arról beszélek, hogy a homo magister: a bölcsész nagymesterek, a doktor professzorok eo ipso tiszteletlenek (nagyralátó önelragadtatásaik révén), korlátoltan tiszteletlenek, fellengzősek, nem ritkán még a világirodalom egyik legelbűvölőbb géniuszával szemben is.

Míg Lator László nem tiszteletlen, csak „tiszteletlenül viselkedik”. Mi a különbség? Nos, pontosan az, ami a homo ludenst megkülönbözteti a homo magistertől.

Lator László nem megdicséri, nem vállon veregeti József Attilát, hanem gyermekien rajong a dallamvilágáért. Óriási a különbség! Lator László nem kioktatja a költőzsenit, amikor „selejtesnek” nevezi némely „darabját”, hanem ellenkezőleg: nem foglalkozik a szerinte „selejtessel”, hanem bolondul azokért a „darabokért” (dallamokért), amelyek kielégítik minden homo ludens, homo aesteticus lelki igényeit. Például ez egy jellemzően Lator László-i (rajongó) mondat: „Gyönyörű lelemény, maga is miniatűr polifónia, egyszerre édes és fájdalmas, egyenest a szívünk közepébe talál”.

Vagyis amikor Lator László rajong (homo puerilisként), tökéletesen fogalmaz („egyszerre édes és fájdalmas”), míg, amikor nem rajong, hanem csak szimpla mesteremberként (homo faberként) fogalmaz, alapvetően téved, három sorral föntebb ugyanarról a versről ezt állítja: „nem a fájdalom, hanem a salaktalan elragadtatás szól” József Attila költeményéből.

 

József Attilának nemhogy egyazon verse azonos magával, hanem minden verse azonos minden versével.

 

1.ső strófa

De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni,
Jó ruhába járni kelni,
S öt forintér kuglert venni.

 

2. strófa

Mig a cukrot szopogatnám,
Uj ruhámat mutogatnám,
Dicsekednék fűnek fának,
Mi jó dolga van Attilának.

 

 

Ez József Attila egyik „zsengéje”, írják a magiszterek, megdicsérik a kis költőt, hogy jaj, milyen ügyeske volt már tízévesen is: „itt már, nagyon korán, az egyéniség beszél” – fuvolázza a neves professzor.

Noha itt valójában nem az „egyéniség” beszél, hanem a zseni beszél: „Dicsekednék fűnek fának”. Ugyanez a másik zseninél: „Ott essem el én, / A harc mezején”.

 

Németh Andorné írja: „Egy délelőtt Attila utánunk szólt a Japán nyitott ablakából, amint húgommal arra mentünk.
– Kell pénz, lányok?
– Nem, Attilám, most nem kell.
– Miért nem kell? Kelljen!
Nem értettük, mért akar minden áron pénzt erőszakolni ránk. Bementünk és leültünk pár percre az asztalához.
Attila nagy komolyan csekkfüzetet húzott ki tömött aktatáskájából.
– No, mennyit írjak? Van ám itt!
Elképedve, nagy tisztelettel néztünk rá. Ilyet még nem láttunk. Hogy valakinek közülünk bankbetétje legyen, méghozzá folyószámlája, s csak úgy csekket állítson ki, mint valami nagyúr. Közelebbről akartuk látni a csodát, kezünkbe vettük, forgattuk, vizsgálgattuk. Valódi postatakarékpénztári csekkfüzet volt.
– Mennyi kell? – sürgetett Attila.
– Tíz pengő! – mondtam ki a nagy összeget.
Attila ravaszkás mosollyal elővette töltőtollát, szabályszerűen kiállította a csekket s aláírta a nevét: József Attila
Hogy honnan volt folyószámlája, nem árulta el soha. Csak büszkélkedett vele, más alkalommal is előhúzta, mutogatta s titokzatosan mosolygott.”

 

Csekkfüzetem mutogatnám,

büszkélkednék fűnek fának – vagyishogy József Attila már tízévesen is „ravaszkásan”, „titokzatosan mosolygott”. Merthogy József Attila zseni volt. Ezért később, felnőtt fejjel is pontosan tudta: attól a csajok még nem tekintik őt „gazdagnak”, „nagyúrnak”, hogy „nagy komolyan” kiállít egy tízpengős csekket, tehát József Attilának a „dicsekedés” is (1915-ben), majd a kávéházi „büszkélkedés” is játék volt, „titokzatos” játék. József Attila még Lator Lászlónál is komolyabban volt homo ludens („játszani is engedd / szép, komoly fiadat”).

 

Mig a cukrot szopogatnám,
Uj ruhámat mutogatnám,
Dicsekednék fűnek fának,
Mi jó dolga van Attilának.

 

Ilyet csak zseni ír. Felnőttként is, gyermekként is. József Attila nyilván nem koraérett bölcselőként, ifjú „koros guruként”, hanem költőként tudta: a szegény ember „gazdagsága” csak addig tart, amíg a cukrot elszopogatja, s ezen röpke idő alatt kell megmutatnia mindenkinek, hogy: „aki szegény, az a legszegényebb”. Aki „gazdag”, „nagyúr”, az a legszegényebb.

Ezt tudatta mindenkivel a Németh Andorné által leírt „titokzatos mosoly”, illetve a zseniálisan gyermeki önirónia. Ilyen az ihlet: megalkotom géniuszom, égitesten a lábam.

 

Karácsony van, nem írom ki a magiszter nevét, ám leírom az ítéletét. Tudniillik a homo magister főként a tízéves gyermeket szereti megdicsérni/megbúbolni, merthogy annak viszonylag csekély az intellektuális kockázata. Azért idézem a Neves Tudóst éppen most, a „lázadó Krisztus” őse, a „szegények királya” születésének ünnepén, hogy egészen világos legyen, miért nem tartom Lator Lászlót homo magisternek, illetve hogy Babarczy Eszter helyében miért nem alkalmaznám a „dicséret”, a „mesterség” fogalmait Lator László munkásságával, személyiségével kapcsolatban.

Szóval, Neves Magiszter írja egyik híres könyvében: „Jelképes és sokatmondó a kis vers már: az éhség, a rossz ruha okozta rosszérzésen túl a szegénysorból való kitörés naiv vágya van benne; gyerekes vonással: hadd lássák a többiek is jó sorát, s megható tudatlansággal: a kuglert nehéz lenne szopogatni, egyszerre elolvadó édesség ez”.

 

Neves Magiszter tehát meghatódott a gyermek tudatlanságán. Merthogy Neves Magiszter látott már valahol valaminő Kugler-édességet (és ezt én minden további nélkül elhiszem, ti. van Kugler Henrik cukrászkészítményeiből kismillióféle), s amely konkrét édességről Neves Magiszter konkrétan megállapította, hogy „nehéz lenne szopogatni”. Ami már önmagában sem azt jelenti, hogy nem lehet szopogatni, hanem azt jelenti, hogy lehet. Csak nehéz. Neves Magiszter szerint. Egyébként pedig egyáltalán nem nehéz. Még a porcukrot sem nehéz szopogatni, csak nem tart sokáig. Aztán persze, hogy konkrétan melyik cukorkáról (mely édesipari termékről) van szó a versben, ezt József Attila szerintem jobban tudta, és ezt speciel nem azért, mert zseni volt, hanem mert, mint gyermek, mint homo cuppest, a téma roppant szakértőjének számított nyilván. Annyira azért nem volt szegény (fölösleges a professzori meghatódás), hogy még információi se lettek volna arról, melyik Kugler-készítmény szopogatható könnyen, melyik nehezebben. Egyébként ma is így van ez, a kissrácok általában nem vezetnek autót, míg messze többet tudnak például a Ferrariról, mint di Montezemolo és Michael Schumacher együttvéve. Sőt lehet, hogy József Attila Mikszáth könyvét is olvasta (szemben a zseni „tudatlanságán meghatódó” Neves Magiszterrel), márpedig Mikszáth szó szerint így fogalmaz: „Az előkelő öregúr is rendesen beállított minden csütörtökön s mialatt borocskáját lassan szürcsölgette, felváltva mulattatták az özvegy és a sipsirica. Egy nagy csomag Kuglercukorkát hozott ilyenkor, de az mindig a kocsin maradt, és csak akkor hozta be az özvegy a köténye alatt, amikor elmenőben kocsijához kísérte az öreget”.

 

Tehát. Ha a nagy csomag Kuglercukorkát Jahodovska a köténye alá rejtette (nem félve attól, hogy elolvad, szétomlik stb.), akkor nyilván szopogatni is lehetett azt a Kuglercukorkát valamennyire. Ha nehezen is, de lehetett. Volt ilyen édességféleség a sok-sok Kugler-termék között. Ha pedig Neves Magiszter nem meghatódik élből, hanem esetleg elolvassa A sipsiricát (vs. emlékszik arra, ami ott le van írva), nyilván akkor is búbol ő erélyesen, mert a búbolás a „mesterlét”, a professzori lét alapsajátossága, de akkor talán már nem ily magabiztosan búbol, vagyis nem nevezi a „cukorkát” „egyszerre elolvadó édességnek” .

 

Végül egy tartalmi jellegű megjegyzés. Neves Magiszter szerint „az éhség, a rossz ruha okozta rosszérzésen túl a szegénysorból való kitörés naiv vágya van” a Kedves Jocó! című két strófában.

 

Szerintem pedig nem ez a lapályos közhely van a versben, amire persze mondhatja valaki: belemagyarázás stb. És valóban, megítélés kérdése, az viszont tény, hogy „a szegénysorból való kitörés” nem eleve „naiv vágy”, ráadásul ezt a tízéves József Attila pontosan tudta. Legalábbis a visszaemlékezők szerint. Akkoriban ugyanis ő már rengeteget olvasott, Jókait, Mikszáthot, ismert volt előtte például Tóth Mihály, vagy Tímár Mihály meggazdagodása, „kitörése”. Vagyis akárhonnan indulunk el, valahogyan mindig odalyukadunk ki, hogy a homo magisternek nemigen sikerül megfogalmaznia egy épkézláb mondatot, csak azt sikerül a professzoroknak megállapítaniuk, ám azt nagyon, és viszonylag gyakran, hogy József Attila „tudatlan” volt, „műveletlen” volt, „viszolyogtató” volt, „idétlenül toppantó” és így tovább.

 

Nos, ebben különbözik lényegileg Lator László a homo magistertől, s ezért vagyok „vevő” Babarczy Eszter idézett mondataira. Nota bene nem azért, mert karácsony van, én ti. karácsonykor is tárgyszerű vagyok, vagyishogy a fenti kritikai megjegyzéseimmel együtt volnék a csajszira „vevő”, és amely tárgyszerűség, a dolog természeténél fogva, a legértékesebb karácsonyi ajándéknak számíthat. Már úgy értem: számíthatna. Amennyiben az emberek „valódi világot hörpintenének” szívesebben, s nem a posztmodern „valóvilág” bandzsán festett dicsportréin révedeznének szintén kancsalul.