Állományjavító válasz | 2010.12.23 08:39:08 © (20185)
Ezúttal azt a semmire sem alapozott, már megfáradt néptanítói fejekben sem igen létező pedáns babonát próbálná szembeszegezni…
… semmiféle szóismétléskerülő pedantéria által előhívott kényszermegoldásra nincs szükség.
…. az elemi iskolai nyelvtani babonák és iskolakönyvi illem- és erkölcstan rosszul megemésztett darabjaiból építeni vélt fensőbbség, a pedantéria kényszere…
Előzmény: Alpári Gnác (20178)
Pedantéria, pedantéria, pedantéria… (pejoratív éllel).
Illetve ugyanabban a hozzászólásban a pedantéria elátkozásai között ügyesen megbújva:
Állományjavító válasz | 2010.12.23 08:39:08 © (20185)
A mondat tökéletes nyelvtanilag is, és tökéletesen érthető is…
Előzmény: Alpári Gnác (20178)
Világos. Félig. Mert, ha tökéletes a mondat nyelvtanilag, akkor mi a gond a pedantériával? Amely a magyar nyelvben (akár pejoratív éllel emlegetjük, akár nem) a tökéletességre való törekvést jelenti. Vagyis: ha valaki egy tökéletes mondatot ekéz, akkor ott nem a pedantériával van a baj, hanem azzal, hogy a kritikus téved. Szimplán téved.
És azért mondom, hogy csak félig világos a mondat, merthogy a másik fele relativizálja az elsőt. Ha ugyanis tökéletes a mondat, akkor abban implicite van benne, hogy érthető is (csak a tudatlanok nem értik), így tehát, ha a „körültekintő” stiliszta szükségesnek érzi a tautológiát, hogy az állítását megtámogassa a „tökéletesen érthető” szintagmával, akkor, bizony, csak-csak érződik még egy kis problémácska, bizonytalanságocska a „körültekintő” lelkecske mélyén.
Állományjavító, ha kérdeznénk, nyilván nem tudná megmondani, hol a határ a „körültekintő fogalmazás” internetes tukmálása, illetve az „redvás pedantéria” között, illetve dehogyisnem, tudná ő, meg is mondaná: ott van a határ, ahol éppen elbaszott egy mondatott, ám nem hajlandó azt elismerni. Ez is világos. Csak viszont pitiáner dolog, Babarczy Eszter-i attitűd. Babarczy a mai napig ragaszkodik ahhoz az állításához, mely szerint a szebb jövő a neonyilas jövővel azonos. Ezzel persze nincs mit vitázni, az ember hiú, inkább bemagyarázza magának, hogy a rossz mondat is jó mondat, az a gyanús, ami nem gyanús stb.
Tehát az érdekes része a játéknak szerintem ez:
Állományjavító válasz | 2010.12.23 08:39:08 © (20185)
… és tökéletesen érthető…
Előzmény: Alpári Gnác (20178)
Mégpedig azért ez az érdekes, merthogy itt téved Nádasdy Ádám is, mégpedig jó nagyot. Idézem az Élet és Irodalomból: „A nyelvhelyesség olyan, mint a napfelkelte. Tudjuk, hogy napfelkelte mint csillagászati esemény nem létezik, mégis számon tartjuk és beszélünk róla. Ugyebár a csillagászat bebizonyította: a Nap nem kel föl, csak áll a helyén, a Föld viszont forog, s ezért a szemlélő úgy látja, mintha a horizonton fölkelne a Nap. A csillagászok beletörődtek, hogy ezt az optikai csalódást továbbra is »napfelkeltének« nevezzük – végül is nincs a névvel semmi baj, ha mindenki tudatosította, hogy téves, és csak egy benyomást fogalmaz meg és nem az objektív valóságot.
A nyelvhelyesség pontosan ilyen. A Sopronban lakik és a Sopronba lakik között a nyelvész nem tud helyességi különbséget tenni, mert mindkettőt mondják anyanyelvi beszélők (sőt, inkább csak a másodikat használják, magam is így beszélek), s mindkettő ugyanazt fejezi ki. Gombocz idézi az erdélyi Gyergyai Ferenc Magyarosan című művét (1872): »Ban, ben nincs a magyar nyelvbe [!]. A magyar nép nem beszél ban, ben-nel, szájából mindenütt csak ba, be hallik.« Ez bizony így van: a -ban, -ben gyakorlatilag kiveszett a természetes beszélt nyelvből. Ha mégis úgy érezzük, hogy a Sopronba lakik »helytelen«, akkor ez (mint a napfelkelte esetében) csakis a szemlélő nézőpontjából lehet értelmes. Nem a nyelvben van tehát a helyességi különbség, hanem abban, ahogy mi a nyelvre ránézünk. Mellesleg, mint a csillagászok, mi nyelvészek is beletörődhetünk, hogy a Sopronba lakik alakot »helytelennek« nevezzék, ha mindenki tudatosította, hogy ez a címke nyelvészeti értelemben üres, csak egy benyomást fogalmaz meg és nem az objektív valóságot.”
Túl van okoskodva, túl van cizellálva a dolog, napfelkeltével, csillagászattal, benyomással, miegyébbel.
Ha ugyanis nem a csillagászatból vesszük a paradigmát, hanem az én szakmámból (horribile dictu), majd következetesen haladunk végig Nádasdy Ádám logikáján, akkor a következő történik: Nádasdyék utcájában minden ház kockaház lesz, lapos tetővel, cemetszürkére pacsekolva kívül-belül. Az egyik házban aztán beleköltözik maga Nádasdy Ádám (kinek a neve Nádasdi lesz, merthogy minek flancolni az ipszilonnal), beköltözik, s a konyhába deszkadikón kuporogva vacsorázik bolti törpörtyűt barna stanicliból, miközbe a tíz körmével a szaros gatyáján át vakargatja a valagát, tudniillik küblizés után a tegnapi töpörtyűzabálásból megmaradt zsíros staniclipapírral törölte ki a seggét, merthogy minek variálni a dolgot, az ilyen élet is élet!
Világos, élet, na de milyen élet?
Tehát, ha Gombocz és Nádasdy ezt állítanák: eleddig a szokás, a szabály az volt, hogy a jónép csak ban-, ben-nel beszélt, ám mostanában némelyek elkezdték használni a ba-, be- ragozást, és hogy ez így helyénvaló, nem szabad mereven, bornírt pedantériával ragaszkodnunk az akadémiai szabályokhoz, akkor ezzel én mélyen egyetértenék. Csakhogy Nádasdyék gyakorlatilag épp az ellenkezőjét állítják. De legalábbis sugallják. Ha szimplán beszél a magyar, az úgy jó, hiszen mindegy, hogy „Sopronban lakik” vagy „Sopronba lakik”, meer’ há’ ércsük asztmi, ho’ merre lakik. Tökéletesen ércsük.
Persze, hogy ércsük (vö. „tökéletesen érthető”), de messze nem ez a probléma veleje. Mert a kockaházat is „ércsük”, minek hát homlokzattervező, belsőépítész stb., lakjunk a házbabe!
Igen, csakhogy az emberiség kultúrtörténete a rusztikusság felől a mívesség felé haladásról szól. Még a Bauhaus is míves építészet végső soron, a funkcionalizmus nem él meg konstruktivizmus nélkül (de most ebbe nem mászok bele mélyebben, messzire vezetne). Ráadásul a nyelv különösen érzékeny a mívesség iránt, a magyarság nyelve pedig talán mindennél szenzibilisebb teremtmény. Oly annyira, hogy például Herder, Ady, Illyés, József Attila, Bartók, Kodály szerint a nyelvi mívesség a pánszláv-pángermán (s immár angolszász) satuba szorított magyarság számára egyszerűen élethalál kérdése.
Én ugyebár diftériás vagyok itt, vagy pedantériás, vagy micsoda, már magam sem tudom, de tán’ nem is baj, a lényeg, hogy szerintem jó, ha van például „lukácsige” (©Hofi), noha semmi értelme, mégis jó (szerintem), mert differenciálja a nyelvet, a beszédet. Szabály írja elő a „lukácsige” használatát, és jó, hogy szabály írja elő, én mégis gyakorta eltérek a szabálytól, ám éppen nem azért, hogy gomboczos-nádasdys módon szimplifikáljak („babézzak”), hanem hogy hangulatilag differenciáljam a dumámat.
Nem tudom, mennyire érthető: a döntő szempont a differenciáltság, a sokszínűség. Ha a pedantéria segíti a differenciálság megmaradását, akkor éljen a pedantéria, ha viszont gátolja, vesszen a pedantéria!
Gyakorta élek ezzel a nyelvi fordulattal: „menj a picsában”, merthogy szerintem ez nagyon aranyos, míg a nejem szerint egyáltalán nem aranyos, s amire én mindig azt válaszolom a feleségemnek: fordulj kedves panaszoddal Nádasdy Ádámhoz!
Miért fontos, hogy a nyelv differenciálódjék, miért lényeges, hogy ne mindenesetben „babét” mondjunk? Azért, mert a differenciált nyelv, beszéd a gondolkodást is differenciálja. Közvetlenül is. A míves nyelv megtanulása, elsajátítása, „megalkotása” (©József Attila) míves gondolkodásra kényszeríti az agyat. És közvetve is: teret ad a differenciált gondolatok kifejezésének.
Sopronba lakik. Ércsük, „tökéletesen érthető”. Minek variálni? Megmondom. Azért, mert ha leegyszerűsödik a nyelv, teljesen elbutul az ember.
Sopronban lakik. Luxus? Igen. Csakhogy a mívesség végső soron luxus, a kőbaltához képest szinte minden luxus, mondhatni: pedantéria.
Ha pedig következetesen nivellálódunk lefelé Nádasdyék logikáján, akkor odajutunk, hogy mindenre azt mondjuk majd: höh.
„Nem a nyelvben van tehát a helyességi különbség – írja Nádasdy –, hanem abban, ahogy mi a nyelvre ránézünk”.
Akkor nézzünk rá: höh. Azt jelenti, hogy sopronba lakok. Kis betűvel, lukácstalanul. Tuggyuk hol lakok! Höh.
Végül még valamit az Állományjavító-féle tovarisok viszolyogtató hipokríziséről. Először emlékeztetőül:
Állományjavító válasz | 2010.12.23 08:39:08 © (20185)
A reménytelen nímand, aki meg nem értett szabályokra hivatkozva pedantériájával próbálna leprázni másokat, magát meg a szabályok közvetítőjévé feltolni…
Előzmény: Alpári Gnác (20178)
Én persze semmiféle szabályra nem hivatkoztam, azt mondtam: ha a Nagy Guru szerint alany-állítmányban, akkor legyen mindig alany-állítmányban, vagy pedig ne tessenek másokat fikázni! Na most, cirka kilenc hónappal ezelőtt ugyanez a fószer így oktatta Babarczy Esztert:
Állományjavító válasz | 2010.03.15 12:09:22 © (17331)
A sandasággal felérő laposság és fontoskodó naivitás diagnosztizálásán túl, amely diagnózist persze szubjektív ítéletek alapoznak meg, objektíve és vitathatatlan tényként állapítható meg, hogy a fogalmazvány írójának fogalma sincsen a magyar nyelvtörténetről, nem ismeri az ikes ragozást és kínos stílusparódiája botrányos hibákat mutat.
Példaképpen: a "szerezzék" - egyes szám harmadik személyben nincsen, és sose is volt, mivel a szerez nem ikes ige - ez a butaság végigvonul az egész szerzeményen.
"Kévánság" - dialektális forma, amely semmiképpen sem használandó korfestő archaizmusként ott, ahol egyébként az eredeti szöveg, eredeti nyomtatványon, melynek parafrázisaként a silány tákolmány készült, mellékeltetett, e címmel: Mit kiván a magyar nemzet?
Egyebekben szóljon helyettem Paul Lendvai: "Engedtessék meg nekem az a luxus, hogy nem kommentáljam Babarczy Esztert..."
Előzmény: van itt ez a kérdés (17330)
Mindebben pedig a következő a főkacajos mozzanat: a pedantériát átkozó nicknek ez év tavaszán még egyáltalán nem volt mindegy, hogy valami ugyan „nincsen és sose is volt”, ámde Babarczynál van (és miért ne lehetne, ha egyébként „tökéletesen érthető”), miközben ugyanazon nick ugyanazon szövegében Paul Lendvaira hivatkozik, mégpedig ezen szavakkal: „szóljon helyettem”. És mit szóljon helyette Paul Lendvai? Ezt szólja helyette: „nem kommentáljam”.
Merthogy ilyen viszont van és mindig is volt. Leginkább a „körültekintők” másokat kioktatgató „fogalmazásaiban”. Mintha Lendvai mester nem tudná, mi a különbség a tagadás és a tiltás között.
Már, hogy Paul Lendvai? Ugyan, kérem!! Semmi! Én egyszerűen nem adom alább a legeslegnagyobbaknál, szóljon hát helyettem maga G. B. Shaw az ő tőkesúlyos anyanyelvén: „not comment”.
