A reménytelen nímand, aki meg nem értett szabályokra hivatkozva pedantériájával próbálna leprázni másokat, magát meg a szabályok közvetítőjévé feltolni, ha nem saját magát leprázná azzal, hogy  -  a diadalmasan felmutatott elütési hibák vagy a fórumos hozzászólás  műfajához szorosan hozzátartozó és abban stilárisan kifejezetten indokolt, így a maga helyén tökéletesen stílushű lazaság kivételével - többnyire, ha nem mindig, megbotlik a maga  seggfejségében.

Ezúttal azt a semmire sem alapozott, már megfáradt néptanítói fejekben sem igen létező pedáns babonát próbálná szembeszegezni egy tökéletesen megfogalmazott mondattal, hogy ha az adott mondatban két mellérendelt alany van, amelyek közül az egyik többes számú, a másik meg egyes, akkor muszáj nekünk vagy megismételnünk a többes számú állítmányt egyes számban is, vagy  valami töltőszóval kitöllten az egyes számú állítmány helyét, vagy esetleg többes számba kell tennünk, amit amúgy nem akarunk többes számba tenni. Na most ez hülyeség. nem kell sem ezt tennünk, sem amazt. A mondat tökéletes nyelvtanilag is, és tökéletesen érthető is, tekintve, hogy a mellérendelő szerkezetből világos, hogy a többes számú alany mellett használt többes számú állítmány vonatkozik, értelemszerűen egyes számban értve, az egyes számban álló alanyra is, és semmiféle szóismétléskerülő pedantéria által előhívott kényszermegoldásra nincs szükség. A névelőhasználat kapcsán esetleg lehetnének megalapozottabb észrevételek, de a redva azért redva, hogy a reménytelennel próbálkozzék...

De nem is ez a lényeg, persze, hanem az egész szemlélet és attitűd reménytelensége, lepusztultsága, avassága, az elemi iskolai nyelvtani babonák és iskolakönyvi illem- és erkölcstan rosszul megemésztett darabjaiból építeni vélt fensőbbség, a pedantéria kényszere, amellyel a másik oldalon a nyűgös, szánalmas panaszkodás párosul a gyűlöletbeszédről, arról, hogy ő csak "publicisztikai fordulatokat" használ, már amikor maga is rájön utóbb a seggfejségre, arról, hogy őt az Esterházytól Kornison át Pixyig terjedő értékközösség pökhendien lenézi, meg gyűlöli, meg ezek, pedig dehogy, csak éppen kivívja magának azt a privilégiumot, a bakafántos és értéktelen kellemetlenkedésével, hogy az ember nem nagyon fogja vissza magát, ha róla van szó.

Az egész jelenségben a számomra éppen ez a lepusztultság, az értelmetlenül, nemlétező konfliktusok viharában elsüllyedt élet savanyú szaga a zavaró...