Az én igazi bűnöm valószínűleg az, amit a judaista ízű apokrif példázat vet fel a tálentumokról szólván. Hogy nem tanítom elég állhatatosan a saját maguk által maguknak és másoknak állított nyelvi csapdák és a felszínes, hibás, értéktelen gondolati sztereotípiák következetes és kíméletlen kritikájára kihívással küzdő embertársaimat.

A bérgyilkos-analógiád tökéletesen téves. Általában téves az az eljárás, hogy a magam gondolkodását irrelváns, szerkezetileg tévesen azonosított analógiák hálójába csavarjam. Azt el kell ismerni, hogy mivel az ilyesmik olvasói között nagy valószínűséggel több seggfej van, mint nem, ez az eljárás alkalmas lehet az érdemi viták elkerülésére, tévútra vezetésére - de persze csak azért, mert aki tudja, miképpen lehet a vitát visszterelni eredeti tárgyához, az nem elég intenzíven tanítja a módszert, láds az előbbi bekezdést.

Az érdemi kérdésre térve: annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy egy adott helyzetben mi a legcélszerűbb eljárás, szakmai kérdés, nem erkölcsi, erkölcsi csak abban a tekintetben, hogy a megrendelőnek rendelkezésére bocsátottam-e  szakmai kompetenciáim teljességét, vagy sem. A megrendelőnek szabad akarata van a tekintetben, hogy alkalmazza-e az általam felvázolt megoldást vagy sem. Nem én fizetem őt, hogy vétkezzen, ellenkezőleg ő fizet engem azért, hogy a számára feltárjam a lehetőségek azon körét, amelyekből azután a maga felelősségére választhat. Az objektív bűn, már ha a mérlegre helyezendő dolgok teljességének  mérlegét tekintjük, bűnről van szó, ami a felvázolt helyzetben egyébként kétséges, csak annyi lehet, hogy megmutattam neki egy olyan választási lehetőséget, ami magától esetléeg nem jutott volna eszébe. Na de ilyesmit az Úr is elkövetett, mindjárt a Paradicsomban...