És mi a te válaszod?

 

Nincs megfejtés értékű válasz, ez a válaszom.

 

Egy ilyen kérdés valószínűleg megfelelő lehet professzionális politikusok vagy elkötelezett orgánumok véleményformálóinak felvételi vizsgájában  alkalmassági kritériumnak.

 

Aki (Logofet) a maga ízlésére vagy magasabb erkölcsi elvekre hivatkozva utasítja el a lehetőséget, az reménytelen. Ajtót kell neki mutatni.

 

Aki (Doppelstangel) felveti az ilyen stratégiák alkalmazásának hosszabb távú kedvezőtlen hatását a politikai közegre illetve saját politikai oldalára nézve, annál megvizsgálandó, további, kevésbé abszurd és személyes szagú/ízű, de valójában szándéketikai szempontból semmivel sem kevésbé kifogásolható kérdések kapcsán (mint például az, hogy hajlandó volna-e a nyugdíjpénztári magánvagyon eltulajdonításának kommunikációs megalapozása érdekében a törvényben előírt végkielégítéseket felvevőket pofátlansággal meg erkölcstelenséggel vádolni, és ezen felül egy önkényesen megállapított határon túl őket visszamenőleg kifosztani), hogy valóban azt mérlegelné-e, hogy a választott eszköz visszahat az elérendő célra, vagy csak racionális köntösbe bújtatta a pályaalkalmatlanságát megalapozó finnyás ízlését.

 

Az sem igazán látszik alkalmasnak (kiski), akinek megtetszik a felvetés frivol groteszksége és cifrázva  tódítja azt, mert valójában a "human resources management" gyakorlati pszichológiája szempontjából azt lehet mondani, hogy az ilyen jelölt számára valójában kérdésként merül fel az, hogy a megoldás erkölcsös-e vagy sem, tehát inkább kompenzál, mintsem az erkölcsi megfontolásokon túlemelkedve választ. Aki láthatóan örömét leli az ilyesmiben, az éppúgy individuális ízlésének rendeli alá választásait, mint az, aki finnyásan elutasít. Az igazán alkalmas jelölt az, aki azt az attitűdöt tartja célszerűnek felmutatni, hogy nehéz szívvel, de a megváltoztathatatatlan tények és körülmények parancsában megnyugodva teszi, amit tennie kell, esetleg hangsúlyozza, hogy neki sem öröm, és hogy valójában fájdalmas erkölcsi próbatétel eléé állította a helyzet.

 

Pindiy nem a politikus vagy véleményformálójelölt szemszögéből adott választ, hanem a megrendelő oldaláról. Ez a válasz pontos: a megrendelő nem foglalkoztathat olyan szakértőt, akit magánízlése vagy kételyei adott esetben megakadályozhatnak abban, hogy a lehetséges megoldások leghatékonyabbjait is felmutassa, függetlenül azok emberi minőségétől.

 

Magam számára  a feltételezett politikaimarketing-szakértő szemszögéből adtam választ: míg személyesen nem vennék részt ilyen tudattartalmak közvetlen terítésében, de ha egy politikai párt fordulna hozzám tanácsért, nem haboznék ilyesmit javasolni, ha valóban múlhatatlanul fontosnak tartanám. Hogy aztán az orromat bedugva rájuk szavaznék-e, ha hallgatnak rám, az már a magánítéleteim ide nem tartozó mozzanataitól, az ország viszonyaitól és az aktuális érdekeimtől függ.

 

Ez a válasz persze egy további általános, ikább steril, mint gyakorlati morális kérdést vet fel: erkölcsösebb-e a disznóságot saját kézzel végrehajtani, mint triszta kézzel körültekintően és a megrendelővel szemben kötelező szakmai tisztességgel ebbe az irányba terelni másokat. De ennek a megválaszolását azokra hagynám, akik úgy érzik, állást kell foglalniuk az emberiség útját végigkísérő, megoldhatatlan formában megfogalmazott úgynevezett örök kérdésekben.